Malajzia - Kína 3

Végre itthon nyugi lett így el is készült a folytatás.

Nézelődtem a Red Bull oldalán a parádé miatt, és szomorúan konstatáltam, hogy Magyarba nem lesz parádé :( De legalább Futamunk lesz! Minden esetre itt a folytatás:

Csütörtök éjjelre sikerült haza találnunk egy érzelmes búcsú után amit Rékának köszönhettünk, mert toporzékolt és sírt, hogy maradjunk. Sebi morcos is volt miatta, hogy sírva hagyta ott a Csillagocskáját. Mindig eljátssza, hogy hisztizik, ezt biztos nem tőlem örökölte. Péntek reggel kénytelen voltam egyedül ébredni, mivel már dél körül volt és Sebi már régen Tomminál volt.

- Te mit művelsz? – kérdeztem Hópehelytől mikor leértem a földszintre. A hatalmas ablakon besütött a nap és a cica ott hempergőzött a perzsaszőnyegen. Nagy szemekkel rám nézett majd felszegett fejjel oda ment az ablakhoz és neki dörgölőzött az átmelegedett üvegnek. Elhúztam a kertbe vezető üveg ajtót és már nem is láttam merre iszkolt el. Báró is kint futkározott, és feltehetőleg Sebi is.

- Imádlak. – mosolyogtam mikor megláttam a kikészített kávét a pulton.

Kettőkor már fehér falak közt egy kórházi vizsgáló ágyon feküdtem meztelen felső testel. A doki éppen a dossziémat lapozgatta.

- Hol dolgozik? – kérdezte rám se nézve. Ez beugratós kérdés volt? Ha még nem is látott, a mappán nagy betűkkel ott van.

- Verseny mérnök vagyok a Red Bull Racing- Renaultnál. – daráltam le.

- Előfordulhat, hogy a túlzott stresszi miatt van az egész. – mondta semleges hangon. Ezt ő maga se hitte el. Ha évvége lenne, és legalább úgy dolgoznék mint tavaly évvégén megértem. Az alvás mint fogalom nem nagyon volt jelen a csapat életében, csak a pilóták voltak mindig ágyba parancsolva.

- Már rég jobban lennék. – mondtam ugyan olyan színtelen hangon. Egy barna hajú ápolónő lépett be az ajtón, és nekem egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy félmeztelenül fekszem, de nem voltam szégyenlős típus, és egyébként is próbált nem rám nézni még véletlen sem. Átadta az leleteimet a dokinak és távozott vörös fejjel. Nem bírtam ki vigyorgás nélkül. A doktor őszülő haján át a fejét vakarta és hümmögött. Soha nem jelent jót, ha egy doki hümmög.

- Üljön fel. – lépett oda hozzám. Áttapizta a mellem és én közben áldottam az eszem, hogy tegnap nem hagytam, hogy Sebi kiharcolja, hogy eljöhessen. A szemüvege mögött össze vonta a szemöldökét majd ismét hümmögött és tovább nézegette a lapokat a kezében. Aztán mintha villanyt gyújtottak volna a fejébe az arca elkomorult és leült a székébe. Most kellene elkezdenem félni.

- Sajnálom Hölgyem… - kezdte rekedtesen.

- Egy éven belül meghalok? – szakítottam félbe.

- Nem. Kétlem. A szervezete erős. – rázta a fejét meglepve.

- Akkor ne sajnáljon. – vontam vállat. – Mi a bajom? – másztam le az ágyról és elkezdtem felvenni a melltartóm.

- A melleiben a tej mirigyek bizonyára egy időben bevoltak gyulladva és a gyulladás következtében daganat kezdett kialakulni. – magyarázta. Pislogtam párat mire felfogtam a dolgot. – Egyenlőre, nem rossz indulatú. – tette hozzá.

- Mi a teendő? - kérdeztem faarccal. Elámult a doki egy pillanatra. Még nem igazán dolgoztam fel az infót és nem itt óhajtok kiakadni.

- Kikell szednünk a daganatokat. – sóhajtott. – De a mai orvos tudomány nagyon fejlett, így a mellei természetesen helyre hozhatók.

- Szilikon cica legyek? – nevettem fel. Talán ennél jobban már nem tudom a dokit meglepni.

- Teljesen életszerűk már ebben a világban. – kezdte el magyarázni. Feltartottam a kezem, nem kell a lelki fröccs, egyenlőre nem.

- A munkám miatt folyton utazok, és kevés időm van. – kezdtem bele. – Mivel jár az eltávolítás?

- 4-5 napot kell bent feküdnie, ha utána még ágynyugalomban marad. – mondta egy pillanatnyi gondolkodás után.

- Jövő héten Kínai Nagydíj. – gondolkodtam hangosan. – Nem hagyhatok ki egy futamot sem. – szögeztem le. – Nem érdekel az, sem ez azt jelenti, hogy nem tud megműteni. – mondtam szigorúan. – De Kína után lesz egy hosszú szünet.

- Bejegyezhetem akkor… - hajtott a naptárában. - .. Április 20-ára? – előtúrtam az érintőképernyős telefonom amin a naptáram vezettem.

- Itt leszek. – bólintottam. Úgy volt, hogy Sebivel megyünk pihenni, de simán ellehet csúsztatni az utat. Még megbeszélünk pár dolgot majd szinte futva távoztam. Nem gondolkodtam, még véletlen sem akartam, hogy vezetés közben boruljak ki. Míg a pirosnál álltam bepötyögtem Eva számát és kihangosítottam. Közben már indulhattam is.

- Szia, Virág. – vette fel a 2. csengésre.

- Szia, 10 perc múlva otthon vagyok. – mondtam neki, az utat figyelve. – Szükségem lesz rád. – megráztam a fejem és továbbra is gondoltam minden másra, csak a rendelőbe lehajtottakra nem. Voltam dokinál. – tettem hozzá.

- Seb otthon lesz? – kérdezte egyből.

- Nem tudom, nem voltam ébren amikor elment. – ráncoltam a homlokom.

- Indulok. – nyomta ki köszönés nélkül. Egyszerre értünk oda a ház elé. Beálltunk a garázs elé és én egyből a házat vettem célba, mert a fekete Merci ott állt a többi kocsi között.

- Szia! – kiabáltam amikor beléptem az ajtón. Eva pár lépéssel mögöttem jött. Néma csend volt a lakásba, csak Báró kapta fel a fejét a hangra, de amint látta, hogy mi vagyunk aludt tovább. A rögzítő viszont villogott és percenként sípolt. Ledobtam a cuccomat a konyha asztalra és megnyomtam a lejátszás gombot.

- Szia Kicsim, ma ne várj haza mert Tommit dobta a barátnője, egyenlőre az ő lelkét ápolgatom. – hallottam meg Sebi enyhén torzított hangját. – Ebédre otthon leszek. Sajnálom, hogy így alakult. – mondta szomorkás hangon. – Remélem azért nem vagy otthon mert dokinál vagy. – enyhe fenyegető él és aggódás volt a hangjában. – Vigyázz magadra, szeretlek! – tette még gyorsan hozzá, majd ismét sípolt egyet a rögzítő. Végig a falnak dőlve álltam de most szépen lassan lecsúsztam a földre és átöleltem a térdem.

- Daganat van mindkét mellembe. – suttogtam Evanak. Nem kellett több magyarázat, oda ült mellém a földre és átölelte a vállam. – Miért velem történik ez az egész? Pont mikor boldog voltam? – buggyantak ki az első könnycseppek a szememből.

- Egyszer fent másszor lent. –suttogta a hajamat simogatva Eva.

- Szar az élet. – mondtam még és kitört belőlem a zokogás. Ebben nem csak az volt benne, amit ma tudtam meg, hanem talán az egész eddigi életem. Nő vagyok így a könnyeim hamarabb elerednek mint a pasiknak, de csak könnyezni szoktam. Utoljára még kislány koromba zokogtam. Azóta felgyűlt feszültség ezzel az utolsó momentummal tört ki belőlem. Eva nem kérte, hogy nyugodjak meg, semmi mást nem csinált mint fogta a vállam ami irgalmatlanul rázkódott és simogatta a hajamat.

Mikor kezdtem megnyugodni a konyhába már félhomály volt és fogalmam sem volt mikor engedtem el a lábamat és ölelt meg Eva de az ölelésében kezdtem megnyugodni. Hópehely az ölembe volt összegömbölyödve mintegy jelezve, hogy velem van. Báró is ott feküdt a lábamnál a feje a combomon pihent.

- Gyere tusolj le, és feküdj le a aludni. – húzott fel a földről.

Megint kieshetett legalább egy óra, mert az ágyban voltam Sebi oldalán és Eva ott feküdt velem szemben. Báró és Pehely az ágy végében aludtak.

Reggel iszonyúan fájt a fejem és a szemem. Egyedül feküdtem az ágyban és lentről beszélgetés zajai szűrődtek fel. Felvettem a köntösöm és lebotladoztam a konyhába ahol Eva picit nyúzottan ült az asztalnál kezében egy nagy bögre kávé. Vele szemben pedig a pultnak támaszkodva Sebi állt teljesen fitten. Felnéztem az órára és délután egyet mutatott.

- Szia. – suttogtam rekedten. Nem bírtam hangosabban beszélni.

- Gyere ide. – nyújtotta felém a kezét Sebi és szorosan magához húzott. Mintha egy nagy takaróba bugyolálva álltam volna ott. Minden félelmem elszállt. Teljesen megnyugodtam a karjaiban.

- Eva nem mondott semmit, de titeket elnézve komoly a baj. – mondta mikor Evara néztem.

- Én most inkább megyek. – kelt fel az asztaltól és nyomot egy puszit a fejemre, mintha az anyukám lenne. - Minden rendben lesz. – szorította meg a kezem.

- Üljünk le. – húzott a kanapé felé Sebi miután becsukódott Eva mögött a bejárati ajtó. Nem engedett el egy percre sem. Oldalasan beleültem az ölébe és a nyakába fúrtam az arcom pár pillanatig míg erőt gyűjtöttem. Megfogtam a kezét ami az oldalamon pihent és oda tettem a két mellem közé.

- Jó indulatú daganat van mindkét mellembe. - mondtam egy szuszra és vissza fektettem a fejem a vállára és a nyakát szuggeráltam. Nem akartam látni a kékszemeit. Most nem. Az ér a nyakába még jobban kidudorodott ahogy az egész teste megfeszült egy pillanatra.

- Rendben fogsz jönni. – suttogta bár inkább magának mint nekem. – Ha jó indulatú… - kezdte de félbe szakítottam.

- Most engem vagy magadat akarsz megnyugtatni? – kérdeztem somolyogva.

- Ennyire hidegen hagy téged? – kérdezte, bár nem láttam tudtam, hogy kikerekednek a szemei a meglepetéstől és a döbbenettől.

- Kína után kiszedik. – motyogtam. – Nem félek, már nem. – fontam a nyaka köré a kezemet. – Önző vagyok, nem hagyom, hogy másé legyél, még a halállal is simán szembe szállok. – nyomtam egy csókot a nyakára, amitől egy halk sóhaj hagyta el a száját.

- Ígéred, hogy még véletlen sem esel ágynak és hagysz itt? – ha nem figyelek nem is hallom meg a kérdését olyan halkan suttogta.

- Ígérem. – néztem végre a szemébe. Egy félelmekkel teli kisfiú nézett vissza rám. Áthúztam a lábam a másik oldalra, hogy teljesen szembe kerüljek vele és a két kezem közé fogtam az arcát. Neki döntöttem a homlokom az övének és az ajkai közé súgtam a szavakat.

- Észre se veszi majd senki, talán még te sem. – nyugtattam meg. – Szeretlek, soha nem hagylak el, ha van választásom. – lehunyta a szemeit és az ajkait az enyémnek nyomta. Most már tényleg biztos voltam benne, hogy nem lesz semmi baj és nevetségesnek tűnt a tegnapi kiborulásom is.

- Tudod mit? – kérdezte hírtelen elhúzódva tőlem, és nem bírtam ki mosolygás nélkül mikor észre vettem, hogy a szemében már huncutság és vágy volt. – Felmegyünk a hálóba, lent felejtjük az összes telefont magunkra zárjuk az ajtót és egész nap lustálkodunk. – vigyorodott el. Az időjárás hozzá képest semmi.

- Csak lustálkodni szeretnél? – kérdeztem kacéran. Végig simítottam a gerincén amitől ismét felsóhajtott. Benyúlt a fenekem alá és velem együtt felkelt a kanapéról. Egyik kezével tartott a másikkal kihalászta a zsebéből a telefont és beledobta a fotelba.

- Te erősödtél ennyit, vagy én fogytam? – kérdeztem nevetve.

- Te fogytál. – indult meg velem a lépcsőn. – Meg én is kiizmosodtam. – tette hozzá már a hálóba mikor már az ágyon feküdtünk. Megtapiztam a felkarját és elismerő arcot vágtam.

- Azt a mindenit. – nevettem. – Nem izmosodtál egyébként tél óta. – nyújtottam nyelvet.

- Honnan veszed? – ráncolta a szemöldökét.

- Centire pontosan van méretezve a kocsi. – nevettem fel szívből. – Télen sokat izmosodtál, de azóta nem.

- De az álló képességem jobb lett. – vigyorodott el és megcsókolt.

- Abba eddig sem volt kivetni való. – vigyorogtam én is két csók között.

- Ja igen, Christian keresett délelőtt. – emelkedett fel.

- Neked komolyan a főnök körül jár az agyad? – tártam szét a karom alatta fekve.

- Nem, csak eszembe jutott, hogy pontosan egy feküdtünk az irodádban az asztalon is. És az irodáról jutott eszembe Christian. – magyarázta vigyorogva.

- Megőrülök, velem smárol és hozzám dörgölőzik, közbe meg Horneren jár az esze. Mit vétettem? – néztem fel a plafonra színpadiasan sóhajtva.

- Ne szemétkedj! – nézett rám durcásan.

- Te meg dugj már meg könyörgöm! – vágtam rá. Felnevetett, de úgy igazán szívből. Imádtam ezt a nevetését.

- Kérése számomra parancs hölgyem. – vigyorgott még mindig 32 fogasan.

- Fogd már be! – nevettem én is fel. Egyből komoly arcot vágott és megcsókolt, viszont most belőlem tört ki a nevetés. Hátra vetett fejjel nevettem és nem bírtam abba hagyni.

- Na most akkor ki miatt nem vagyunk még meztelenek? – kérdezte komoly arccal. Látszott rajta, hogy kicsi hiányzik, hogy ő is elnevesse magát. Megráztam a fejem, de egyszerűen nem tudtam abba hagyni, tegnap után azt hittem kiszáradtak a könny csatornáim, de tévedtem. Folytak a könnyek a szememből, de most a nevetés miatt. Épp sikerült abba hagynom végre mikor Sebi adta fel és felnevetett. Oda terült mellém és egyszerűen nevettünk.

- Hát ez most jobban esett mint a szex. – jegyeztem meg mikor sikerült lenyugodnom. Sebi érdekes arcot vágott a megállapításomra.

- Fogadunk? – vigyorgott. Ez volt a perverz vigyora, ilyenkor nem tudtam menekülni. Kezdődhetett éppen megbeszélés, vagy pilóta parádé, nem érdekelte, és nem hagyta, hogy kidumáljam magam.

Egész hétvégén kettesben hülyültünk. Ritka mikor ennyire van időnk az őrülőségekre, de most volt.

Sajnos Hétfőn búcsúra került a sor, mert nekem mennem kellett Angliába a Red Bull centerbe, hogy a csapattal együtt induljak Kínába egy tipikus Semmi Értelme megbeszélés után. A doki írt fel a műtétig gyógyszert, hogy ne akarjak össze esni néha-néha így egy gonddal kevesebb.

- Nagyon ajánlom, hogy legyen még meleg víz. – nézett rám szigorúan Eva. A centerbe mindig egy szobába voltunk, bár a posztunkat tekintve simán luxus szoba járt volna mindkettőnknek, de mi ragaszkodtunk ehhez a kis szobához. Otthonos volt és ez fontos annak aki folyton agyon csicsázott és extra kényelmes szobába tölti a fél életét.

- Ne bízz benne. – legyintettem felé fel se nézve a laptopomból.

- Alvás. – csukta le a gépet már törölközőbe.

- Máris végeztél?- lepődtem meg.

- Ja egy órát álltam a tus alatt. – vigyorgott. Ez mutatta a legjobban mennyire munka mániás vagyok.

Reggel nagyon korán indult a gép így kávé nélkül vonszoltuk el magunkat odáig.

- Jó reggelt, mit parancsol? – jött oda az egyik légi utas kísérő mosolyogva. 6-kor mosolyog? Biztos, hogy valami ufó…

- Kávééét. – néztem rá kérlelően. – Meg Christian fejét tálcán. – mondtam félvállról. Teljesen megdöbbenve nézett rám. – Vicceltem. – látszott, hogy nem érti a poént. Érdekes humorom van a reggeli kávém nélkül.

Egész úton a gépet bújtam és pótoltam azt amit hétvégén kellett volna átnéznem. Az út végén már csak neten nézelődtem és okosodtam, hogy épp milyen pletykák vannak.

- Találjunk ki valamit. – dobta le magát Eva mellém. – Valami vicceset.

- Mire gondolsz? – vigyorogtam rá.

- Nem tudom. – vont vállat. – Tavaly év elején meg télen is végig oda vissza csináltuk a hülyeségeket a csapatoddal. – vigyorgott.

- Mikor Bennek rózsaszínbe kellett jönnie egy fogadás miatt? – nevettem.

- Igen, ilyeneket. – bólogatott. – Kezd mindenki beleszürkülni a melóba. – mutatott körbe. Ebben egyet értettünk.

- Kisüthetünk valamit. – vigyorogtam.

- Nekem már van is ötletem… - nézett gonoszkás mosollyal körbe, hogy hall-e minket valaki.

Fáradtam ébredtem reggel. Túl sokáig voltunk fent Evaval mire tökéletes lett a TERV. Össze szedtem magam és kimentem a pályára, hogy körbe nézzek mindenki megérkezett-e már. Utolsónak Sebi, Tommi és a meghívott vendégek érkeznek ma délután. Bele telepedtem a kényelmes székembe és felraktam a lábam az asztalra. Lassan kortyolgatva ittam a kávémat és élveztem a semmit tevést. Az előző futamon nyertünk, tehát a kocsi jó volt ami annyit tesz, hogy nem kell hét elején már futkosnunk, hogy biztos kilegyen javítva a hiba. Ugrottam egy nagyot mikor a telefonom elkezdett csörögni.

- Szia Basi. – vettem fel és a vállamhoz szorítottam, hogy tudjam tovább hajtogatni a papír repülőt.

- Szia, nem hiszed el mi történt. – kezdett bele.

- Azért csak próbálkozz meg vele. – nem nagyon figyeltem mert lekötött a repülő precíz meghajtása.

- A gépünknek vissza kellett fordulnia mert motor hibát észleltek. – magyarázta, és biztos voltam benne, hogy mutogat hozzá.

- Mi van? – annyira meglepődtem, hogy eldobtam a repülőmet is.

- Jól hallottad. – a hangjából nem tudtam megmondani, hogy most legszívesebben sírna vagy nevetve. Én a nevetés mellett döntöttem.

- Ekkora balszerencséd is csak neked van. – kacagtam.

- Te kinevetsz? – kérdezte morcosan.

- Ki. – vágtam rá. – Ez egyszerűen.. Fogj kezet Kimivel.

- Már párszor megtörtént. – nevetett fel ő is. – Késéssel de ott leszek.

- Várlak. – töröltem meg színpadiasan a szemem.

- Kinevettél. – morcizott.

- Had nevessek! – kuncogtam. – Ha a pályán lesz motor hiba a feneked alatt úgyse fogok.

- Le is zuhanhattunk volna, mint a Lengyel gép! – vágta rá bosszúsan.

- Annyira nem vagy azért balszerencsés. – mosolyodtam el. – Nem zuhantál le.

- Nem. – morogta.

- Szeretlek ám. – vigyorogtam.

- Az a szerencséd. – nevetett és kinyomta én meg csak néztem pár percig meglepetten majd megrántottam a vállam és meghajtottam a repülőmet. Nagy élvezettel löktem meg a levegőbe, és pont abban a pillanatban nyílt ki az irodám ajtaja. Morcosan szinte hisztisen néztem az ajtóra, de mikor megláttam ki lép be rajta leesett az állam és csak pislogni bírtam.

- Te mit keresel itt? – találtam meg nehezen a hangom és felkeltem a székből.