Miss Norton Liloo/Csillus tollából Elfelejtett élet

Miss Norton Liloo/Csillus tollából
Elfelejtett élet

*Virág*

Sebivel a hotelszobában pihentük ki egy nagyon nehéz nap fáradalmait. A terhességem miatt már sokkal jobban kimerítenek a versenyhétvégék, nem bírom annyira a tempót, mint előtte. De nem fogom Sebit más kezére adni, még egyszer nem. A Spanyol futam óta nem engedtem még egyszer Christiannak, hogy kényszerpihenőre ítéljen. Sebinek rám van szüksége a pályán, úgy ahogy az életben is. Senki más nem tudja úgy irányítani, mint azt én teszem. És ebben még a babák sem tudnak megakadályozni. Akármennyire is fáradt vagyok, akármennyire is szokott fájni, ahogy a hasamat rugdossák, végig fogom csinálni ezt az évet. Ezen gondolkodva merültem el édes álmaimban Sebi mellkasán.

Reggel nyűgösen ébredtem, alig tudtam pihenni valamit, mert a babák egész éjjel felváltva rugdostak, és már a hátam is nagyon fáj, meg a derekam is. Sebi még mindig alszik, hát persze ő tud nyugodtan aludni, őt nem rugdossák egyfolytában, és az én éjjeli szenvedésemből sem vett észre semmit. Amit mondjuk furcsállok, mert mindig fel szokott ébredni arra ha forgolódok mellette, vagy megérzi, hogy nyugtalan vagyok. De ideje őt is felébreszteni, ha nem akarja lekésni a rajtot.

- Sebi, kelj fel – simogattam meg arcát, de nem ébredt fel rá. – Le fogod késni a futamot, ha nem kelsz fel – ráztam meg már a karját, mire álmosan nyöszörögni kezdett.

- Naaa… még öt percet kérek – motyogta a párnába és a fejére húzta a takarót is.

- Nem, Sebi fel kell kelned neked is – húztam le róla a plédet, majd az ablakhoz léptem és széthúztam a sötétítőfüggönyt.

- Hééé, ezt most miért kellett? – méltatlankodott, miközben a szeme elé szorította a kezét a vakító napfénytől védve azokat.

- Azért, hogy végre felébredj – mosolyogtam rá, majd a pocakomat simogatva bevonultam a fürdőbe.

Fél óra múlva már a pálya felé tartottunk, miközben nekem egyre jobban megfájdult a fejem. Valami rossz dolog fog történni, érzem. Nem tudom, hogy mi, de nagyon rossz, és ami az egész életemet megváltoztatja. A pályára érve Sebivel elindultunk a futam előtti megbeszélésre. Miután ezt letudtam mentem a szerelőkhöz eligazításra, az irodámban összeszedtem a szükséges papírokat, majd elfoglaltam a helyem a boxban.

A futam elkezdődött és Sebi is megőrizte az első helyét. A második helyre feljött Hamilton, míg Webber a harmadik helyre esett vissza. Miután ezt elmondtam Sebinek csendben figyeltem, ahogy egyre jobban lehagyja Hamiltont. Sebi kijött a 22. körben kerékcserére, majd rá 2 kör elteltével Hamilton is megérkezett a box utcába. És akkor megtörtént a baj, amit már reggel óta éreztem, hogy be fog következni. Sebastian épp elment a boksz utca kijáratánál, mikor Hamilton kiért onnan. Ő megcsúszott a még hideg gumikon és egyenesen belement Sebi autójába. Az a nagy erejű csapódástól megpördült, lecsúszott a pályáról és a gumifalba csapódott.

- Sebiiii – kiáltottam, majd mindent eldobva rohantam ki a pályára. A szerelők hiába akartak lefogni nem tudtak megakadályozni. Nem érdekelt, hogy a könnyeimtől nem láttam semmit, sem a hasamba nyilalló fájdalom én csak rohantam az összetört kocsi felé, amiben Sebi nem mozdult. A pályaorvosok már kint voltak, mikor odaértem és épp a roncsokból próbálták kiszedni. Egy fél óra múlva már a kórház folyosóján mászkáltam fel-alá, mikor befutott Christian, Tommi és Eva is. Eva egyből odajött hozzám átölelt belőlem meg kitört a zokogás. Sírva szorítottam magamhoz, már amennyire a pocakom engedte.

- Ugye nem lesz semmi baja? – néztem rá könnyektől elhomályosult tekintettel. – Ugye minden rendben lesz?

- Nyugodj meg Virág – jött oda hozzánk Christian is és simított végig a hátamon. – Sebastian erős srác, és hidd el küzdeni fog érted és a babákért.

Újabb fél óra idegtépő várakozás után végre kinyílt a vizsgáló ajtaja és egy orvos lépett ki rajta. Körülnézett, majd amint megpillantott minket azonnal hozzánk sietett. Mire ideért én már felpattantam Eva és Tommi mellől és várakozva pillantottam az orvosra.

- Jó napot, Dr. Davioli vagyok – köszönt felénk barátságosan. – Önök Sebastian Vettel rokonai?

- Jó napot! – köszöntem vissza idegesen. – Én a barátnője vagyok. Hogy van Sebastian?

- Jól, már magához tért. Komolyabb sérülései nincsenek, viszont a fejét a bukósisak ellenére is nagyon beütötte. Emiatt erős agyrázkódást kapott. Elvégeztünk egy CT – vizsgálatot és nem találtunk semmit, ami problémát okozhatna, bár előfordulhat nála részleges amnézia, de ez természetesen csak időleges és el fog múlni – magyarázta nekünk a doki.

- Máshol nem sérült meg? – kérdezett közbe Christian, aki a vállamra téve a kezét próbált eddig nyugtatni. – Esetleg a következő futamon már újra rajthoz fog tudni állni?

- Néhány zúzódást találtunk még a kezén, ezen kívül mást nem. Viszont, ha tényleg előfordulna nála az amnézia, akkor addig nem, míg nem emlékszik újra mindenre. De erről majd még a csapatorvosuk is biztos tud majd egyéb felvilágosítást adni – mondta, majd az órájára pillantott. – Bocsássanak meg, nekem most mennem kell, várnak a betegeim.

- Természetesen, és köszönjük – biccentett felé főnököm.

- Be lehet hozzá menni? – kérdeztem még gyorsan, mert már nagyon látni akartam Sebit.

- Persze, de ne zaklassák fel nagyon – mosolygott rám. – Ha bármire szükségük van még, vagy kérdésük van, keressenek fel nyugodtan. Viszont látásra! – mondta, majd elment.

- Viszlát! – mondtuk mi is, majd elindultunk Sebi szobája felé. Akkor még nem is sejtettem, hogy mi minden fog rám várni ezután. A szobába lépve egyből Sebi arcára pillantottam, de kérdő tekintete megijesztett. Hasamra téve a kezem álltam meg Tommi mellett, aki észrevéve zavaromat a derekamra tette a kezét és közelebb húzott magához. Christian odalépett Sebi ágya mellé, majd hátranézett rám és vissza Sebire, akinek az arca még mindig értetlenséget tükrözött.

- Jól vagy Sebastian? – kérdezte feszülten főnököm.

- Igen, csak fáj a fejem – válaszolt még kissé kábán Sebi, de még mindig rám nézett. – Ő kicsoda? – mutatott rám, amitől a szíven összeszorult. Nem emlékszik rám. Nem tudja ki vagyok, és azt sem, hogy az ő gyerekeit várom. Ezzel a két szóval törte össze végleg a szívem, és tette tönkre az életemet, az életünket.

- Ő Virág – nézett rám Christian zavarodott tekintettel, és mintha egy kis sajnálat is feltűnt volna benne. – Nem emlékszel rá? – fordult vissza reménykedve Sebi felé. Őszintén én is abban reménykedek, hogy egyszer csak felnevet, és közli velünk, hogy csak viccelt és emlékszik rám. A szerelmünkre. A babáinkra. A közös életünkre. De a következő mondata után már minden reményem elszállt.

- Nem, nem tudom, hogy ki ő – rázta meg a fejét. – De miért van itt?

- Virág a versenymérnököd – közölte vele Christian. Én pedig ebben a pillanatban inkább lettem volna bárki más, csak versenymérnöknek ne kellene lennem. Szabályosan irritált ez az egy szó.

- Mi van? – ült fel hirtelen Sebastian, és szemében düh csillogott. Te komolyan egy nőt vettél fel mérnökömnek? Egy nőre, erre a nőre bíztad az életem a pályán?

Szavai tőrként fúródtak szívembe, amit még mintha meg is forgatott volna benne utálkozó pillantásával. Fájt, hogy azt feltételezi rólam, hogy nőként az életével játszanék. De ő most nem emlékszik rám, nem tudja, hogy inkább halék meg helyette, minthogy neki bármi baja essen.

- Sebastian, nyugodj meg – csitította Christian, majd leülve az ágy szélére a kezére rakta az övét. – Virág az egyik legjobb versenymérnök, ha nem lenne az, nem te lennél a legesélyesebb a világbajnoki címre.

- El tudom képzelni milyen jó lehet – rántotta ki a kezeit főnöke kezei közül. – Ha olyan jó lenne, mint amilyennek te mondod, most nem feküdnék itt, hanem mondjuk a dobogó legfelső fokán állnék.

- Erről nem Virág tehetett – ellenkezett Christian, míg az én testem már zokogástól rázkódott Tommi karjai között.

- De igen – vágta rá dacosan az a személy, aki az életemet jelenti. – És amíg nem keresel valakit a helyére, én addig be nem ülök a kocsiba – nézett dühösen főnökünkre, majd rám, ezután nehézkesen az oldalára fordult jelezve, ő a részéről befejezettnek tekinti a beszélgetést. Míg a többiek tanácstalanul néztek egymásra, addig én sírva rohantam ki a szobából, ki a kórházból, és ami a legjobban fájt, ki a szerelmem megvető pillantásai kereszttüzéből. Leintettem az első taxit és a szállodába vitettem magam. Ott kapkodva összeszedtem minden cuccomat, majd fájó szívvel hagytam el a szobát és a reptérre mentem. Könnyeim elhomályosították a látásom, pocakomtól és a nehéz bőröndöktől alig bírtam menni. Megvettem az első Magyarországra tartó járatra a jegyem és vártam. Talán a csodára, hogy Sebi egyszer csak megjelenik és a képembe nevet, hogy csak poén volt ez az egész. De nem jött, és nem nevetett. Még mindig a szemem előtt lebeg megvető és utálattal teli pillantása, ahogy engem okol a balesetért. Mikor már felszólítottak minket a beszállásra és a gép felé mentem, még akkor is hátra-hátra tekintettem, hátha megjelenik az én szőke, kék szemű hercegem, aki ugyan nem fehér lovon jár, hanem Forma1-es autóval, mégis ő volt az, aki megmentett a magánytól és elhozta a boldogságot az életembe. És most mégis ő az, aki a legnagyobb fájdalmat okozza nekem, még ha tudtán kívül is teszi ezt. A pár órás repülőutat végigsírtam, nem érdekelt sem az utaskísérők aggódó, sem a többi utas sajnálkozó pillantása. Én csak sírtam, így kiadva magamból minden fájdalmat. Persze nem sikerült, de legalább megpróbáltam. Miután a gép leszállt taxival vitettem le magam Keszthelyre. Nem érdekelt az, hogy mennyit kell majd fizetnem, buszozni vagy vonatozni végképp nincs erőm. Szülővárosomba érve nem a szüleimhez mentem, hanem Lacihoz és Rékához. Most egy barátra van szükségem, nem egy aggódó szülőre. Remegő kezekkel csöngettem be egykori szerelmem házába, majd mikor meghallottam a kulcs zörgését a túloldalról megnyugodva fújtam ki a levegőt, hogy itthon van. A következő másodpercben az ajtó kinyílt és én Laci meglepődött arcával találtam magam szembe.

- Virág? – kérdezte zavarodottan, mint aki nem hisz a szemének. – Mit keresel itt? Nem Olaszországban kéne lenned? Láttam a futamot és a balesetet, hogy van Sebastian? Miért nem vagy mellette? – a kérdések csak úgy záporoztak és én hirtelen azt sem tudtam melyikre feleljek, de mikor eljutott a tudatomig szerelmem neve, aki nem emlékszik rám és a babákra újra kitört belőlem a zokogás és én sírva borultam Laci nyakába.

- Shhh, nyugodj meg – csitított, miközben a hátamat simogatta. – Gyere be és mesélj el mindent – húzott be a lakásba én pedig engedelmesen követtem őt. Leültetett a nappaliba és kérdőn nézett rám. – Hozzak neked valamit, vagy szükséged van valamire?

- Nem köszönöm – mondtam szipogva, majd egy nagyot sóhajtottam és kimondtam azt, ami már pár órája a szívemet fájdítja. – Sebi nem emlékszik.

- Ezt hogy érted? – ráncolta a homlokát.

- A balesetben beütötte a fejét, agyrázkódása volt és most nem emlékszik semmire. sem rám, sem a babákra – magyaráztam.

- Babák?

- Igen, ikreket várok.

- Huh, hát gratulálok – mondta egy szívből jövő mosoly kíséretében.

Egy hetet töltöttem Laciéknál, ezalatt szinte naponta kétszer, vagy háromszor hívott Eva, de Christian is többször érdeklődött már hol-, és hogylétem felől. Utána átmentem a szüleimhez, és ott is eltöltöttem majdnem három hetet. Először nem értettették ők se, hogy mit keresek ilyenkor itt, de miután elmagyaráztam nekik a helyzetet megértették és örültek, hogy hazajöttem. Még ha csak rövid időre is, de jó volt pihenni végre. Megszabadulni a nagy hajtástól, a stressztől és csak magamra és a babákra koncentrálni. Azonban ez sem tarthat örökké, mert Christian az Olasz Nagydíj után majd’ egy hónappal felhívott és közölte, hogy legkésőbb két nap múlva szeretne Japánban látni. Mivel Sebi úgyse állhat rajthoz, amíg nem emlékszik ezért nem kellett Christiannk sem új embert keresnie a helyemre. Így hát összepakoltam minden holmimat, majd könnyes búcsút véve mindenkitől a másnapi géppel Japánba utaztam, ahol újra szembesülhettem szerelmem megvető pillantásával. Egész héten kerültem, mert inkább ne is nézzen rám, minthogy úgy tekintsen rám mindig, mint egy fertőző betegségben szenvedő emberre. Ezt sikerült is tartanom egészen péntek délutánig, amikor is én mentem vissza Christianhoz elmondani az észrevételeimet a kocsival kapcsolatban, Sebi meg épp akkor akarta elhagyni a boxot. A kocsija és egyéb berendezések között nem nagy hely van, de azon általában elfér egymás mellett két ember. De most Sebastian nem akarta, hogy el tudjunk menni mindketten. Mert neki bele kell kötni mindenbe és semmi mellett nem állhat meg szó nélkül. Ha én elindultam jobbra ő is arra lépett, ha balra mentem, ő is balra jött. Ezt csináltuk kb. fél percig, míg meg nem unta.

- Most komolyan direkt csinálod? – csattant fel, de olyan hangerővel, hogy komolyan megijedtem tőle. – Ekkora hassal már minek jössz ide? El se lehet menni melletted, olyan kövér vagy már. Egyáltalán tudod, hogy melyik szerelő, vagy tudom is én kicsoda csinált fel?

- Képzeld el, hogy tudom, ki a gyerekeim apja – vágtam vissza. – És egyáltalán nem szerelő, meg nem is tudod is te kicsoda.

- Na és szabad tudni, hogy ki is az a szerencsés? – kérdezett vissza gúnytól túláradó hanggal.

- Szerintem az rád nagyon nem tartozik – mondtam, majd el akartam menni mellette, de megfogta a karomat és erősen megszorítva azt visszarántott maga elé.

- Velem te nem beszélhetsz ilyen hangnemben – sziszegte az arcomba dühtől szikrázó szemekkel. – Te egy kis senki vagy hozzám képest, egy felkapaszkodott kis ribanc – mondandója befejezte után, hogy ezt velem is tudassa meglökött, de azt nem vette figyelembe, hogy a kocsi túl közel volt. nekiestem a szélének, majd átesve rajta valami keményen találtam magam. A hasamba nyilalló fájdalomtól könnyek szöktek a szemembe, miközben pocakomat simogattam. A fájdalom olyan erős volt, hogy felkiáltottam tőle, mire többen is felénk néztek. Döbbenten figyelték, ahogy én a földön fekszek, míg Sebi az autó túlsó oldaláról figyel engem kárörvendő mosollyal az arcán. Elsőnek Ben tért magához, hozzám rohant, majd mellém térdelve kérdezgetett, hogy jól vagyok-e. Én azonban nem bírtam megszólalni, könnyes szemekkel néztem, ahogy Sebastian, mint aki jól végezte dolgát kisétál a boxból. Ben mivel választ nem kapott, ölbe vett és meg sem állt a legközelebb álló autóig. Betett, majd a sofőrtől elkérve a kulcsokat a kórházba száguldott velem. Ott bevittek egy szobába, ahol elvégeztek rajtam mindenféle vizsgálatot, majd egy ultrahangot is, amivel megnézték a babákat is. Miután megmondták, hogy mindketten jól vannak, beadhattak valamiféle altatót, mert éreztem, hogy egyre álmosabb vagyok. Egyre laposabbakat pislogtam, mígnem elmerültem az álmok csodás tengerében.

*Sebastian*

Néhány órával később, miután sikeresen elintéztem, hogy az idegesítő nő eltűnjön innen visszamentem a pályára. Nem tudom miért, de valahogy furcsa érzésem van, ha ő a közelemben van. Nem tudom megmondani, mi ennek az oka, de nagyon idegesít. Ráadásul nem is versenyezhetek, mert nem emlékszem. De azt persze senki nem mondja meg, hogy mire kéne emlékeznem. Akkor meg, hogy jöjjek rá? Mindegy is, most az a legfontosabb, hogy sikerüljön rávennem Christiant, hogy mégis rajthoz állhassak. Mikor keresztülmentem a boxon mindenki elég érdekesen nézett rám, de nem foglalkoztam vele. Elindultam hátra főnököm irodájába, ahonnan beszélgetés zaja szűrődött ki. A hangja alapján Ben lehetett. „Ezek szerint már visszajött a kórházból” – gondoltam.

- … már jobban van, de azt mondta az orvos, hogy éppen időben vittem be, mert ha akár csak öt perccel később megyünk be, a babák már nem élték volna túl azt az ütést, ami érte a hasát – Ben mondatát, ami után azonnal lelkiismeret furdalásom támadt. „Majdnem megöltem két ártatlan kisbabát”

- Szóval Sebastian csak úgy keresztüllökte a kocsin? – Christian hangja eléggé aggódóan csengett.

- Nem tudom, azt hallottam, hogy veszekednek és, hogy Sebastian elég durva dolgokat mondott neki, majd csak Virág kiáltására figyeltünk fel, de akkor már a kocsi túloldalán feküdt és a hasát fogta.

- Nem tett semmit? – érdeklődte főnökünk, és mivel az előző kérdése rólam szólt, feltételeztem, hogy ez is.

- Nem, csak nézte, majd mikor én odamentem Virághoz ő elment – válaszolt készségesen Ben. Azt gondoltam, hogy majd egy kicsit elferdíti a dolgokat, hogy minél nagyobb bajba keverjen, de csak az igazat mondta.

- Köszönöm, hogy válaszoltál a kérdéseimre, és hogy bevitted Virágot a kórházba.

- Szerinted Virág valaha is megbocsájtja Sebnek, hogy majdnem megölte a közös gyerekeiket? – kérdezte érdeklődve Ben, de én csak egy dolgot fogtam fel belőle. Közös gyerekeink.

- Mi van? – rontottam be az ajtón. – Hogy mondtad? – néztem Benre, aki megszeppenve pillantott hol rám, hol Christianra.

- Köszönöm Ben – bólintott felé Christian, ezzel megmentve a választól. – Elmehetsz – mondta, majd miután Ben becsukta maga mögött az ajtót a vele szemben lévő székre mutatott. – Ülj le.

- Mondj el mindent – utasítottam.

- Minden szándékom az volt, ugyanis nem mehet tovább az, amit művelsz – helyeselt. – Amit tettél az elfogadhatatlan. Az egy dolog, hogy nem emlékszel dolgokra, de ez nem jogosít fel arra, hogy elítélj, sőt bántalmazz másokat.

- A lényeget – szakítottam félbe, ugyanis semmi kedvem nem volt a szentbeszédet hallgatni.

- Rendben – bólintott, majd hátradőlt a székében. – Szóval Virág tavaly került hozzánk, és a kínai nagydíj óta ti ketten egy pár vagytok. Svájcban éltek egy közös házban, és mint tudod ő a versenymérnököd. És mivel te vagy a legesélyesebb a VB címre, ez mutatja, hogy igenis jól végzi a dolgát. Áprilisban derült ki, hogy gyermeket vár. A te gyerekedet. Aztán egy szörnyű véletlen baleset után, amit Virág is látott, az orvosok megállapították, hogy ikreket vár. Nagyon nehezen fogadta el, ugyanis így már biztos volt benne, hogy nem viheti végig veled ezt az évet. De a te segítségeddel elfogadta, és boldog volt. Egészen a múlt heti balesetig. Nem ő tehetett róla. Ő figyelmeztetett téged, hogy Hamilton akkor fog kiérni a boxból, mikor te elmész előtte. De azt még Virág sem tudhatta, hogy a hideg gumikon megforog és te nekimész a falnak. Amit utána mondtál neki a kórházban, nagyon fájt neki. Hazament Magyarországra és nem is akart visszajönni. De mivel én felszólítottam rá, ezért ideutazott. És ha nem vetted volna észre próbált minél jobban kerülni, hogy ne tudjál neki még nagyobb fájdalmat okozni. És te mégis megtetted, ezzel majdnem megölve a saját gyermekeidet – mesélte Christian és mintha egy forgatókönyvet olvasott volna fel, az én fejemben meg filmként vetítődött le. Minden, amit elmondott eszembe jutott, ezáltal mélységes fájdalmat okozva nekem. De legalább már tudom mit érezhetett Virág, mikor bántottam őt. Nem ezt érdemelte. Jobban mondva én nem érdemlem meg őt. Mikor felfogtam, amit Christian is mondott, hogy majdnem megöltem a babáinkat, felpattantam a székből és kirohantam az ajtón, végig a boxon, egyenesen a kórházba. Megkérdeztem, hogy melyik szobában találom Virágot és bementem hozzá. Még aludt, mikor odaértem. Odaültem az ágy mellé egy székre, majd a kezemet szerelmem pocijára tettem. Óvatosan simogatni kezdtem, majd halkan megszólaltam a babáknak címezve mondandóm.

- Bocsássatok meg nekem, nem akartalak bántani titeket – suttogtam nekik. – Szánt szándékkal nem, nem emlékeztem sem rátok, sem anyura. Nem tudtam, hogy ti az én kincseim vagytok. Ha tudom sose bántottalak volna titeket és anyát se.

- Kár, hogy én ezt már nem hiszem el neked – hallottam meg hirtelen Virág hangját, majd kezemen éreztem az övét, és elvette őket a pocakjáról. – Menj el, nem akarlak a közelünkben látni téged.

- Kérlek Virág, bocsáss meg – könyörögtem neki, miközben újra a kezéhez nyúltam, de ő ismét elrántotta. – Tudom, hogy egy hülye barom voltam, de szeretlek. Nélküled nem tudok élni, te vagy az életem.

- Na, már az életed vagyok – kacagott fel, de ebben egy csepp öröm sem volt. Inkább amolyan gúnyos nevetés volt. – Néhány órával ezelőtt még egy felkapaszkodott ribanc voltam, aki egy senki a Nagy Versenyzőhöz képest.

- Nem gondoltam komolyan semmit, amit mondtam. Kérlek, hidd el. Megbántam mindent, amit ellenetek tettem, vagy mondtam. El kell hinned!

- Rendben, elhiszem, hogy megbántad – bólintott rá Virág és én már megkönnyebbültem, hogy megbocsájt nekem. Rosszul tettem. – De ez semmit nem változtat azon a tényen, hogy bántottál, és majdnem megölted a babákat. Félek tőled Sebastian! Majd ha úja tudok benned bízni, minden olyan lehet, mint régen. De most még nem. Adj egy kis időt. És most kérlek, menj el, pihenni szeretnék.

- Rendben – egyeztem bele, hisz mást úgyse nagyon tudtam volna tenni. – De ne feledd, hogy én mindig várok rád, és szeretlek titeket – hajoltam az arcához minden tiltakozása ellenére, és egy puszit nyomtam rá, majd kimentem a kórteremből.

1 hónappal később

Azóta a nap óta, mikor újra emlékeztem mindenre egy hónap telt el. Azóta nem láttam Virágot, bár tudom, hogy a svájci házában tartózkodik. Eva és Tommi rendszeresen mesélnek róla, hogy mi van vele és a kicsikkel. Borzalmasan rossz, hogy nem lehetek vele ebben a helyzetben, hogy nem élhetem át vele a gyermekeink várásának csodás pillanatait. De erről csakis én tehetek. Most épp Brazíliából tartunk hazafelé. Természetesen nem én nyertem. Mióta nem Virág a versenymérnököm, nem megy úgy a kocsi, ahogy kéne, így a világbajnoki cím is kérdéses még. De már nem akart a Japánban történt baleset után visszajönni. Mondjuk megértem, én se akarnék a helyében a közelembe jönni.

A gépünk késő délután szállt le Londonban, onnan egy másik járattal mentem Svájcba, abba a közös lakásba, amibe több mint egy hónapja egyedül élek. Alig estem be az ajtón, máris a hálószoba felé mentem, majd amint beestem az ágyba már aludtam is. Pár órával később a telefonom csörgésére ébredtem. Nagy nehezen előhalásztam a nadrágzsebemből, miközben az éjjeliszekrényen lévő digitális órára pillantottam. „Fél 2. Ki a franc az ilyenkor?” – gondoltam magamban bosszúsan, majd a telefon kijelzőjére néztem. Amint megpillantottam a Virág nevet minden bosszúságom, mintha elpárolgott volna, és a szívem nagyot dobbant.

- Szia, mondjad – szóltam bele izgatottan, de amint meghallottam a vonal túlsó végén lévő kedvesem zilálását aggódni kezdtem. „Valami nincs rendben.”

- Sebi… - hangja fájdalmasan csengett és a levegőt is nehézkesen vette. – Nagyon fáj a hasam. Azt hiszem szülni fogok.

- Tessék? – kiáltottam fel boldogan.

- Elfolyt a magzatvíz és hét perces fájásaim vannak. Gyere ide kérlek.

- Persze – helyeseltem, miközben kiugrottam az ágyból és már rohantam is le a lépcsőn. – Most leteszem, de öt perc és ott vagyok. Tarts ki.

- Oké. Szia.

Az az öt perc tényleg annyi volt, egy pillanattal sem több. Szerencsére nem találkoztam egy rendőrrel sem, bár jelen helyzetben egyáltalán nem is érdekelt volna. Amint odaértem a házhoz berohantam, és felszaladtam a lépcsőn. Virág a hálóban ült az ágy szélén és a pociját simogatta. Odamentem hozzá, megfogtam a derekánál és felsegítem, majd lementünk és beültettem a kocsiba. Az úton a kórházba ugyanolyan tempóban mentem, mint mikor Virághoz száguldottam. Út közben folyamatosan nyugtattam, vagy a kezét fogtam. A kórházban aztán beültették egy tolókocsiba és a szülőszobába tolták. Siettem utána miután rám adtak egy kórházi ruhát, mivel még régebben úgy beszéltük meg, hogy bent leszek vele, és a kocsiban Virág megerősítette azt, miszerint még mindig szeretné, ha vele lennék a kicsik születése alatt.

Hat órával később, pontosan reggel fél nyolckor aztán végre megszületett a fiunk, majd rá tíz percre a lányunk is. Annyira boldog voltam, hogy azt elmondani nem lehet. Annak ellenére, hogy az utolsó egy hónapot külön töltöttük, ami számomra meglehetősen kibírhatatlan volt, örültem, hogy a születésükkor itt lehettem velük. Virágot és a kicsiket átvitték egy külön szobába, ahol nem zavarhatta őket a többi kismama. Míg szerelmem kipihente a szülés fáradalmait és a gyermekeimet csodáltam. Egyszerűen gyönyörűek. A fiam pontosan úgy nézett ki, mint amilyen én voltam babaként. A lányom pedig tiszta Virág. Mindketten egy kis csodák. A mi csodáink. Lili és Rob is teljesen egészségesek, annak ellenére, hogy koraszülöttek és a súlyuk is egy kicsit kevesebb a megszokottnál. De ez betudható annak, hogy az ikrek mindig kevesebb súllyal születnek. Miután Virág felébredt és megetette a babákat, lefektettük őket. Nem igazán tudtam, mit is kéne mondanom neki. A szülés alatt nem nagyon beszéltünk, vagy ha mégis inkább csak én bíztattam, hogy tartson még ki egy kicsit. De most zavarban voltam, és ha jól látom, akkor ő is.

- Virág…

- Sebi…

Egyszerre szólaltunk meg, majd elkezdtünk halkan nevetni. Pár perc múlva én szólaltam meg.

- Kezd te – mutattam rá, majd leültem az ágya szélére.

- Rendben – sóhajtott és egy kicsit feljebb tornázta magát az ágyban. – Szóval én köszönöm, hogy velem voltál. Nagyon sokat jelent nekem, hogy most számíthattam rád. És azt is köszönöm, hogy miután időt kértem tőled, te nem zaklattál. Nem mondom, hogy könnyű volt ez az egy hónap, mert akkor hazudnék. Nem, borzasztóan nehéz volt nélküled, de szükségem volt egy kis magányra, hogy mindent tiszta fejjel átgondolhassak. Én rájöttem, hogy nem érdekel az, amit tettél, mert annak ellenére se tudnék tovább nélküled élni. És most már itt vannak a kicsit, akiknek te vagy az apjuk, és nekik szükségük van rád, ahogy nekem is. Én csak ennyit akartam mondani, most te jössz – mosolygott rám.

- Hát… - kezdtem bele, majd zavartan a hajamba túrtam. – Akkor én is kezdem azzal, hogy köszönöm, hogy itt lehettem. Tudom, hogy megtehetted volna, hogy nem szólsz a szülésről, de te nem tetted és ezért igazán hálás vagyok. Köszönöm neked ezt a két kis csöppséget, akiket már most imádok – mosolyogtam rá én is, majd megfogtam a kezét, amit nem hogy nem húzott el, de még össze is kulcsolta ujjainkat. – Én még egyszer szeretnék bocsánatot kérni, amit ellened tettem…

- Zárjuk le a múltat – szakított félbe Virág. – Felejtsük el, ami egy hónappal ezelőtt történt. Én megbocsájtok neked.

- Köszönöm – szorítottam meg kicsit a kezét. – Szóval ez az egy hónap nekem is ugyanolyan szörnyű volt, mint neked. Egyszerűen nem találtam a helyem abban a házban egyedül. Rájöttem, hogy nélküled, vagyis most már nélkületek nem tudok élni. Ezért szeretném, ha hazaengednek, akkor ne a saját házadba menjetek vissza, hanem menjünk a közös lakásba.

- Rendben. Én is így gondoltam – felnevetett, majd hozzám hajolt és két hónap után először újból megcsókolt. Percekig csókoltuk egymást, míg levegővel bírtuk, utána homlokomat az övének támasztottam és csak néztem a szemeit.

- Szeretlek – suttogtam neki szinte a szájára.

- Én is szeretlek – mondta, majd újra ajkaimra tapasztotta sajátját.

Négy nap múlva hazavihettük a babákat és boldogan kezdtük el új közös életünket. Eltekintve minden rossztól, ami a múltban történt és csak a jövőre koncentrálva, mert nem számít semmi más csak az, hogy szeretjük egymást. A Sors bármilyen nagy akadályokat gördíthet elénk, együtt mindig meg tudjuk oldani. Egyedül nem ment egyikünknek sem az élet, mert mi csak együtt vagyunk jó páros. És ezt nem bizonyítja semmi jobban, mint az, hogy egyedül lenni nem olyan jó, mint ketten lenni és összetartani.