Kína- Spanyol 1

Hát íme! :D:D elmélkedős :D

POZITÍV, POZITÍV, POZITÍV, csak ez dübörgött a fejemben. Arcomat a vízsugár felé fordítottam és élveztem ahogy a meleg víz végig folyik rajtam. A papaírt gyorsan begyűrtem az egyik bőröndbe és bejöttem tusolni. Fogalmam sincs mióta állhattam ott, de nem bírtam megmozdulni. Nem tudtam mit kéne éreznem. Örömöt? Miért örüljek? Mert elvesztem az alakom és a munkámat is fel kell adjam? Örüljek mert rosszullétek sora vár rám? Örüljek mert 9 hónap múlva a szülésszobán ordítok annyira fáj? De közben ott dübörgött az is a fejembe, hogy miért is ne örülhetnék? Miért vagyok ennyire passzív? Minden elsülhet most jól, nem kell annyit küzdenem és szenvednem mint Rékával. Most már itt lesz velem Sebi. Egy percig sem gondolkodtam azon, hogy vajon ő örülni fog-e. Egyértelmű, hogy nagyon boldog lesz. Minden fenntartás nélkül boldog lesz. Talán ez az ami megijeszt, hogy én nem tudom mit érezzek. Én nem vagyok felhőtlenül boldog, és bukfencezik a gyomrom már csak a gondolattól is, hogy ilyen földöntúli öröm lesz Sebi arcán ha megtudja. Ő nem fog bele gondolni, hogy ez mellett az életvitel mellett még Báró és Hópehely is néha húzós. Hányszor van olyan, hogy lepasszoljuk őket a szomszédnak, mert hetekre nem vagyunk itthon? Egy kisgyereket is bepasszolunk majd a szomszédhoz? Akkor már nekem mint jó anyukának itthon kéne ülnöm. Szerintem 1 hónap után falra másznék. Na jó 2 hét…

- Belefulladtál a kabinba? – nézett be Sebi mosolyogva. A szemében még ott volt a szilánkja a futamnak. Még mindig Kínában voltunk a hotelba.

- Nem. Megyek. – zártam el a tust és magamra csavartam egy törülközőt. Éppen az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy mennyire peches vagyok mikor Sebi mosolyával találtam szembe magam. A kék szemekben szerelem volt. Teljesen biztonságban éreztem magam a közelében, pedig az agyammal felfogtam, hogy nem tudna mindentől megvédeni, de azért ott lenne.

- Min töröd ennyire a fejed? Még a végén megfájdul. – húzott magához. Csak egy boxer volt rajta és a haja kócosságából simán meg tudtam mondani, hogy az ágyból mászott ki, hogy megnézze mi van velem.

- Annál azért több agytekervényem van amiket tudok használni. – mosolyogtam bele a mellkasába. – Úgy az egészen gondolkodom. – vontam vállat. Direkt nem fogalmaztam pontosan, egyelőre nekem kell megemésztenem a dolgot. Ha most elmondanám neki rosszul érezném magam, hogy én nem örülök.

- Én is azon gondolkodom, hogy mi a jó ég miatt estünk vissza ennyire. – húzta el a száját. Talán az, hogy egyből arra gondol, hogy még mindig a munka körül jár az agyam mutatja igazán mennyire ismer, vagy mennyire látványosan vagyok munka mániás.

- Beállítások. – kezdtem el megtörölni a hajam. – Vagy talán esőbe illetve változó körülmények közt mégsem működik olyan jól a kocsi. – daráltam le. Ehhez még gondolkodom sem kellett már. – Jövő héten azon lesz mindenki, hogy ezt pontosítsa és kijavítsa.

- Nem kellesz majd te is oda? – ráncolta a szemöldökét.

- Kellenék, de nem tudok menni. – húztam most én el a számat. – John lesz a fülem és a szemem.

- Már mit? – értetlenkedett.

- Jegyzetel, adatokat ment le. – dőltem végig az ágyon. – Ilyesmi. videót készít nekem a szélcsatornáról. Telemetriákat küld át.

- Tulajdonképpen segítesz, de mégsem vagy ott. – gondolkodott el és befeküdt mellém.

- Pontosan. – bólintottam. Pár percig még ráncolta a homlokát a nagy gondolkodásban majd megrántotta a vállát és magához húzott. Kaptam egy nagy puszit és már le is hunyta a szemeit.

- Jó éjt Bajnokom. – suttogtam. Figyeltem ahogy elmosolyodik és még közelebb húz magához. Számomra 2009 Bajnoka ő volt. Csak a csapattagok tudják igazán mennyi munkája volt abban az évben és csak mi tudjuk mennyi mumusa és félelme volt. Életünk végéig lesznek mumusaink akik a sötétből lopóznak elő. Gyerekként ezek butácska félelmek. Félelmek az ágy alatt lakó szörnyektől. Felnőttként már sokkal inkább a bele törődés, a magány, a sikertelenség, a vágyódás és még sok más. Tavaly rengetegszer volt olyan, hogy Seb magába zuhant mert hiába tett meg mindent, a kocsi megbízhatatlan volt. Esténként fáradt volt, nem csak fizikailag de lelkileg is belefáradt sokszor ahogy sokan a csapatból. Sebi volt év elején a húzó erő. Fiatal, szemtelen és sikerre éhes volt. Aztán párfutamon át már nem volt sehol a régi sziporka. Akkor vettem kezembe én a csapatot és Sebit is sikerült motiválnom és mindenkit. Míg mindenki elvolt foglalva a politikával és az FIAval való háborúzással addig mi újra szerveztük a csapat fogalmát magunkban és megnyertük a Brit nagydíjat. Onnantól kezdve minden vissza billent a helyére. Továbbra is voltak mély pontok, de mindig volt egy húzó erő ami vitt minket tovább. Japánba megnyertük a versenyt és ez hatalmas erőt adott mindenkinek. Kitaláltak hülyeségeket szakáll növesztéstől kezdve mindent és úgy mentünk Brazíliába ahol ismét volt egy nagyon mély pont. Azon a versenyen vesztem végleg össze a másik versenymérnökkel. Pontosabban betörtem az orrát. Ezen buzdult fel a csapatom újra, hogy kiálltam értük és irányt mutattunk a többi csapatnak. Az irány mögöttünk volt. Most már lesz még egy biztos pont Sebi életében akiért harcolhat. Mert harcolni fog, hogy majd dicsekedhessen.

- UH. – nyögtem ki halkan. Teljesen megdöbbentem. Még csak fel sem merült bennem, hogy elvettessem. Még az sem, hogy „véletlen’ folytán elvetélek. Semmi! Köpni- nyelni nem tudtam a felismeréstől, hogy már azon gondolkodom, hogy oldom meg, hogy dolgozhassak a gyerek mellet. Még az sem merült fel bennem, hogy hallgatok róla Sebi előtt. Szerencsémre a delikvens már aludt, így nem vehette észre a teljes döbbenetet az arcomon.

Reggelt úgy ahogy volt átaludtuk így pont elértük még a gépet. Én ismét végig dolgoztam az utat a laptopomon míg a többiek aludtak. Egy-két mérnök volt aki felől lehetett a gépelés hangját hallani, vagy néha egy-egy sóhajt ha valami nem volt jó.

Már este volt mire haza értünk Svájcba.

- Kirámolok, megy minden a mosógépbe. Reggel kiteregetek, de össze szedni már neked kell majd. – figyelmeztettem. Haptákba vágta magát és tisztelgett.

- Igen is! – nem bírtam ki evetés nélkül. – Gyere segítek. – guggolt le mellém a bőröndökhöz. El akartam kapni a kezét, hogy ne tudja kinyitni a bőröndöt, mert fogalmam sem volt melyikbe gyömtem bele az orvosi papaírt. Mire a kezem a csuklójára fonódott már kinyitotta és a kezébe volt a papír. Egyből közönyös arcot vágtam, mintha pontosan tudnám i az, de semmi lényeges.

- Ez mi? – mutatta felém. A szívem a torkomban dobogott, még nem akartam, hogy megtudja.

- A szokásos orvosi jelentés, hogy alkalmas vagyok a melóra. – vontam vállat lazán.

- Azt év elején meg végén kapjátok meg. – nézett rám gyanúsan.

- Gondolom akkor kaptuk. – vontam ismét vállat és elkezdtem kirámolni a bőröndből. Könyörgöm ne nyissa ki!! – Tudod milyen szokott lenni az asztalom. Most találtam meg. Biztos a papírjaimmal együtt mindig hozták tovább. – kiszórtam egy csomó csapat cuccot a szőnyegre Hópehely pedig egyből bele próbált mászni de Sebi ledobta a papírt és a cica után kapott.

- Azokat lécci pakolt be az irodámba. – mutattam arra a bőröndre ami televolt adatos mappákkal és elektronikai kütyükkel. – Azt is csak dobd oda valahova. – mutattam az orvosi papírra.

- Ok. – húzta maga után az irodámba. A mosókonyhába mertem kifújni a levegőt. Mivel nem látta rajtam, hogy érdekel elolvassa-e vagy sem ezért már őt sem érdekelte.

- Pehely most szerencsém volt. – simiztem meg a fejét. - És neked is köszönhetem. Jó cica. – elkezdett dorombolni és a lábamhoz dörgölőzni. Bepakoltam a ruhákat a mosógépbe és elindítottam. Sebi a konyhába ült és éppen a vizet tette fel a gázra.

- Ugye nem fogsz 4 napig tésztát enni? – öleltem meg hátulról.

- Majd átmegyek Tommihoz, ne aggódj. – simította meg a kezem. – Nekem kéne érted aggódnom.

- Fölösleges. Nem szabadulsz meg tőlem. – vigyorogtam. Nem is gondoltam bele mennyi esélye lehet, hogy ott maradok az asztalon. Nem is akarok bele gondolni. Minek aggódjak? Sebi aggódik helyettem is, nekem meg egyébként is azon kell törnöm az agyam, hogy mit kéne most éreznem.

Reggel kiteregettem és felhívtam Sebi anyukáját.

- Szia, rég jártatok erre. – vette fel vádló hangon az anyós jelöltem.

- Szia, őő bocsi. – nyögtem ki meglepetten.

- Hallgatlak. Mit művelt a fiam? – kérdezte nevetve. Vajon mit reagálna, ha benyögném, hogy felcsinált? Nem akarom tudni.

- Kivételesen csak hozza a formáját. – nevettem. – Picit levan törve a futam miatt, de nem lesz baja.

- Láttam, azt hittem megáll a szívem mikor olyan közel voltak egymáshoz! – biztos voltam benne, hogy nagy mozdulatokkal gesztikulál.

- Mármint kik voltak közel egymáshoz? – fogalmam se volt mire gond.

- Hát azzal a másik pilótával a boxban! Meg ahogy kanyarodtak! Te jó ég, azt hittem karamboloznak! – na ezen már felnevettem. A karambolról nem éppen a Forma 1 jutott eszembe, és volt ott még hely. Messze volt az a balesethez. Persze az aranyszabály szerint anyóssal nem vitázunk!

- Igen, veszélyes volt. – értettem egyet. – Megkérhetlek, hogy ebben a pár napban szólj néha a fiadra? Pakolás, állat etetés ilyesmik.

- Miért te hol leszel? – lepődött meg. Csak Sebi, Christian, Eva és én tudtuk, hogy most fognak műteni. Meg az orvosok természetesen.

- Pár napra el kell mennem, és totálisan hülyének nézne ha felhívogatnám. – nevettem. – Egy anyától meg azért természetesebb, hogy aggódik. – magyaráztam.

- Miért ne lenne tőled természetes, hogy aggódsz? – értetlenkedett. Hogy is van az aranyszabály?

- Igazad van. – nevettem. – De fura lenne.

- Rendben, majd néha felhívom. – már előre tudtam, hogy óránként fogja ellenőrizni. – És hogy vagytok? Mikor jöttök? – kezdett el csevegni. Sebi itt mindig letudja rázni de én soha. Ezért beszél vele mindig Sebi. Anyut meg én tudtam gyorsan lekoptatni.

- Jól vagyunk köszönöm. – sóhajtottam. – Hát, hogy mikor megyünk nem tudom, mert jövő héten én egy osztály kísérgetek a nagyvilágban. Sebi pedig Angliába lesz a gyárban. – nem tudtam róla, hogy tényleg ott lesz, de meghagytam neki a döntési lehetőséget.

- Értem. – mondta elgondolkodva. – Mikor lesz unokám? – kérdezte kedélyesen. Lefagytam teljesen.

- Kicsit fiatalok vagyunk még hozzá, nem? – próbálkoztam be.

- Ne nevetess! – most jön az „Én bezzeg fiatalon szültem meg az első lányomat”.

- Meg talán még korai ezen gondolkodni. – dobtam gyorsan be. Szerettem Sebi anyukáját, csak néha menekülhetnékem volt. Sebi szinte teljesen az anyukája, annyi különbséggel, hogy Sebi rondán beszél ha mérges és nem épp szégyenlős ha beszólásokról van szó. Persze a média előtt módjával.

- Van egy aranyos házatok. – kezdett bele. Aranyos? Az én házam? Költözünk vagy átmázolom feketére. – Van pénzetek, szeretitek egymást. Mi kell még?

- Idő? – próbálkoztam.

- Most is van időtök, hogy.. – nem fejezte be. Ő nem beszél ilyenekről, még szerencse.

- Nem úgy. – nevettem. – Gyereket nevelni.

- Hát otthon maradsz vele. – mondta magától értendően. Kényszeredetten felnevettem.

- De én nem akarok itthon ülni! – fakadtam ki.

- Itt az ideje, hogy családot alapítsatok! – akaratoskodott.

- 23 éves lesz a fiad! – kezdtem elveszteni a reményt.

- És? – kérdezte élesen. Elszámoltam ötig, tízhez már nem volt türelmem.

- Rendben. – sóhajtottam. Közben észre vettem, hogy Sebi végig mögöttem állt az ajtóba és vigyorog. Szúrósan ránéztem.

- Anya, rajta vagyunk a témán. – vette el a telefont tőlem. – Ha kevesebbet beszélnél most is éppen dolgoznánk az unoka témán. – mondta vigyorogva. Mellette állva is hallottam, hogy az anyukája kikéri magának a szenvtelenséget.

- Na szia anya! – tette le. – Miért hívod fel, ha nem tudod lerázni? – nevetett ki.

- Te meg miért nevetsz ki és hagysz szenvedni? – fontam karba a kezem. – Te Állat kínzó. – nevettem már én is.

- Vadmacskákat kínoznék? – kérdezte vigyorogva. Közben enyhén perverz mosolyt villantott.

- Mi ez a többes szám? – kérdeztem komolykodva.

- Te kimeríted a vadmacska fogalmat. – suttogta. A szemében már vágy volt.

- Miáú. – nyávogtam nevetve. Hópehely meg válaszolt.

- Neked nem osztottam lapot. Sicc! – nézett rá csúnyán Sebi. Pehely csak azért is oda dörgölőzött a lábunkhoz és közben a nagy szemeivel Sebit nézte. Megállíthatatlanul tört fel belőlem a kacagás.

- Jaj könyörgöm csak egy kicsit hagyj már minket kettesbe! – tárta szét a karját. Fulladozva próbáltam vissza tartani a nevetést. Sebi legnagyobb döbbenetére Pehely kecsesen kisétált a konyhából.

- Most komolyan hallgatott rám? – nézett rám megdöbbenve. Mosolyogva bólogattam.

Gyorsan 4 óra lett főleg, hogy Sebi ragaszkodott ahhoz, hogy előre pótoljuk a 4 nap kiesést szex téren. Hülyeségnek tartom, de csöndbe maradtam mert minek magyarázzak, ha élvezhetem is? 4-kor jelenésem volt a kórházba. Estére be kellett feküdnöm, hogy még véletlen se tudjak a műtét előtt enni.

Másnap reggel a telefonom rezgésére keltem.

- Utálok nélküled aludni. – szólt bele morcosan Sebi.

- Felkeltettél. – jegyeztem meg.

- Az volt a cél. – nevetett. – Engem Anyám keltett. Te jobban jártál. – most én nevettem fel halkan.

- Bejöööszz? – kérdeztem picit hisztisen. Épp úgy utáltam Sebi nélkül aludni mi ő nélkülem.

- 20 perc és ott vagyok. – tette le. Elindítottam a stoppert és letettem az éjjeli szekrényre. Amikor jelzett, hogy lejárt egyből hívtam Sebit.

- Itt vagyok. – lépett be vigyorogva a telefonját lóbálva. Fekete póló volt rajta, farmer és piros cipő. Kivételesen nem kötekedtem.

- Hiányoztál. – mondta szomorúan. Arrébb csúsztam és félig mellém feküdt. Belebújtam a mellkasába.

- Te is nekem. – suttogtam a póló szövetébe. Teljesen megnyugodtam az illatától. – Itt tudsz maradni végig?

- Mindenképpen. – nyomott egy puszit a fejemre.

Pár óra múlva jött a doki és kierőszakolta, hogy vegyem át a kórházi ruhát amiből kint volt a fenekem. Persze Sebinek tetszett a dolog.

- Ha nem leszel itt mikor felébredek sírni fogok. – figyelmeztettem. A fura az volt, hogy komolyan gondoltam. Picit instabil vagyok érzelmileg úgy tűnik.

- Itt leszek. Te is légy itt. – csókolt meg. Látszott, hogy írtóra aggódik. Tűrtem, hogy belém szúrják a tűt amin az infúziót kapom majd. Tűrtem, hogy elrángassanak Sebi mellől de mikor félmeztelenül feküdtem az ágyon és a doki megjegyezte, hogy csini vagyok kiakadtam. Szerencsére kaptam altatót így nem volt időm dühöngeni egy sort és semmit sem éreztem.

Mint általában az ébredés borzalmas volt. Iszonyúan fájt a mellkasom és teljesen kába voltam az altatótól.

- Szia. - suttogta Sebi halvány mosollyal.

- Szerencséd. – suttogtam én is mosolyogva. A kezemet szorongatta és a hajamat simogatta.

- Most már kezdem érteni miért aggódsz mikor látsz egy komolyabb balesetet a pályán. – mondta elgondolkodva.

- Hüm? – ráncoltam a szemöldököm.

- Nagyon rossz itt ülni melletted, és tudni, hogy nem segíthetek. – húzta el a száját.

- Ezek után ajánlom te soha ne fetrengj kórházi ágyon. – próbáltam nevetni de irtózatosan fájt. – Fáj. – grimaszoltam. Seb hívott nővért akitől kaptam érzéstelenítőt amitől viszont bealudtam.

Ébredéskor már jobban éreztem magam sokkal, de Sebi nem volt sehol. Viszont egy nagy csokor virág volt az éjjeli szekrényen „Hívj fel ha felébredtél” üzenettel. Ránéztem az órára és reggel 6-volt. Egyből tárcsáztam és láttam magam előtt ahogy csukott szemmel tapogatózik a telefonjáért.

- Reméltem azért fel nem keltesz. – motyogta álmosan bele.

- Hiányzol. – közöltem.

- Te is nekem. – nyugtázta.

- Mit csináltál tegnap? – érdeklődtem.

- Még reggel van. – nyögte fájdalmasan.

- Mondtam már, hogy hiányzol? – kérdeztem angyalian.

- Igen. – nevetett bele a telefonba.

- Akkor nem mondom többször nehogy el hidd. – mondtam gonoszan.

- Nem szoktál te reggel ilyen talpra esett lenni. – ásított bele.

- Sokat aludtam. – vontam meg a vállam. – Hagylak, aludj csak. Majd nézz rá azért az asszonyra. – kuncogtam és örültem, hogy már nem fáj annyira. Meg se vártam mit mond kinyomtam és magamra húztam a takarót. Felemeltem a pizsama felsőm nyakánál a szövetet és belestem alá. A mellkasomon vastag kötés díszelgett. A jó hír az volt, hogy míg így is látszottak elég komolyan a melleim.

- Legalább biztos, hogy még vannak. – morogtam.

- Jó reggel hölgyem, hogy vagyunk? – jött be mosolyogva a doki.

- ’ Reggelt. – morogtam. – Maga nem tudom, hogy van én úgy érzem magam mint akit megműtöttek. – mosolyogtam angyalian. – Ugye nem szólt Sebinek a babáról? – nézetem rá szúrósan. Még mikor befeküdtem szóltam neki, hogy terhes vagyok, de nagyon nagy csomót kössön az orvosi titoktartásra és ne merjen gratulálni. Senki ne gratuláljon míg nem tudom mit kéne éreznem.