FELKERÜLT A 100. FEJEZET és 735 kommentárt ért meg az oldal!
EGY ÉVES AZ OLDAL ÉS A TÖRTÉNET!!! =) KÖSZÖNÖM MINDENKINEK AKI AZ ELMÚLT EGY ÉVBEN SEGÍTETT ÉS TÁMOGATOTT!!

2011. március 21., hétfő

Gooffy: Miss Norton a Vég

Utólagosan is boldog 1 évet szeretnék kívánni a "gyermekemnek" A Miss Nortonnak. =)

Mindenkinek ajánlom aki olvasta. Így talán könnyebb elengedni. De legalábbis a régi érzéseket vissza hozza.

Köszönöm a két Bétának aki közreműködött a Miss Nortonba: Csillunak és Gicának. És köszönöm Rékának, aki most áll mellettem, bármi történjen. =) Szól és csóválja a fejét, a buta hibáimon. =D

Szeretlek titeket!! =)


*Seb*

Katy az ölemben aludt, mikor fent kivágódott az egyik ajtó, majd egy sírós, nagyon dühös Emma állt előttem.

- Ha öngyilkos lett, az miattad van! - ordította. Katy egyből felébredt. Az ölembe a 4 éves kislányommal felkeltem fel a kanapéról.

- Hogy beszélsz apáddal? - szidta meg egyből Heidi, aki a konyhából jött ki Emma kiabálására. A hangnem nem érdekelt abban a percben, sokkal inkább, hogy miről beszél.

- Miről beszélsz? - kérdeztem értetlenkedve.

- Anyáról! - ordította még mindig. Felvette a távirányítót és benyomta a TV-t. A BBC-n rendkívüli hírek mentek.

-… a rendőrség továbbra sem mond semmit Virág Norton balesetével kapcsolatban. A spanyol sajtó már a haláláról beszél, mások órákig tartó műtétekről. - Megfordult velem a szoba. Leraktam Katyt és lerogytam a kanapéra. Emma mellém ült.

- Senki nem tud semmit - mondta Emma nagyon halkan. - Sergiot nem érem el és Alexet se. - A kezembe temettem az arcom, és próbáltam uralkodni magamon. - Azt se lehet tudni, hogy pontosan hol és mi történt. Van, aki azt mondja, hogy otthon lett rosszul, valaki szerint bevett valamit. Valaki autóbalesetről beszél. Hülye spanyol sajtó! - a lányom hangjából csak úgy csöpögött az aggodalom és a félelem.

Megszűnt körülöttem a világ létezni. Nem hallottam Heidi bíztató szavait, sem Emma kétségbeesettségét. Aggódtam. Még soha ennyire nem aggódtam azelőtt.

- Sebastian! - rázott meg Heidi. Kezembe adta a telefonom. ’S. Ramos’ felirat villogott a képernyőjén. Megnyomtam a felvevő gombot és gépiesen a fülemhez tartottam.

- Csáó - köszönt bele. - Virág kórházba került. Nem tudják, mi baja lehet. Otthon lett rosszul. - A hangja ideges és aggódó volt.

- Odamegyünk. - Nem bírtam mást mondani.

- Madridban van, a Bonnos kórházban - adta meg az infót. Kinyomtam a telefont, és a zsebembe süllyesztettem.

- Megyek Madridba - közöltem Heidivel. Nem szólt bele, nem ellenkezett.

- Megyek veled! - Egyszerre rohantunk fel az emeletre Emmával. Heidi közben foglalt nekünk jegyet.

Mikor a sporttáskámmal a kezemben az ajtóhoz léptem, adott egy puszit.

- Kitartás nektek és Virágnak is - mondta szomorúan. Katy is maradt itthon, bár ő ezt zokon vette.

Kint beültem a BMW-be és legkevésbé sem érdekelt, hogy esetleg lekapcsolhatnak, tövig nyomtam a gázt.

A repülőn már remegett a kezem az idegességtől. Emma rásimította a kis kezét az enyémre, és megszorította. Próbált megnyugtatni, bár ő maga sem volt nyugodt, egy cseppet sem.

Ahogy leszállt a gép, egyből kifelé siettünk. Aliisa várt ránk a reptéren.

- Rendbe fog jönni - nézett a szemembe. Az arcomra erőltettem egy mosolyt, de ő is tudta, hogy nem őszinte.

Nem hagytam, hogy valamelyik lány vezessen, én száguldottam végig Madridon, egészen a kórházig. Hatalmas tömeg volt az épület előtt. Aliisa elénk ment, hogy mutassa az utat Emma pedig a felkarom szorongatta. Eszembe jutott, hogy kislánynak is épp ilyen volt. Folyton harciaskodott, de amint esélyt látott rá, hogy bármelyikünket szem elől tévesztheti, egyből kapaszkodott. Erről pedig eszembe jutott Virág, aki talán az életéért küzd a fehér épületben. Nagy nehezen tudtunk átmenni a tömegen. Firkászok, rajongók, mindenki a híreket akarta hallani.

A kórházban nem állítottak meg minket, egyből a harmadikra mentünk, ahol a folyosó közepe táján Aliisa halkan benyitott egy szobába. Mentem utána, felkészületlenül, mi várhat, milyen kép.

Egy hamuszürke arcú nő feküdt az ágyban. Dani, a kisfiuk az ágy végében Virág lábán ült és két kezével az anyukája lábát fogta. Ramos az ágy mellett ült, Alex pedig az ablaknál állt. Aliisa egyből a fiamhoz ment és megölelte. Én döbbenten álltam pár lépéssel az ajtótól. Nem igazán bírtam feldolgozni a képet. A szájából lélegeztető lógott ki, a kezéből az infúziós cső, és gépek csipogtak mellette.

Soha nem akartam így látni.

- Rendbe jön? - néztem a volt focistára.

- Még azt sem tudják pontosan, mi baja - súgta halkan. - A doki szerint bevett valamit.

- Nem vett be semmit - ráztam meg a fejem. Rám nézett. Hinni akart abban, amit mondok, nagyon is. Én viszont nem hittem. Tudtam. - Virág Norton soha nem venne be semmit. Nem kockáztatná a családja békéjét, és még véletlen se hagyná ott csak így a munkáját. - Alex ajkán egy apró mosolyt láttam az utolsó mondatomra. - Soha nem tenne ilyet. - Nem mertem közelebb lépni. Nem akartam, hogy ez valós legyen.

- A doki kételkedik - fújtatott Ramos.

- Mert ő nem ismeri. - Elrévedve néztem az arcát. Teljesen ki fog borulni, ha felébred. Mert fel fog. Így nem lehet vége. - Te egy percig is megfontoltad, hogy öngyilkos akart lenni? - elfordította az arcát, és a takarót kezdte el bámulni. Megfordult a fejében.

- Pár percre kettesben maradhatnék vele? - néztem végig a társaságon. Az ikrek egyből az ajtó felé indultak. Ramos vonakodva kelt fel, de Danit magához ölelve kiment. Mikor senki nem maradt a szobában, odaléptem az ágy mellé.

A mellkasom szorított.

- Tudom, hogy nem magadnak okoztad ezt. - Leültem óvatosan az ágy szélére. - Ha magaddal akarnál végezni, sokkal precízebb lettél volna. - Felhorkantottam. - Az Égre! Te egy nagyon okos nő vagy, nem tennél ilyet!

- Új élet, ha? - kérdeztem tőle. - Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem néha hiányzik a múlt. A sok nevetés, még a munkamániád is. - Nem érdekelt, hogy elérzékenyülök. - Te elpusztíthatatlan vagy! Neked nagyon-nagyon sok év múlva kéne meghalnod, mikor már az unokáid agyára mentél teljesen. Mikor átadtad nekik azokat a bölcsességeket és tanácsokat, amiket a gyerekeidnek is! - Picit elmosolyodtam, pár a szememben a könnyek gyűltek. - Mennyire féltél az anyaságtól! Soha nem fogom elfelejteni, mennyit kellett veled néha hadakozni. De megérte. És csodás anya vagy. A gyerekeid imádnak, és most érted imádkoznak. - Megcsóváltam a fejem. - Mikor régen Laci meghalt, azt mondtad Rékának, hogy jobb helyre került, hogy ott már nem éri baj és fájdalom. Tudom, hogy sokat harcoltál, de ne add fel. Szükségünk van még itt rád. Még ne menekülj a megnyugvásba. Még ne! - Mielőtt végigfolyhatott volna az első könnycsepp az arcomon, letöröltem.

- Te bíztattál, hogy soha ne adjam fel, és sokszor csak miattad nem adtam fel. Hát most te ne add fel! - Óvatosan megfogtam a kezét, hideg volt, de az élet még ott volt benne.

Valaki halkan kopogott az ajtón, majd belépett az orvos, én pedig hátraléptem. Hagytam, hogy Ramos visszaüljön az ágy szélre. Már ő volt a párja. Egészen eddig úgy gondoltam, hogy ez már így van rendjén. Virágnak ott van Ramos, nekem Heidi. Most szinte ordítani tudtam volna, mikor a spanyol fogta meg a kezét, és nyomott rá egy csókot. Csak akkor tudatosult bennem, hogy hagytuk megtörténni azt, mitől féltünk: elhidegültünk, pedig még mindig ott volt a tűz. Aláírtam azokat a nyavalyás papírokat, pedig még mindig szerettem minden porcikáját.

Legszívesebben ordítottam volna, annyira fájt az érzés, és a felismerés. Sokszor csak akkor jövünk rá az érzéseinkre, mikor már késő. Ha felépül, akkor sem kaphatnám vissza. Mindkettőnknek megvan a saját családja.

Leültem a szobában található kanapéra, és csak néztem, ahogy az orvos és a nővérek vizsgálják. Én semmit nem tudtam tenni érte. Semmit.

Emma leült mellém, és a vállamra hajtotta a fejét.

Még ültem ott pár percig, de a végén felkeltem, és csöndben távoztam a szobából. Én nem tartozom már hozzá. Nincs jogom ott bent lenni. Leültem a folyosóra és hagytam, hogy a gondolataim a múltban járjanak.

Eszembe jutott, mikor először láttam, mikor először hallottam a megnyugtató hangját a rádióban. Az első közös győzelem, és az első csók. Az eljegyzés, Réka, az ikrek, és a VB. A határtalanul boldog szavai még mindig tisztán visszhangoztak a fejemben.

Arra kaptam csak fel a fejem, hogy gyors léptek kopognak a kórházi padlón. Felnéztem, és Réka Daniellával az oldalán sietett végig a folyosón. Kicsivel mögötte Csiszi lépdelt. Ahogy oda ért hozzám Réka, egyből letérdelt elém, és megölelt.

- Anya erős! - mondta bíztatva. - Nem lesz baja.

- Ne engem nyugtass - erőltettem magamra egy mosolyt. - A családja bent van, őket nyugtasd.

- Százszor inkább mondana téged a családjának, mint Sergiot - mondta könnyes szemmel. - Hülyék vagytok mindketten. És neked mellette van a helyed. Főleg most. - Letöröltem az arcáról a könnyeket, ahogy régen is mindig. - Apa, ne csináld, kérlek.

- Nem én vagyok az apád, tudod jól - suttogtam.

- De igen. Te neveltél fel. - Megfogta mindkét kezem és megszorította. - Nem is emlékszem az igazi apámra, de nálad nem lehetett jobb, Apa. Mert olyan nem létezik. - Megint a szemembe gyűltek a könnyek.

- Olyan vagy, mint anyád. - Elmosolyodott. Neki ez hatalmas dícséret volt, és annak is szántam.

Alex lépett ki a kórteremből.

- Gyertek, felébredt! - Az arcán vegyes érzelmek voltak. Bementünk, de én megálltam az ajtóban. Réka egyből odament és megölelte óvatosan. A szájából kiszedték a csövet, de az ajkai nagyon fehérek voltak. Sergio az ágy másik oldalán állt, és Virág kezét fogta. Csiszi a vállamra tette a kezét. Ránéztem, ő pedig picit elmosolyodott. Mikor visszanéztem az ágyra, két mélybarna szempárba bámultam bele. Fájdalom volt a szemében, és valami más. Valami furcsa, nem megszokott.

- Sebastian - suttogta mosolyogva. Elmosolyodtam. Imádtam az akcentusát, ahogy mondta a nevem.

- Virág - suttogtam én is. Felém nyújtotta a szabad kezét. Odaléptem és megfogtam a hosszú ujjait. Gyengéden megszorította a kezem.

- Meg fogok halni - suttogta a szemembe nézve.

- Dehogy halsz meg! - vágta rá egyből Ramos, és mindenki egyből mondani kezdte, hogy az orvosok majd helyrerakják. Én nem szóltam semmit. Láttam a szemében, hogy tényleg így gondolja és érzi. Ő nem beszél a levegőbe. Óvatos puszit nyomtam a kezére.

- Melletted leszünk - mondtam neki halkan, és éreztem, ahogy az első könnycsepp legördül az arcomon. Az ikrek és Réka egyből az ágya köré gyűltek.

- Vigyázz a babáimra - súgta halkan a szemembe nézve. Bólintottam, mert nem bíztam a hangomban. A barna szemekből egy könnycsepp gördült a párnára. - Te pedig nagyon vigyázz Danira - nézett Ramosra. Ő is csak bólintott. Pár percig csak nézett minket, mi pedig őt, a doki oldalt állt és nem csinált semmit.

Mikor a szemembe nézett, láttam benne a régi szerelmet. Láttam a félelmeit és a vágyait. Simogatni kezdtem a kezét, mire elmosolyodott. Eszembe jutott egy dal, ami talán megnyugtatja.

- Nézz csak fel. Az ég magas. - Réka velem együtt énekelni kezdte. - Bár azt mondják, hogy nem igaz. Ott jártak ők, a repülők. És nem látták, sehol! - Elmosolyodott. Ezt a dalt még ő énekelte Rékának, Laci halála után. - Kell ott fent egy ország, mely talán ránk is vár. Kell ott fent egy ország, amit senki nem talál. Kell ott fent egy ország, mely bárkit átölel. Kell ott fent egy ország, amit sosem rontunk el. Felnőtt az ember, mindent lát. Szobánknak ott a nagyvilág. Melyikből egy gyerek mit sem ért, egy kőre hajtja kis fejét. Ez arca szép, nem álmodó. - Végigsimítottam a szürke arcán, ami még így is csodaszép volt. - Nem kelti fel már ágyúszó. Csak egy hang szól, halk és fáradt. Mint egy régi altató.

Mikor lehunyta a szemeit, már tudtam, hogy többet nem nyitja fel őket. Még egy könnycsepp legördült, majd a gépek sípolni kezdtek. A doki kinyomta őket.

- Élesszék újra! Tegyenek valamit! - nézett a dokira kétségeesetten Ramos.

- Nem újraélesztendő - suttogtam. - Laci, vigyázz rá ott fent! - suttogtam nagyon halkan. - Ég veled, Miss Norton.