Malajzia - Kína 3

Végre itthon nyugi lett így el is készült a folytatás.

Nézelődtem a Red Bull oldalán a parádé miatt, és szomorúan konstatáltam, hogy Magyarba nem lesz parádé :( De legalább Futamunk lesz! Minden esetre itt a folytatás:

Csütörtök éjjelre sikerült haza találnunk egy érzelmes búcsú után amit Rékának köszönhettünk, mert toporzékolt és sírt, hogy maradjunk. Sebi morcos is volt miatta, hogy sírva hagyta ott a Csillagocskáját. Mindig eljátssza, hogy hisztizik, ezt biztos nem tőlem örökölte. Péntek reggel kénytelen voltam egyedül ébredni, mivel már dél körül volt és Sebi már régen Tomminál volt.

- Te mit művelsz? – kérdeztem Hópehelytől mikor leértem a földszintre. A hatalmas ablakon besütött a nap és a cica ott hempergőzött a perzsaszőnyegen. Nagy szemekkel rám nézett majd felszegett fejjel oda ment az ablakhoz és neki dörgölőzött az átmelegedett üvegnek. Elhúztam a kertbe vezető üveg ajtót és már nem is láttam merre iszkolt el. Báró is kint futkározott, és feltehetőleg Sebi is.

- Imádlak. – mosolyogtam mikor megláttam a kikészített kávét a pulton.

Kettőkor már fehér falak közt egy kórházi vizsgáló ágyon feküdtem meztelen felső testel. A doki éppen a dossziémat lapozgatta.

- Hol dolgozik? – kérdezte rám se nézve. Ez beugratós kérdés volt? Ha még nem is látott, a mappán nagy betűkkel ott van.

- Verseny mérnök vagyok a Red Bull Racing- Renaultnál. – daráltam le.

- Előfordulhat, hogy a túlzott stresszi miatt van az egész. – mondta semleges hangon. Ezt ő maga se hitte el. Ha évvége lenne, és legalább úgy dolgoznék mint tavaly évvégén megértem. Az alvás mint fogalom nem nagyon volt jelen a csapat életében, csak a pilóták voltak mindig ágyba parancsolva.

- Már rég jobban lennék. – mondtam ugyan olyan színtelen hangon. Egy barna hajú ápolónő lépett be az ajtón, és nekem egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy félmeztelenül fekszem, de nem voltam szégyenlős típus, és egyébként is próbált nem rám nézni még véletlen sem. Átadta az leleteimet a dokinak és távozott vörös fejjel. Nem bírtam ki vigyorgás nélkül. A doktor őszülő haján át a fejét vakarta és hümmögött. Soha nem jelent jót, ha egy doki hümmög.

- Üljön fel. – lépett oda hozzám. Áttapizta a mellem és én közben áldottam az eszem, hogy tegnap nem hagytam, hogy Sebi kiharcolja, hogy eljöhessen. A szemüvege mögött össze vonta a szemöldökét majd ismét hümmögött és tovább nézegette a lapokat a kezében. Aztán mintha villanyt gyújtottak volna a fejébe az arca elkomorult és leült a székébe. Most kellene elkezdenem félni.

- Sajnálom Hölgyem… - kezdte rekedtesen.

- Egy éven belül meghalok? – szakítottam félbe.

- Nem. Kétlem. A szervezete erős. – rázta a fejét meglepve.

- Akkor ne sajnáljon. – vontam vállat. – Mi a bajom? – másztam le az ágyról és elkezdtem felvenni a melltartóm.

- A melleiben a tej mirigyek bizonyára egy időben bevoltak gyulladva és a gyulladás következtében daganat kezdett kialakulni. – magyarázta. Pislogtam párat mire felfogtam a dolgot. – Egyenlőre, nem rossz indulatú. – tette hozzá.

- Mi a teendő? - kérdeztem faarccal. Elámult a doki egy pillanatra. Még nem igazán dolgoztam fel az infót és nem itt óhajtok kiakadni.

- Kikell szednünk a daganatokat. – sóhajtott. – De a mai orvos tudomány nagyon fejlett, így a mellei természetesen helyre hozhatók.

- Szilikon cica legyek? – nevettem fel. Talán ennél jobban már nem tudom a dokit meglepni.

- Teljesen életszerűk már ebben a világban. – kezdte el magyarázni. Feltartottam a kezem, nem kell a lelki fröccs, egyenlőre nem.

- A munkám miatt folyton utazok, és kevés időm van. – kezdtem bele. – Mivel jár az eltávolítás?

- 4-5 napot kell bent feküdnie, ha utána még ágynyugalomban marad. – mondta egy pillanatnyi gondolkodás után.

- Jövő héten Kínai Nagydíj. – gondolkodtam hangosan. – Nem hagyhatok ki egy futamot sem. – szögeztem le. – Nem érdekel az, sem ez azt jelenti, hogy nem tud megműteni. – mondtam szigorúan. – De Kína után lesz egy hosszú szünet.

- Bejegyezhetem akkor… - hajtott a naptárában. - .. Április 20-ára? – előtúrtam az érintőképernyős telefonom amin a naptáram vezettem.

- Itt leszek. – bólintottam. Úgy volt, hogy Sebivel megyünk pihenni, de simán ellehet csúsztatni az utat. Még megbeszélünk pár dolgot majd szinte futva távoztam. Nem gondolkodtam, még véletlen sem akartam, hogy vezetés közben boruljak ki. Míg a pirosnál álltam bepötyögtem Eva számát és kihangosítottam. Közben már indulhattam is.

- Szia, Virág. – vette fel a 2. csengésre.

- Szia, 10 perc múlva otthon vagyok. – mondtam neki, az utat figyelve. – Szükségem lesz rád. – megráztam a fejem és továbbra is gondoltam minden másra, csak a rendelőbe lehajtottakra nem. Voltam dokinál. – tettem hozzá.

- Seb otthon lesz? – kérdezte egyből.

- Nem tudom, nem voltam ébren amikor elment. – ráncoltam a homlokom.

- Indulok. – nyomta ki köszönés nélkül. Egyszerre értünk oda a ház elé. Beálltunk a garázs elé és én egyből a házat vettem célba, mert a fekete Merci ott állt a többi kocsi között.

- Szia! – kiabáltam amikor beléptem az ajtón. Eva pár lépéssel mögöttem jött. Néma csend volt a lakásba, csak Báró kapta fel a fejét a hangra, de amint látta, hogy mi vagyunk aludt tovább. A rögzítő viszont villogott és percenként sípolt. Ledobtam a cuccomat a konyha asztalra és megnyomtam a lejátszás gombot.

- Szia Kicsim, ma ne várj haza mert Tommit dobta a barátnője, egyenlőre az ő lelkét ápolgatom. – hallottam meg Sebi enyhén torzított hangját. – Ebédre otthon leszek. Sajnálom, hogy így alakult. – mondta szomorkás hangon. – Remélem azért nem vagy otthon mert dokinál vagy. – enyhe fenyegető él és aggódás volt a hangjában. – Vigyázz magadra, szeretlek! – tette még gyorsan hozzá, majd ismét sípolt egyet a rögzítő. Végig a falnak dőlve álltam de most szépen lassan lecsúsztam a földre és átöleltem a térdem.

- Daganat van mindkét mellembe. – suttogtam Evanak. Nem kellett több magyarázat, oda ült mellém a földre és átölelte a vállam. – Miért velem történik ez az egész? Pont mikor boldog voltam? – buggyantak ki az első könnycseppek a szememből.

- Egyszer fent másszor lent. –suttogta a hajamat simogatva Eva.

- Szar az élet. – mondtam még és kitört belőlem a zokogás. Ebben nem csak az volt benne, amit ma tudtam meg, hanem talán az egész eddigi életem. Nő vagyok így a könnyeim hamarabb elerednek mint a pasiknak, de csak könnyezni szoktam. Utoljára még kislány koromba zokogtam. Azóta felgyűlt feszültség ezzel az utolsó momentummal tört ki belőlem. Eva nem kérte, hogy nyugodjak meg, semmi mást nem csinált mint fogta a vállam ami irgalmatlanul rázkódott és simogatta a hajamat.

Mikor kezdtem megnyugodni a konyhába már félhomály volt és fogalmam sem volt mikor engedtem el a lábamat és ölelt meg Eva de az ölelésében kezdtem megnyugodni. Hópehely az ölembe volt összegömbölyödve mintegy jelezve, hogy velem van. Báró is ott feküdt a lábamnál a feje a combomon pihent.

- Gyere tusolj le, és feküdj le a aludni. – húzott fel a földről.

Megint kieshetett legalább egy óra, mert az ágyban voltam Sebi oldalán és Eva ott feküdt velem szemben. Báró és Pehely az ágy végében aludtak.

Reggel iszonyúan fájt a fejem és a szemem. Egyedül feküdtem az ágyban és lentről beszélgetés zajai szűrődtek fel. Felvettem a köntösöm és lebotladoztam a konyhába ahol Eva picit nyúzottan ült az asztalnál kezében egy nagy bögre kávé. Vele szemben pedig a pultnak támaszkodva Sebi állt teljesen fitten. Felnéztem az órára és délután egyet mutatott.

- Szia. – suttogtam rekedten. Nem bírtam hangosabban beszélni.

- Gyere ide. – nyújtotta felém a kezét Sebi és szorosan magához húzott. Mintha egy nagy takaróba bugyolálva álltam volna ott. Minden félelmem elszállt. Teljesen megnyugodtam a karjaiban.

- Eva nem mondott semmit, de titeket elnézve komoly a baj. – mondta mikor Evara néztem.

- Én most inkább megyek. – kelt fel az asztaltól és nyomot egy puszit a fejemre, mintha az anyukám lenne. - Minden rendben lesz. – szorította meg a kezem.

- Üljünk le. – húzott a kanapé felé Sebi miután becsukódott Eva mögött a bejárati ajtó. Nem engedett el egy percre sem. Oldalasan beleültem az ölébe és a nyakába fúrtam az arcom pár pillanatig míg erőt gyűjtöttem. Megfogtam a kezét ami az oldalamon pihent és oda tettem a két mellem közé.

- Jó indulatú daganat van mindkét mellembe. - mondtam egy szuszra és vissza fektettem a fejem a vállára és a nyakát szuggeráltam. Nem akartam látni a kékszemeit. Most nem. Az ér a nyakába még jobban kidudorodott ahogy az egész teste megfeszült egy pillanatra.

- Rendben fogsz jönni. – suttogta bár inkább magának mint nekem. – Ha jó indulatú… - kezdte de félbe szakítottam.

- Most engem vagy magadat akarsz megnyugtatni? – kérdeztem somolyogva.

- Ennyire hidegen hagy téged? – kérdezte, bár nem láttam tudtam, hogy kikerekednek a szemei a meglepetéstől és a döbbenettől.

- Kína után kiszedik. – motyogtam. – Nem félek, már nem. – fontam a nyaka köré a kezemet. – Önző vagyok, nem hagyom, hogy másé legyél, még a halállal is simán szembe szállok. – nyomtam egy csókot a nyakára, amitől egy halk sóhaj hagyta el a száját.

- Ígéred, hogy még véletlen sem esel ágynak és hagysz itt? – ha nem figyelek nem is hallom meg a kérdését olyan halkan suttogta.

- Ígérem. – néztem végre a szemébe. Egy félelmekkel teli kisfiú nézett vissza rám. Áthúztam a lábam a másik oldalra, hogy teljesen szembe kerüljek vele és a két kezem közé fogtam az arcát. Neki döntöttem a homlokom az övének és az ajkai közé súgtam a szavakat.

- Észre se veszi majd senki, talán még te sem. – nyugtattam meg. – Szeretlek, soha nem hagylak el, ha van választásom. – lehunyta a szemeit és az ajkait az enyémnek nyomta. Most már tényleg biztos voltam benne, hogy nem lesz semmi baj és nevetségesnek tűnt a tegnapi kiborulásom is.

- Tudod mit? – kérdezte hírtelen elhúzódva tőlem, és nem bírtam ki mosolygás nélkül mikor észre vettem, hogy a szemében már huncutság és vágy volt. – Felmegyünk a hálóba, lent felejtjük az összes telefont magunkra zárjuk az ajtót és egész nap lustálkodunk. – vigyorodott el. Az időjárás hozzá képest semmi.

- Csak lustálkodni szeretnél? – kérdeztem kacéran. Végig simítottam a gerincén amitől ismét felsóhajtott. Benyúlt a fenekem alá és velem együtt felkelt a kanapéról. Egyik kezével tartott a másikkal kihalászta a zsebéből a telefont és beledobta a fotelba.

- Te erősödtél ennyit, vagy én fogytam? – kérdeztem nevetve.

- Te fogytál. – indult meg velem a lépcsőn. – Meg én is kiizmosodtam. – tette hozzá már a hálóba mikor már az ágyon feküdtünk. Megtapiztam a felkarját és elismerő arcot vágtam.

- Azt a mindenit. – nevettem. – Nem izmosodtál egyébként tél óta. – nyújtottam nyelvet.

- Honnan veszed? – ráncolta a szemöldökét.

- Centire pontosan van méretezve a kocsi. – nevettem fel szívből. – Télen sokat izmosodtál, de azóta nem.

- De az álló képességem jobb lett. – vigyorodott el és megcsókolt.

- Abba eddig sem volt kivetni való. – vigyorogtam én is két csók között.

- Ja igen, Christian keresett délelőtt. – emelkedett fel.

- Neked komolyan a főnök körül jár az agyad? – tártam szét a karom alatta fekve.

- Nem, csak eszembe jutott, hogy pontosan egy feküdtünk az irodádban az asztalon is. És az irodáról jutott eszembe Christian. – magyarázta vigyorogva.

- Megőrülök, velem smárol és hozzám dörgölőzik, közbe meg Horneren jár az esze. Mit vétettem? – néztem fel a plafonra színpadiasan sóhajtva.

- Ne szemétkedj! – nézett rám durcásan.

- Te meg dugj már meg könyörgöm! – vágtam rá. Felnevetett, de úgy igazán szívből. Imádtam ezt a nevetését.

- Kérése számomra parancs hölgyem. – vigyorgott még mindig 32 fogasan.

- Fogd már be! – nevettem én is fel. Egyből komoly arcot vágott és megcsókolt, viszont most belőlem tört ki a nevetés. Hátra vetett fejjel nevettem és nem bírtam abba hagyni.

- Na most akkor ki miatt nem vagyunk még meztelenek? – kérdezte komoly arccal. Látszott rajta, hogy kicsi hiányzik, hogy ő is elnevesse magát. Megráztam a fejem, de egyszerűen nem tudtam abba hagyni, tegnap után azt hittem kiszáradtak a könny csatornáim, de tévedtem. Folytak a könnyek a szememből, de most a nevetés miatt. Épp sikerült abba hagynom végre mikor Sebi adta fel és felnevetett. Oda terült mellém és egyszerűen nevettünk.

- Hát ez most jobban esett mint a szex. – jegyeztem meg mikor sikerült lenyugodnom. Sebi érdekes arcot vágott a megállapításomra.

- Fogadunk? – vigyorgott. Ez volt a perverz vigyora, ilyenkor nem tudtam menekülni. Kezdődhetett éppen megbeszélés, vagy pilóta parádé, nem érdekelte, és nem hagyta, hogy kidumáljam magam.

Egész hétvégén kettesben hülyültünk. Ritka mikor ennyire van időnk az őrülőségekre, de most volt.

Sajnos Hétfőn búcsúra került a sor, mert nekem mennem kellett Angliába a Red Bull centerbe, hogy a csapattal együtt induljak Kínába egy tipikus Semmi Értelme megbeszélés után. A doki írt fel a műtétig gyógyszert, hogy ne akarjak össze esni néha-néha így egy gonddal kevesebb.

- Nagyon ajánlom, hogy legyen még meleg víz. – nézett rám szigorúan Eva. A centerbe mindig egy szobába voltunk, bár a posztunkat tekintve simán luxus szoba járt volna mindkettőnknek, de mi ragaszkodtunk ehhez a kis szobához. Otthonos volt és ez fontos annak aki folyton agyon csicsázott és extra kényelmes szobába tölti a fél életét.

- Ne bízz benne. – legyintettem felé fel se nézve a laptopomból.

- Alvás. – csukta le a gépet már törölközőbe.

- Máris végeztél?- lepődtem meg.

- Ja egy órát álltam a tus alatt. – vigyorgott. Ez mutatta a legjobban mennyire munka mániás vagyok.

Reggel nagyon korán indult a gép így kávé nélkül vonszoltuk el magunkat odáig.

- Jó reggelt, mit parancsol? – jött oda az egyik légi utas kísérő mosolyogva. 6-kor mosolyog? Biztos, hogy valami ufó…

- Kávééét. – néztem rá kérlelően. – Meg Christian fejét tálcán. – mondtam félvállról. Teljesen megdöbbenve nézett rám. – Vicceltem. – látszott, hogy nem érti a poént. Érdekes humorom van a reggeli kávém nélkül.

Egész úton a gépet bújtam és pótoltam azt amit hétvégén kellett volna átnéznem. Az út végén már csak neten nézelődtem és okosodtam, hogy épp milyen pletykák vannak.

- Találjunk ki valamit. – dobta le magát Eva mellém. – Valami vicceset.

- Mire gondolsz? – vigyorogtam rá.

- Nem tudom. – vont vállat. – Tavaly év elején meg télen is végig oda vissza csináltuk a hülyeségeket a csapatoddal. – vigyorgott.

- Mikor Bennek rózsaszínbe kellett jönnie egy fogadás miatt? – nevettem.

- Igen, ilyeneket. – bólogatott. – Kezd mindenki beleszürkülni a melóba. – mutatott körbe. Ebben egyet értettünk.

- Kisüthetünk valamit. – vigyorogtam.

- Nekem már van is ötletem… - nézett gonoszkás mosollyal körbe, hogy hall-e minket valaki.

Fáradtam ébredtem reggel. Túl sokáig voltunk fent Evaval mire tökéletes lett a TERV. Össze szedtem magam és kimentem a pályára, hogy körbe nézzek mindenki megérkezett-e már. Utolsónak Sebi, Tommi és a meghívott vendégek érkeznek ma délután. Bele telepedtem a kényelmes székembe és felraktam a lábam az asztalra. Lassan kortyolgatva ittam a kávémat és élveztem a semmit tevést. Az előző futamon nyertünk, tehát a kocsi jó volt ami annyit tesz, hogy nem kell hét elején már futkosnunk, hogy biztos kilegyen javítva a hiba. Ugrottam egy nagyot mikor a telefonom elkezdett csörögni.

- Szia Basi. – vettem fel és a vállamhoz szorítottam, hogy tudjam tovább hajtogatni a papír repülőt.

- Szia, nem hiszed el mi történt. – kezdett bele.

- Azért csak próbálkozz meg vele. – nem nagyon figyeltem mert lekötött a repülő precíz meghajtása.

- A gépünknek vissza kellett fordulnia mert motor hibát észleltek. – magyarázta, és biztos voltam benne, hogy mutogat hozzá.

- Mi van? – annyira meglepődtem, hogy eldobtam a repülőmet is.

- Jól hallottad. – a hangjából nem tudtam megmondani, hogy most legszívesebben sírna vagy nevetve. Én a nevetés mellett döntöttem.

- Ekkora balszerencséd is csak neked van. – kacagtam.

- Te kinevetsz? – kérdezte morcosan.

- Ki. – vágtam rá. – Ez egyszerűen.. Fogj kezet Kimivel.

- Már párszor megtörtént. – nevetett fel ő is. – Késéssel de ott leszek.

- Várlak. – töröltem meg színpadiasan a szemem.

- Kinevettél. – morcizott.

- Had nevessek! – kuncogtam. – Ha a pályán lesz motor hiba a feneked alatt úgyse fogok.

- Le is zuhanhattunk volna, mint a Lengyel gép! – vágta rá bosszúsan.

- Annyira nem vagy azért balszerencsés. – mosolyodtam el. – Nem zuhantál le.

- Nem. – morogta.

- Szeretlek ám. – vigyorogtam.

- Az a szerencséd. – nevetett és kinyomta én meg csak néztem pár percig meglepetten majd megrántottam a vállam és meghajtottam a repülőmet. Nagy élvezettel löktem meg a levegőbe, és pont abban a pillanatban nyílt ki az irodám ajtaja. Morcosan szinte hisztisen néztem az ajtóra, de mikor megláttam ki lép be rajta leesett az állam és csak pislogni bírtam.

- Te mit keresel itt? – találtam meg nehezen a hangom és felkeltem a székből.

Malajzia - Kína 2

Itt a friss! :D Kivételesen hoztam hozzá képeket. Virág cipőjét és karkötőjét ( teljesen belebolondultam mindkettőbe mikor megláttam őket :D ) és Keszthely térképet amin bejelöltem a parádé útvonalát, ha valamit érdekelne. Meg egy simát mert a jelölés miatt nem látszik az utca név :D Kíváncsi vagyok a véleményetekre a fejezettel kapcsolatban, remélem leírjátok! :)

Mire oda értünk anyáékhoz már este volt javából. Még meglátogattuk a család másik felét is akik szintén Keszthelyen laknak.

- Szerinted anyukád megkönyörül rajtam é csinál nekem valami nem hizlalót? – kérdezte Sebi mikor befordult a Mercivel a házunk elé. Hatalmas régi vaskapu takarta el az egész udvart. Csengettem, mert ugyan volt kulcsom, de így tudták, hogy megjöttünk. Apa mosolygós arccal nyitott nekünk kaput. Ezt az ember még szerettem, azt már kevésbé, mikor agresszív. Talán pont ezért nem véletlen, hogy Sebivel vagyok, hiszen Sebi nem éppen az agresszív viselkedéséről híres. Persze nála is elszakad a cérna. De kinél nem?

- Gyertek be. – tárta ki a nagy vaskapu két oldalát, hogy betudjunk az udvarba állni. Lefutottuk a szokásos köröket, végig hallgattuk milyen királyok voltunk Malajziába és azt, hogy mennyire lefogytam. Meg persze a szokásos, rég jártatok itt szöveget. Én csak a szememet forgattam ezekre Sebi pedig bevágta a vigyort, mint mindig. Ezek olyan szülős körök voltak ami fölösleges de mégis azért picit az otthon érzetét kelti az ember lelkében. Anyuval a konyhába pakolásztunk, illetve anya pakolt én ültem a konyha asztalon és néztem mit csinál.

- Szia Momo téged még mindig nem raktak ki innen? – guggoltam le a degu ketrecéhez. Kivettem és elkezdem simogatni a kis állatkát, ami félúton volt patkány és mókus között.

- Tedd inkább vissza. – szólt rám anya mosolyogva. Már tudta mi jön. Ezt mindig eljátsszuk csak mindig máshogy. Bevittem a nappaliba Momot a pulcsim ujjába, Báró egyből jól megszimatolta de mikor csúnyán néztem rá oda ment Sebihez és az orrával megböködte a kezét. Persze Sebi nem figyelt rá, mert éppen apával beszélgetett valamiről. Oda bújtam a mellkasához és a hüvelyk ujjammal kitessékeltem Momot a pulcsim ujjából. Volt fél perc míg Sebi mosolyogva lenézett a kezemre és eljutott a tudatáig, hogy mi is készül a pólójára mászni.

- ÁÁÁÁÁ Vidd innen!!! – ugrott hátra és egészen a kanapéig hátrált. Én pedig vigyorogva mentem egyre közelebb hozzá. – Ha ide mered hozni Csumpikád vissza költözik a hálószobába! – mondta halálosan komoly arccal. Csumpika egy pók volt, egy madár pók. Még Sebi találta isten tudja hol, de haza hozta a haverjának mindegy bejegyzéssel mindennel együtt. 2 napon keresztül lakott a hálószobába. Had ne mondjam, hogy én azt a két napot bezárkózva töltöttem a dolgozó szobámba. Végül is elvitte és pedig hajlandó voltam kimenni a szobából, de a hálót még egy darabig kerültem.

- Szemét vagy. – morogtam. – Mit ártott szegény kisállat neked, hogy ilyen elutasító vagy vele? – indultam vissza a konyhába. A válasz velős volt és német. Így a szüleim nem értették és én is csak azt tudtam, hogy csokorba szedett káromkodás volt.

- Tényleg Virág, hogy megy a német tanulása? – kérdezte anya már a vacsi asztalnál.

- Néha ragad rám valami Sebiéknél a koson kívül is. – kuncogtam.

- Annyira ragad rád, mint az iskolába? – kérdezte apám mosolyogva. Ma napig azzal henceg, hogy soha nem tanultam és mégis jó tanulónak számítottam. Persze akkoriban folyton veszekedett velem miatta.

- Tanítgatom már. – bólintott Sebi.

- Nem vagyok kutya akit be kell idomítani. – csikorgattam a fogaimat. Báró mellettem vakkantotta egyet. – Te nem számítasz kutyának, túl okos vagy hozzá. – simogattam meg a fejét.

- Még mindig ugyan az a hozzá állása? – nézett anya Sebire.

- Arra gondolsz sikerült-e megszerettetnem vele a Német Nemzetet? – kérdezett vissza vigyorogva.

- Az elveimből nem adok. – húztam ki magam. – Továbbra sem csípem a németeket. – nyújtottam nyelvet Sebire. Talán pont ez volt az első ami megfogta bennem. Nem olvadtam a bugyimba miatta és hidegen kezeltem.

- Le a rasszizmussal! – nevetett Sebi.

- Na. – horkantam fel. – Pont te beszélsz? – nevettem. – Én nem vagyok rasszista, én egy formán utálok mindenkit. – erre persze az asztalnál ülők mind elnevették magukat. Nem vicceltem, de ezt megtartottam magamnak. Nem vagyok azaz egyből ölelkezős emberke. Éppen a desszertet nyammogtuk ami gesztenye torta volt mikor a telefonom elkezdett a zsebembe rezegni.

- Bocsánat ezt fel kell vennem. – álltam fel az asztaltól. Elfoglalt ember vagyok és ezt már megszokhatták.

- Szia Ben, hallgatlak. – vettem fel a konyhába.

- Szia, figyelj, ott vagy már a parádé városában? – faggatott.

- Igen, nem rég érkeztünk. – leguggoltam Momohoz és piszkáltam a ketrecen át míg az Iphone-t a vállammal a fülemhez szorítottam.

- Most mérges leszel, de nem egészen emlékszem mit mondtál miket vigyünk és ilyesmik. – nem láttam, de tudtam, hogy most behúzza a nyakát reflex szerűen.

- Hajj! - sóhajtottam fel. elkezdtem ecsetelni a dolgokat, közben anya bepakolt az asztalról és elkezdett mosolyogva mosogatni. Én az ablak és a konyhai asztal közti résben ültem a földön. Mikor letettem anya egyből oda fordult hozzám.

- Mikor kelsz reggel? – jött a mosolygós kérdés. – Vettem múlt héten egy új fajta kávét és csak te kávézol még a családból, úgy gondoltam megvárlak vele.

- Remek! – nevettem. – 7-kor kelünk. – elindultam ki a konyhából és nyomtam egy puszit az arcára. Látszottak rajta az évek, és tudtam, hogy a ráncai nagy része miattam van az arcán.

- Nem akarok megöregedni. – mondtam Sebinek már fent a szobámba. Az egész szoba a tini éveimet tükrözte. Mindenhol együttes poszterei, csínytevések képei. Forma 1-es autók képei, régi szériás kocsik tervezési rajza. Minden földi jó. Nagy francia ágyam volt ami elfoglalta a szoba nagy részét.

- Ez most, hogy jutott eszedbe? – ráncolta a szemöldökét.

- Csak úgy. –vontam vállat. Báró lent aludt a nappaliba, azt azért már nem engedték meg neki, hogy feljöjjön az emeletre. A mellkasom enyhén fájt, de fáradt voltam így nem gátolt meg az alvásban.

Másnap reggel arra ébredtem hét előtt pár perccel, hogy valaki jön fel a lépcsőn majd kinyitja a szobám ajtaját. Pici talpak osontak az ágyhoz és éreztem mikor besüppedt az ágy. Nem nyitottam ki a szemem inkább meghagytam az osonónak az örömöt, hogy ő kelthet fel engem is.

- Sia. – súgta oda nekem és oda bújt a mellkasomhoz. Sebi a hátamhoz volt simulva így hozzá nem tudott bújni egy könnyen.

- Szia. – súgtam vissza nyitott szemekkel. Réka hatalmas őzike szemeit meresztette rám és a kis arcán gyerekes mosoly ült. Réka apukája a legjobb barátom volt már közép iskola óta. Anyuék vigyáztak elég gyakran rá, gondolom most is ez volt a helyzet, vagy miattam volt itt. A szőkés barna haja a magas copfba volt kötve és egy egybe részes piros ruha volt rajta.

- Pszt! – tette a kis kezét a számra és elkezdte Sebi arcát és kezét bökdösni. Réka még csak 4 éves volt, így ő nem is emlékszik arra, hogy volt Sebi mentes korszak még 1 éve.

- Kis csillagocska! – kapta el Sebi a kezecskét ami piszkálta és behúzta közénk. Ő nevezte el Csillagnak Rékát, mert szerinte olyan szép mint egy csillagos éjszaka. Nem vitatkozom vele, igaza van.

- ÁÁáááhhh Vijááág ments meeeeg!! – sikítozta nevetve. Nevetve fejtettem le Sebi kezeit a kislányról és felkapva gyorsan kislisszoltam a szobából. Mg a földszinten is lehetett hallani Sebi nevetését. Leültem a konyha asztalhoz és anya egyből elém tett egy nagy pohár kávét.

- Jó reggelt gyerekek. – nevetett ő is mikor Sebi is beesett az ajtón. Réka befészkelte magát az ölembe és gondolkodó arccal nézte Sebit.

- Szőrös vagy. – közölte vele pár perc nézés után. A konyhába mindenki elnevette magát.

- Egyet értek. – nyomtam egy puszit a puha hajába. – Jó velünk ma? – az első korty kávé után sokkal jobban éreztem magam és éberebb is lettem. – Anya ez nagyon finom. – mondtam neki elismerően.

- Szilvi mehetek? – nézett anyura boci szemekkel.

- Persze, mi is kimegyünk majd délután. – bólintott. – De ha szeretnél és nem leszel útban már velük is kimehetsz.

- Nem lesz útban. – vágta rá Sebi. Össze vont szemöldökkel néztem rá. Egy 4 éves kislány elég örökmozgó . Végül megvontam a vállam és bólintottam. Réka egyből leugrott az ölemből hatalmas mosollyal és elment Báróval ki az udvarra. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó egy fáradt sóhaj szakadt ki a tüdőmből. Éreztem az évek súlyát a vállamon és picit fáradtnak éreztem a lelkem is.

- Mond el. – nézett rám Sebi a kék szemeivel. Megráztam a fejem és intettem, hogy majd máskor. – Titkolsz valamit tudom. – vágta rá, de aztán annyiban is hagyta. Meg reggelizett én pedig megittam a kávémat és össze szedtük magunkat.

- Kocsival mentek vagy gyalog? – szegezte nekem a kérdést anya. Nem volt olyan messze, de semmi kedvem nem volt sétálni odáig így Sebi beletette a gyerekülést a Mercibe és kivételesen átadta nekem a vezetést, bár féltő és aggódó arckifejezése picit idegesített. A főtéren lesz a csapat gyülekező így mi is oda mentünk. A templom előtti téren már ott álltak a kamionok és a szerelők is már ott voltak, éppen a sátrak felállításával végeztek. A parádé csak délután lesz, de nekem már itt kellett lennem reggeltől mert még körbe kellett vezetnem az útvonalon Sebit és Bennel is fixálni kellett mindent. Gyerekes izgalom fogott el, mikor kiszálltunk és a hatalmas csapat kamionok felém tornyosultak.

- Hát a kishölgy kicsoda? – ért oda hozzánk Ben és Eva. Az utóbbinak a szeme rá villant és kérdés csillogott benne. Aprót bólintottam és Eva szemét elöntötte a sajnálat és a fájdalom, de volt ott öröm is. A találkozás öröme.

- Rékának hívják. – mosolyogtam Benre aki már a kis csajszi előtt guggolt. Réka diszkréten bemenekült Sebi lába mögé. – Ne félj tőle, nem fog bántani. Ha bántana akkor pedig én is bántom őt. – kacsintottam Rékára. Kicsivel több bizalommal nézett Benre de még mindig nem jött elő Sebi mögül.

- Van esze. – vigyorodott el a védelmező. – Gyere Csillagocska itt hagyjuk a csúnya bácsit. – kapta fel Rékát és besétált vele a sátorba. Eva megindult felém így én is gyorsan besiettem utánuk. Bent ment a lég kondi és Réka az egyik székben ült míg Sebi éppen a pólóját cserélte át. Rám vigyorgott és gyorsan a fejébe húzott még egy csapat sapkát is és felvette az ölébe vissza Rékát.

- Enyim. – vette le Seb fejéről a sapkát és ráigazgatta a saját fejére. Nem bírtam nevetés nélkül, hiszen hatalmas volt neki.

- Gyere Réka, szerzünk egy neked valót. – nyújtottam neki a kezem. Egyből lekérezkedett a földre és oda futott hozzám. Sebi oda nyúlt és lekapta a saját sapkáját a kis kobakról. Réka oda fordult és nyelvet nyújtott neki majd elkezdett kihúzni a sátorból. Nevetve futottunk egészen a pultig ahol Red Bullos és Toro Rossos cuccokat lehetett venni. Szereztünk onnan egy kisebb sapkát és utána büszkén kihúzta magát és úgy vonult az emberek között.

Míg én Bennel egyeztettem addig Réka Sebivel és a nem rég érkezett Jaimevel volt az egyik sátorban. Délben megebédeltünk amiből kisebb csata lett, mert Réka a szintén ovist játszó Sebivel veszekedett az utolsó húsért ami a tányéron volt. Persze simán lehetett volna még hozatni de az nem lett volna ilyen élvezetes gondolom. Végül is feleztek Jaime tanácsára aki már sírt velem együtt a nevetéstől.

- Réka baba most alszik egyet mi pedig körbe megyünk az útvonalon. – adtam ki a feladatot. Jaimenek is most én voltam a mérnöke, mert fölösleges lett volna még jó pár embernek jönnie.

- Nem! – vágta rá Réka. Ölbe vettem és leültem vele az egyik kör alakú fotelba. Elkezdtem a fejét simogatni és dúdolni miközben ringattam és nem kellet sok, hogy elaludjon. Óvatosan letettem a hatalmas fotelszerű valamibe és Eva lelkére kötöttem, hogy figyel rá.

Az út vonal elég hosszú volt így egyből indultunk is.

- Hát az aszfalt nem a legjobb. – húzta el a száját Jaime.

- Szét ráz majd az biztos. – bólintott Sebi. – Ki kell majd tapasztalni merre fele és hogyan jó rajta menni. – mondta elgondolkodóan amikor már az állomásnál jártunk. A buszok még mindig jártak, de majd 1 teljes órára megfog bénulni a közlekedés itt.

- Ebbe a suliba jártál? – kérdezte Sebi vigyorogva mikor az egyik középiskola előtt sétáltunk el.

- Nem, ez Vendéglátós suli, én pár utcával feljebb jártam közép suliba. – magyaráztam.

- Rohadt meleg lesz az overállba. – jegyezte meg Sebi.

- Én meg majd iszogatom a hideg koktélokat. – poénkodtam.

- Csak szeretnéd. – vigyorgott Sebi rám majd össze néztek Jaimevel.

- Miről maradtam el? – néztem rájuk, gyanúsan jó kedvük volt.

- Majd Eva elmondja, nem akarom, hogy velem veszekedj. – vigyorgott még mindig. Mire vissza értünk már majdnem 2 óra volt. A sajtótájékoztató előtt félre vontam Evat.

- Mesélj nekem, mi a francért vigyorognak a majmok? – kérdeztem mérgesen. A jelzőre persze elnevette magát.

- Aztán vigyorognak, mert meglátták, hogy neked is van overáll és most jelentik be majd, hogy te is mész egy-két kört. – vigyorgott.

- F 1-es kocsival? – kérdeztem enyhe hisztérikus éllel a hangomba.

- Nem, azért azzal nem. – nevetett. – Jaime mellé fogsz beülni a Nascar kocsiba. – villantott még rám egy 32 fogas vigyort majd ott hagyott. Megdöbbentem. Nem akartam menni, nagyon nem!

Az egész sajtó tájékoztatón oldalt álltam Szujó Zoli mellett és mérgesen néztem Evara aki viszont még mindig vigyorgott.

- Virág!! – futott oda hozzám Tomi. Megöleltem, majd átvettem tőle Rékát, aki közbe felébredt. – Tök jó, hogy elhoztátok ide a parádét!! – vigyorgott ő is.

- Örülök, hogy örülsz. – nevettem.

- Ők kik? –kérdezte Zoli is mosolyogva és megsimogatta Réka pofiját.

- Ő Réka. - nyomtam egy puszit a 4 éves kislány arcára. – Ő pedig Tomi az unokaöcsém. – akartam meg borzolni a tini srác haját. Nagyon csúnyán nézett rám ezért inkább vissza húztam a kezem.

- Csókolom. – mondta Réka gyermeki szerénységgel.

- Ide jössz Kis Csillag? – jött oda hozzánk Sebi és nyújtotta mind két kezét Réka felé. Kaptam egy puszit és még jobban csimpaszkodott a nyakamba nyelvet nyújtva Sebire. – Akkor én megyek oda. – vigyorgott és megölelt mind a kettőnket. Zoli csak mosolygott. Most konferanszé ként volt itt és nem újságíró ként. Czollner Gyula is közben oda jött hozzánk aki a kommentátor szerepét töltötte be most is és ő is egyből Rékát szúrta és csak mosolyogott. Sebi megkerült és a hátamhoz simult, hogy ne legyen útba.

- Örülök, hogy ismét megtudott valósulni itt Magyarországon a Red Bull street parádé. – jött oda Ralik Laci és Eva is. Kezdtem úgy érezni, hogy túl sokan állnak körbe és mosolyognak ránk mintha egy boldog család lennénk.

- Én pedig örülök, hogy ez pont itt a szülővárosomba lehet. – bólintottam majd Sebi kezébe nyomtam Rékát és elléptem tőlük. – Te is vezetni fogsz, jól értesültem, ugye? – léptem közelebb Lacihoz.

- Igen. – bólintott és a szemébe izgatottság volt.

- Akkor menj öltözi, és ti is! – mutattam a mögöttem álló pilótákra. – Mindkettőtöknek én leszek az eligazítója. – mondtam Sebire nézve majd elkezdtem őket beterelni a sátrak közé. Sebi lerakta a földre Rékát aki egyből belekapaszkodott a szövet nadrágomba.

- Tomi figyelj Rékára, kérlek. – néztem rá kérlelően. – Anyuék is itt vannak valahol lassan. – mutattam körbe. – Keressétek meg őket, rendben?

- Persze. – bólintott és megfogta Réka kezét. Ő még picit szomorú szemmel rám nézett, hogy lepasszoltam.

- A parádé után elmegyünk fagyizni egyet és lemegyünk a játszó térre is. – mosolyogtam rá. Egyből vidáman indult meg Tomi kezét szorongatva.

- Elmondtad már Sebinek? – lépett mellém Eva.

- Nem, és nem is fogom. – indultam meg ezzel lezártnak tekintettem a témát.

- Joga van tudni. – jött utánam.

- Nekem meg jogom van a múltamhoz. – néztem a szemébe idegesen.

- Voltál dokinál azóta? – döntötte oldalra a fejét.

- Nem. – morogtam.

- Félsz, hogy abból való komplikáció, igazam van? – kérdezte már komolyan.

- Eva, kérlek hagyjuk ezt. – suttogtam fájdalmasan. – Múltat ne bolygassuk. – sóhajtottam. – Eljössz velem holnap dokihoz? - kérdeztem.

- Itt Magyarban? – fonta karba a kezét.

- Nem, holnap délutánra már haza megyünk. – magyaráztam neki. Válaszként csak bólintott és sután megölelt majd bement a média sátorba.

- Mi készen vagyunk. – jött oda Ben. – Baj van? – fogta meg a vállam.

- Nincs, csak elgondolkodtam. – erőltettem magamra egy mosolyt. – Menjünk. – ráztam le magamról a kezét. Beültem pár monitor elé amik a gép állapotát fogják nekem mutatni és a pilóta feje feletti kamerát. Először Palik Laci ült be a kocsiba.

- Ha bármi furát észlelsz jelezd, és én is jelzem ha valami nincs rendben. – szóltam a fülére. – Kell segítség a váltáshoz és a gáz-fékhez?

- Az első körben néhol igen. – válaszolt. Legalább nem hiszi azt, hogy simán megcsinálja.

- Rendben, akkor majd súgok. – nevettem.

- ÉÉÉSSSSS Hölgyeim és uraim! Red Bull Racing- Renault idei kocsijának a volánja mögött Palik László a Hungaroring RZT. Fejese. – hallottam meg Zoli hangját.

- Tegye egyesbe és úgy tud majd elindulni, fokozatosan kezdje el a gázt nyomni óvatosan és közben váltson egyre feljebb. – magyaráztam neki. – A kanyar előtt váltson vissza legalább hármasba és ha úgy érzi, hogy a kocsi ki akar törni váltson még lejjebb. – mondtam neki. Az első kör a próba kör, hogy hol és hogyan lehet menni. Miután végig ért az első körön már bátrabban ment, de még mindig nem használta ki a kocsit.

- A kör végén álljon meg a Főtéren. Letelt a 4 kör. – szóltam neki. Megállt és egyből leállították a motort is. Gumit cseréltek és elkezdték a kocsit hűteni. Most jött Jaime a Nascar kocsival.

- Gyere. – nyújtotta oda a kezét nekem. Nem öltöztem át, de így is mindenképpen beakartak rángatni a parádéba.

- Vigyázz rá! – mondta Sebi Jaimenek, majd gyorsan megölelt és kaptam egy puszit. Kiléptem a krémszínű D&G szövetgatyámhoz passzoló Gucci cipőmből és Sebi kezébe nyomtam. Szerettem ezt a magas sarkút így nem akartam, hogy a kocsiba baja legyen. A kezemen Gucci óra csillogott. Ma kivételesen nagyon puccosan és márkásan öltöztem fel, pedig nem szokásom. Fejembe húztam a fekete bukót ami még passzolt is a fekete D&G felsőmhöz. Nagy nehezen bemásztam a kocsiba és egy szó nélkül tűrtem, hogy bele szíjaznak az ülésbe.

- Eva nagyon sokkal fog, nekem jönni. – mondtam Jaimenek. – Próbáljuk meg elkerülni a kátyúkat és minden olyat ami kirázza belőlem a kaját, kérlek.

- Megpróbálom. – vigyorgott. Nem szerettem ezt a vigyort. Sebi is így vigyorog mielőtt elkezd száguldozni 200-zzal az autópályán. Nincs bajom a sebességgel, de nem nyugtat meg az, hogy Jaime, nem számít tapasztalt pilótának és most először vezet ilyen kocsit. Megkapaszkodtam a 6 pontos biztonsági öv váll részében és átkoztam gondolatban Evat és Sebit mert nem vert ki a hisztit. Mondjuk én is kiverhettem volna a balhét. Épp kiakartam kiabálni Sebinek, hogy szedessen ki a kocsiból, de Jaime beletaposott a gázba nekem pedig benn akadt a levegő a tüdőmbe. Legszívesebben sikítottam volna, de csöndbe maradt. Az első kör fele körül elkezdett fájni mindkét mellem de nem foglalkoztam vele, mert valószínűleg a biztonsági öv nyomta szét. Már nem tűnt jó döntésnek a kosaras melltartó. A kocsi iszonyúan dobált, mert Jaime meg se próbálta kímélni.

- Ha egyszer kiszabadulunk ebből a kocsiból, megverlek. – mondtam neki amitől csak még jobban vigyorgott. Szerencsére hamar vége lett ennek is és én szinte menekültem ki a kocsiból Seb karjaiba. Szorosan magához ölelt és halkan nevetett.

- Utállak, mert nem állítottad meg a dolgokat, hogy ne kelljen beszállnom. – morogtam a mellkasába.

- Most már van fogalmad legalább róla, hogy mit élünk át a kocsiba. Mondjuk ég és föld ez a kocsi meg a miénk. – vágott elgondolkodó fejet. – De legközelebb így mondogasd, hogy használjam a rázó kőt. – nevetett.

- Neked az a dolgod, hogy minél jobb köröket produkálj, nekem meg az hogy ebben segítsek neked. Szóval kussolj. – morogtam neki. Vissza vettem a magas sarkúmat és méltóságteljesen oda sétáltam az előbbi helyemre. Most jött Sebi.

- Bármi van itt vagyok. – mondtam neki is. – Én is szólok, ha valami nem jó. – folytattam. – Szólj, ha kell segítség, bár neked ez anélkül is menni szokott. – vigyorogtam.

- Majd szólok. – hagyta rám. Sebié volt a legtöbb kör. Minden részen parádézott és megforgatta a kocsit, amiért Ben eléggé mérgesen nézett. Ami Sebi feje feletti kamera mutatott az viszont szédülésre adott okot. Én már kidobtam volna a taccsot a kocsiba. Ezek után, még órákon át aláírást osztogatott mindenki én pedig élvezettel néztem a hűsről Rékával az ölembe. Éppen a jól megérdemelt fagyinkat ettük. Réka nyakába egy nagy fehér rongy volt, hogy a ruhácskája ne legyen fagyis és egem se legyen le. Már sötétedett mikor leértünk a játszó térre, de fél óra után Réka álmosan dörzsölte a szemét így vissza mentünk anyáékhoz. Ők nem jöttek le velünk a játszó térre, de a parádén ott voltak.

- Olyan mint egy angyalka. – suttogta Sebi mikor kivette az alvó Rékát a gyerekülésből.

- Ilyenkor angyal, egyébként kisördög. – nevettem halkan. Réka ma este kivételesen közöttünk aludt, de pár perc után rájöttem ez meggyire rossz ötlet volt.

- Ma teljesen olyan voltál mintha Réka anyukája lettél volna. – mondta Sebi már az ágyba fekve és Rékát nézte, így nem láthatta az arcomon átsuhanó érzelmeket. – Olyan voltunk mint egy család. – folytatta.

- Seb ne kezd könyörgöm. – néztem rá fájdalmas szemekkel. Értetlenkedve nézett rám mikor az első könnycsepp végig futott az arcomon.

- Mi a baj? – suttogta aggodalmasan. – Nem hozom fel többet ígérem, ha ez a baj. – látszott rajta, hogy magát vádolja a könnyeim miatt.

- Nem az a fő baj. –suttogtam és megtöröltem az arcom de a könnyeim tovább peregtek. – Bele találtál az igazság közepébe. – suttogtam megsemmisülve.

- Miről beszélsz? – kérdezte teljesen meg döbbenten.

- Én vagyok Réka várszerinti anyukája. – suttogtam. Reméltem, hogy meg sem hallja.

- De hát.. – annyira meglepődött, hogy szinte csak tátogott.

- Egyetemista voltam már. – kezdtem el a mesélést, ami már régen meg kellett volna tennem. – 19 éves voltam az istenért! – fakadtam ki. – Imádtam bulizni és ittas voltam, szinte nem is emlékszem rá. – éreztem, hogy a könnyeim még jobban csíkozzák az arcom. – Réka apukája valós, akkoriban ő volt a barátom. 19 évesek voltunk. Ő nem járt egyetemre ő már elérte amit akart, hiszen évekkel idősebb volt. – magyaráztam. Éreztem, ahogy a több éves heg ismét felszabad a szívembe. – Nem vetettem el, nem akartam gyilkos lenni. Halasztottam egy évet az egyetemen és elutaztunk kettesben messzire, hogy senki se tudja meg. – nem bírtam a szemébe nézni. – Nem akarok gyereket, mert már van és nem voltam jó anya. 3 hónapos korában az apjával leköltöztek én pedig folytattam az egyetemet. Tanulásba temetkeztem. – össze rezzentem amikor Sebi óvatosan az állam alá nyúlt, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Fájdalom és megértés kavargott a kék szemekben. – Csak Réka apukája, szüleim és Eva tudja. – fejeztem be. – Most már te is.

- Ha Evanak elmondtad, nekem miért nem? – kérdezte, de semmi csalódottság nem volt a hangjában.

- Eva rájött. – magyaráztam. – Még az első hónapokba közös szobánk volt a központban, és megtalálta az egyik levelet amit Réka apukájától kaptam képekkel. – sóhajtottam. – Féltem, hogy megvetsz, elhagysz… - nem tudtam befejezni, mert az ujját a számra tette.

- Fiatal voltál, nagyon. – suttogta. – Nincs jogom ahhoz, hogy bíráljam a múltad, vagy a múltban hozott döntéseidet. – maszatolta el a könnyeimet. – Így már értek jó pár dolgot. – bólintott pár perc csend után. – Nem szeretlek kevésbé. – csókolt meg. A gyomromban a görcs elpárolgott és már a könnyeim sem folytak. Nem hagyta, hogy bármi mást mondjak. Rékát óvatosan áttette a másik oldalamra és szorosan a mellkasához húzott. Pár perc múlva már teljesen nyugodt voltam, és megkönnyebbültem. Hátat fordítottam neki és ő készségesen hozzá simult a hátamhoz. a fejét a nyakamba fúrta és a kezét rácsúsztatta a hasamra és óvatosan simogatta. Réka teljesen váratlanul nyitotta ki a szemeit álmosan. Nem mondott semmit, csak oda bújt hozzám és a kis kezével megfogta Sebi egyik ujját ami a hasamon pihent.

- Minden rendben lesz. – súgta a fülembe Sebi. – Itt vagyok veled és itt is leszek. – nyomott egy csókot az arcomra.

- Szeretlek. –suttogtam még Réka haját simogatva. Sebi csak egy újabb csókol nyomott a nyakamba és pár pillanat múlva már egyenletes lélegzete csiklandozta a nyakam. Így fél álomba hitt, hogy tényleg minden rendben lesz. De se Ő se Én nem tudtuk mit hoz a holnap.