Malajzia 2

Na megjavult a Blogspotom és hoztam frisset is. Remélem Húsvét alkalmából megleptek sok-sok-sok komival! :D

Csütörtökön sem lett jobb idő és egész hétre ilyen időt mondanak. Minden normális ember hétvégén otthon ül, persze ki mondta hogy mi normálisak vagyunk? Most én is szívesen ülnék otthon a puha fehér fotelembe és nézném ahogy Sebi vitatkozik Hópehellyel. Így belegondolva abba a házba szinte minden fehér, még a macska is! Ez azért már beteges. Vigyorogva megráztam a fejem és próbáltam figyelni a velem szemben ülő tinire akinek a pátyolgatását én kaptam meg pár órára.

- Ha többet tanulok - többet tudok. Ha többet tudok - többet felejtek! De ha többet felejtek - kevesebbet tudok.. szóval mi értelme van tanulni? – kérdezted mutogatva. Bizonyára volt előzményei is ennek a kérdésnek, de arra nem figyeltem. A munkaköri leírásomba szerepel idegbeteg pilóta lenyugtatása, 15-20 ember munka koordinálása és mérnökösködés, még az is, hogy bármihez jó pofát kell vágjak, de az már nem szerepelt benne, hogy pátyolgatnom kell a Red Bull cégcsoport vezetőjének elkényeztetett lányát.

- Tanulni azért kell, hogy ne azért ismerjék meg a neved az emberek mert apuci kislánya vagy hanem mert letettél valamit az asztalra. – mondtam belekortyolva a kávémba. Én már úgy függtem ilyen hétvégéken a kávétól mint heroinista a herointól. Lecsúsztam a széken és onnan néztem a barna hajú kislányt aki velem szemben ült. az arcán nagyon sok volt az alapozó ezzel picit eltorzítva az arca szépségét. A szemei éjfeketével voltak vastagon kontúrozva és a haja egyszerűen ki volt engedve. Egy látszólag nagyon drága fehér arany nyaklánc lógott a nyakában amin a Princess felirat függött gyémántokkal kirakva.

- Barbie akarok lenni ! Annak a ribancnak mindene megvan. – mondta nevetve.

- Lina, ha Barbie tényleg olyan népszerű, mint gondoljuk, akkor hogy hogy meg kell vásárolnunk a barátait? – kérdeztem tőle szeptikusan. Ezen elgondolkodott. Nagyon helyes addig is tudok a munkámra figyelni. Ha még ki kell pár órát bírnom ezzel az idegesítően sipákoló tinivel akkor lesz egy csúnya köröm Dietrich Mateschitz-nél. Miért kell a dolgozók nyakába aggatnia a lányát? Mérges voltam rá, és ezt nem fogja megúszni csak úgy Dietrich.

- Ez mi? – emelt fel az irodám asztaláról egy kerék kulcsot. Még reggel hoztam magammal mert ezzel verekedtek a szerelőim a másik csapat szerelőivel.

- Kerék kulcs. – mondtam felpillantva. – Örülnék ha csendben megülnél abban a székben míg Eva nem végez. – mondtam neki míg hajtottam egyet az adat sokaságban.

- Nekem sokkal inkább tűnik egy egyszerű csavarhúzónak. – nézett rám értelmesen. Meglátszik, hogy nem látott még csavarhúzót.

- Két szabályom van, az első: mindig igazam van. A második: ha mégsem így lenne, kövesd az

első szabályt. – pillantottam megint rá és kivettem a kezéből a fék eszközt.

- Tudtad, hogy bármi, amiben egy csöppnyi élvezet is van, az vagy törvénysértő vagy erkölcstelen ? – kérdezte hátra dőlve a székben.

- Vagy hizlal. – bólintottam fel se nézve. Szerencsére nyílt az ajtó és Eva jött be rajta. Intett Linának és már ment is.

- Ha utálsz is, én még akkor is szeretlek, hiszen az nem az én hibám hogy jobb vagyok nálad! – fordult vissza nevetve. Látszott rajta, hogy nem gondolja komolyan így én is felnevettem.

- Ha nem lennék ideges azért mert nem hagysz dolgozni még jóban is lennénk. – szóltam utána.

- Majd a bálon! – fordult még vissza és becsukta az ajtót. A bál. Jövő hét szombaton lesz egy régi ruhás bál. Jó ötletnek tartottam, hogy ne a megszokott agyon cicomázott fogadás legyen. minden hónapba volt egy ilyen fogadás, ahogy a szponzorok számát próbáltuk bővíteni vagy lehetőséget adni a szponzoroknak, hogy a két pilótát lerohanják. Talán ezért utálta ezeket Sebi annyira, én viszont pontosan ezért imádtam ezeket az össze zördüléseket. Sebi sokáig tudta tartani a mosoly maszkját, de annyira imádtam mikor segélykérően néz rám, hogy mentsem ki. Mindig kimentem így tartozik nekem és szerettem, ha Sebi tartozik nekem. Mindig jó dolgok sülnek ki belőle. Romantikus vacsik amiket végig ömlengünk nevetve vagy kitakarít esetleg kényeztet. Így mindig megragadtam az alkalmat, hogy tartozzon nekem. Előszedtem a táskámból egy fésűt és végig fésültem a hajam, hogy újból össze fogjam. Malajziában nagy volt a pára és esett is, bár a hőmérséklet 30 fok felett volt. A hajam össze vissza begöndörödik amitől idegbajt kapok de legalább jó nevetni azon, hogy ezzel mindenki így van. Sebi ilyenkor olyan mint egy kisiskolás fiú, persze csak ha megborotválkozik. A haja babásan begöndörödik és az eleve puha haja még jobban felpuhul. Simán aranyos így, bár ő ezt a szót utálja, ha rá használom. Kimentem az irodámból és átsétáltam szerelőimhez hátra. Az egyik szerelő felesége éppen az ajtó mellett állt már gömbölyödő pocokkal. Oda álltam mellé mosolyogva.

- Hogy bírod Malajziát? – mutattam a pocakjára. Egyből rásimította a kezét.

- Meglepően jól. – mosolygott vissza. Vissza fordult a terem közepe felé. A szerelőim és több mérnök is egy TV előtt ült és átszellemült fejjel bámulták azt. Elkezdtem a pasik közt Sebit keresni, hiszen foci ment a TV-be, tehát ő is itt van. A leg első sorban ült középen és úgy nézett ki megszűnt a világ számára, csak a foci létezett. Felemeltem a távirányítót az asztalról és végig sem gondoltam a következményeket kikapcsoltam a TV-t.

- Na, most húz el mindenki dolgozni lustaságok.– fontam karba a kezem. Az összes pasi rám nézett. Egy pillanatra megingott a magabiztosságom.

- Én nem vagyok lusta, csak pihenek egy kicsit mielőtt elfáradnék. –válaszolta Ben és felkelt a helyéről majd benyomta a TV-t a készüléken. Bosszúsan össze húztam a szemöldököm. – Mindent megcsináltunk amit kellet. Már megvolt a pálya bejárás is és az autógramm osztás lefújták. A riport szobába pedig nem megy Sebastian. – mondta már a TV-t nézve. – Ennyire ne utáld a pasikat.

- Feminista vagyok, de héé: nem arról van szó hogy utálom a férfiakat! – mondtam felháborodva. - Szerintem a pasik nagyszerűek!- mondtam fennhangon vigyorogva. - Csak azt gondolom, hogy a nők még jobbak. –súgtam oda a kismamának, aki ezen hangosan felkacagott. Többen is rondán néztek ránk. - Isten először a férfit teremtette meg de csak azért, mert szüksége volt egy piszkozatra a mestermű előtt! – súgtam ismét oda. Megint felnevetett és Ben morcosan nézett ránk.

- Vannak, akik azt hiszik, a futball olyannyira fontos, hogy úgyszólván élet-halál kérdése. – mondta Sebinek aki mellett ült, majd hozzám fordult. - Mindig elszomorít, ha ilyen véleményt hallok. Biztosíthatok mindenkit: a futball sokkal, de sokkal fontosabb! – a mondat végére vigyorom leolvadt. Ezt már túlzásnak éreztem.

- Ben! Isten megteremtette az óceánokat.. a tavakat.. aztán Téged is. De tudod, mindannyian követünk el hibákat! – vettem oda majd kivonultam a szobából. Nem voltam mérges, sokkal inkább nevethetnékem volt attól, hogy a pasik mennyire oda vannak ezért a sportét. Persze másik meg épp ennyire szeretik a Forma 1-et nézni. Kint zuhogott az eső, szerencsére még délelőtt körbe jártuk a pályát Sebi kérésére, most már értem miért kért erre. Az autógramm osztást tényleg lefújták mert annyira szakadt az eső. A szerelőknek ma nem volt sok dolguk. A mérnököknek is csak megbeszéléseik voltak és pár dolgok le kellett adniuk nekem de ez is mind kész volt. Nagyon megakarták nézni azt a meccset. Leültem a büfépulthoz és unottan kevergettem a kávémat, várt még rám pár papír meg pár számítás de nem volt kedvem hozzá. Annyira bele merülhettem, hogy észre se vettem, hogy valaki oda ült mellém csak akkor mikor megszólalt.

- Nekem van 1 tollam, neked 1 telefonszámod, gondolj a lehetőségekre. – tolt az orrom elé egy lapot meg egy tollat. Annyira hírtelen ért a hang, hogy megugrottam. Az a típusú lány vagyok, aki simán végignézi a horrorfilmeket és nem ijed meg, de összerezzen valahányszor a pirítós kiugrik a kenyérpirítóból. Ránéztem az illetőre és felnevettem. Sebi vigyorgott rám vissza.

- Te nem vagy normális. Komolyan mondom beutaltatlak agy vizsgálatra. – mondtam a könnyeimet törölgetve.

- Nem szenvedek elmebajban. - mondtam komoly arccal majd elvigyorodott. – Élvezem minden pillanatát!

- Sejtettem. – nevettem még jobban. – Hogy-hogy nem nézed a focit?

- Vége lett. – vont vállat. Nem kérdeztem meg, hogy ki nyert, mert nem érdekelt és ez ő is pontosan tudta. Ha akarja úgyis elmondja én pedig végig hallgatom, de nem fogok rá túl sok reakciót adni.

- Vissza megyünk a hotelbe vagy dolgod van még? – itt meg az elé tett alma levet.

- Vissza mehetünk. –néztem az órámra. Leszállt a magas székről és felém nyújtotta a kezét, hogy lesegítsen. Elfogadtam és óvatosan leléptem róla, nehogy elessek. Kivett az esernyő hadból egyet amik az ajtó mellett álltak és felhúzta majd a fejünk fölé tartotta. Ömlött az eső kint. Beültünk a kocsiba és elindultunk az elég rossz látási viszonyokban. Más mellett lehet tartottam volna, hogy balesetet szenvedünk ebbe az ömlő esőbe, de Sebi mellett nem féltem a kocsiba.

- Sebi, boldog szülinapot! – mondtam neki mellékesen.

- Miért is? – nézett vissza furán. – Majd csak júliusba lesz. –mosolyogott elnézően.

- Most is az van. – nevettem. – A magyar hagyományok szerint Április elseje a Bolondok napja. Így a te napod is. – nevettem.

- Akkor a tied is! – nevetett.

- Akarok egy olyat.. szóval egy izét.. na.. érted nem? – mutogattam ki az ablakon a piros lámpánál. Ránéztem és elnevettem magam. Nem jutott eszembe a megfelelő szó. Fáradt voltam nagyon. - Nem érted.. oké... egy olyan valamit, egy bigyuszkát!! Mindegy Akarok egy olyat. – vontam végül vállat. Sebi rám nézett furán majd kitört belőle a nevetés amihez én is csatlakoztam. Most, hogy a meleg kocsiban ültem Sebi illatával körbe ölelve éreztem mennyire keveset aludtam és mennyire nyom az idő. Mire a hotelhez értünk és már félálomba sétáltam be. Fogalmam sincs, hogy kerültem ágyba de reggel ott ébredtem. Pénteken már tényleg úgy éreztem magam mint egy belefáradt ember. Sejtettem, hogy vasárnap ugyan ezt érezte Sebi is. Sok volt ez így egymás után. Úgy éreztem az agyam nem fog jól és egy integrált számítás felett ültem perceken át és csak néztem. Nem bírtam az adatokat fejben feldolgozni és egyszerűen nem tudtam az emberekkel kommunikálni, ami valljuk be az én szakmába rossz. Az első szabad edzés előtt csak ültem az irodámba a földön, a hátamat neki támasztottam az asztalnak így aki bejött nem vett észre. Bujkáltam volna? Meglehet, de nem bírt érdekelni. Egyszerűen semmi sem érdekelt, nem érdekelt, hogy mindjárt el kell ki indulnom a pályára mert lassan megszólal az első figyelmeztető sípszó. Az irodámon kívül az emberek futkostak és zajongtak. A fülemre tettem a kezeimet és felhúztam a térdemet, hogy rátudtam hajtani a homlokom. Csöndet akartam pár percnyi némaságot, hogy bírjak gondolkodni. A telefonjaim előttem hevertek a földön és néha egyik másik villogott mert hívtak vagy üzenetet kaptam. Biztos, hogy lassan keresni fognak. Nélkülem Sebi nem tud kimenni a pályára és a csapatot sem tudja senki vezeti nélkülem. Vettem pár mély lélegzetet de a szoba elkezdett velem forogni. Szorosan becsuktam a szemem és vártam, hogy a világ megálljon. Azt akartam, hogy minden ember hallgasson el mert a legkisebb zaj is már fizikai fájdalmat okozott. A saját légzésem bántotta a fülemet. Megállítottam ezt a természetes folyamatot és hallottam a véremet dübörögni és a szívemen kalapálni a mellkasomba. Hallottam kinyílni az ajtót és utána becsukódni is. Majd ismét kinyílt pár pillanat után és valaki belépett a szobába. A léptei halkak voltak és az engem körülvevő némaság miatt még a légzését is hallottam. Ahogy közelebb ért már a szívét is hallottam és elöntött a nyugalom. Ismerős volt a ritmus, de nem bírtam gondolkodni ahhoz, hogy megmondjam ki az. Ahogy mellém lépett az illat is ismerős volt és teljesen megnyugodtam, mint a halálos beteg aki tudja, hogyha lehunyja a szemeit vége lesz.

- Virág lélegezz! – kezdte egy puha kéz simogatni a hajam és tarkóm. Nem lélegeztem volna azóta sem? –Gyerünk már! – térdelt le mellém. Résnyire nyitottam a számat és beszívtam a szobában lévő levegőt. A torkom kapart és a tüdőm éget a levegőtől. Az illat ami a mellettem térdelő testéből áradt fejbe vágott és arra ösztönzött, hogy még közelebb kerüljek az illat forrásához a testéhez. Oldalra dőltem és szorosan belebújtam a mellkasába. Vetem pár mély lélegzetet és teljesen megnyugodtam. Éreztem, hogy a fejem kezd kitisztulni, és össze állt szép sorban a fejembe a kirakós.

- Sebi. –suttogtam rekedten inkább magamnak mint neki. Nem talált ezért megkeresett. Nem tudom honnan tudta, hogy itt vagyok, de ha nem jön valószínű már megfulladtam volna. Szorosan ölelt már fájt az ölelése de nem tettem szóvá. Teljesen kitisztult az agyam. Nem értettem mi volt ez az egész.

- Mit műveltél? Jól vagy? – kérdezte enyhe szemrehányással a hangjában, de szinte elnyomta az aggodalom.

- Nem tudom. – suttogtam a tűzálló felső anyagába. – Nem tudom mi ütött belém. –akaratlanul is előtörtek a könnyeim és némán végig folytak az arcomon. A puha kezek elindultak a hátamon és megnyugtató monotonitással simogattak. A fejem belefúrtam a nyakhajlatába és mélyeket lélegeztem. Élveztem a illatát ami körbe ölelt és a karajit magam körül amit védelmezően rám zárultak. Aztán meghallottam az első figyelmeztető csengőt és felkaptam a fejem. Úgy éreztem mintha egy másik énem törne fel bennem mint a víz. Elhúzódtam Sebitől és felálltam a vállába támaszkodva. Ő is felpattant gyorsan szerencsémre mert a világ ismét forgott velem és ha nem kap el ismét a földön kötök ki.

- Jól vagy? – kérdezte aggódva.

- Igen, menjünk teljesíteni kell az ütem tervet mert hátrányba kerülünk. – felkaptam az asztalról az össze rakott mappát amit ki kell vigyek. Az ajtóban vissza fordultam és közben azon járt az eszem, hogy a verseny helyzetet kell a szabad edzés alatt szimulálunk, hogy megtudjuk a kocsi mennyire megbízható és hol vannak a hiányosságaink. A tükrök nagyon befognak kavarni ezt már tudtuk. Sebi megdöbbenve nézett rám az asztal mellől. Pár pillanatig így álltunk majd megrázta a fejét és oda jött mellém. Sután magához vont és nyomott egy nagy puszit a fejemre. Éreztem, hogy a világ ismét kibillen akár egy mérleg ha az egyik oldalra több sújt rakunk. Rámosolyogtam majd kézen fogva indultunk el ki a szabadedzésre. Végig számok, adatok és esély növelés ment a fejembe. Olyan volt mintha egy kapcsolót egy másik üzemmódra kapcsoltak volna a fejembe és most minden világos volt, de ha a másik üzemmódra vált akkor a sötétségbe elesek. Nem értettem mi folyik velem, de ebben a pillanatban nem is ez volt a fontos hanem az, hogy tudjuk teljesíteni a pénteket.