Kína- Spanyol 2

Remélem azért írtok komit. Kicsit levitte a kedvem, hogy alig komiztok :(

Unottan gépeztem egészen délig amikor Eva hívott.

- Szia, hogy vagy? Hogy ment? – kérdezte egyből.

- Szia, jól. Fáj de minden rendben van. – nyugtattam meg. – Merre vagy, nincs kedved bejönni?

- Kedvem lenne, de egyenlőre még mindig Kínában a csapat azon része akik nem veletek mentek haza. – mondta bosszús hangon.

- Micsoda? – lepődtem meg.

- Vulkanikus valami van a légtérbe, és a ti gépetek volt az utolsó ami Kínából még felszállhatott. Európa nagy részében már feloldották a repülés tilalmat, de nem tudjuk még, hogy kerül haza a felszerelés vagy Spanyolba. – magyarázta.

- Azta, akkor rohadt szerencsénk volt. - képedtem el. – Ti is ott ragadtatok?

- Hát úgy volt, hogy a sajtó részleg meg többiek nagy része a későbbi géppel megy. – sóhajtott. – Arra csak 10-15-en fértetek fel.

- De én erről a héten miért nem hallottam vagy tegnap? – értetlenkedtem.

- Hétvégén kicsit elmerültél a munkába meg a saját gondolataidba. Erről beszélt az egész Paddock. – nevetett. – De az, hogy még szerdán is itt vesztegelünk nem sok jót ígér.

- Hát a fejlesztő mérnökök velünk jöttek. – gondoltam bele.

- Igen. Csak nem egyszerű Christiannak sem innen irányítania csapatot. – sóhajtott. – Úgy volt, hogy ezeket a gépeket még hagyják felszállni. Hát nem hagyták.

- És a többi csapat is ott van? – érdeklődtem.

- Igen, mindenki. Az összes ember azon töri magát, hogy hogyan kerülnek haza a felszerelések és, hogyan jutunk majd el Spanyolba.

- Spanyollal már nem lesz akkora gond. Oda már lehet kamionnal is szállítani, bár mindenképpen kellene gép is. – gondolkodtam. – Miért nem jöttök hajóval haza? Nagy teher hajók haza tudják hozni a felszerelést.

- Christian tudod milyen. Kicsit tart a dolgoktól. – sóhajtotta. – Itt már mindenki kitalált mindent. Transzszibériai Expresszre elkezdve mindent.

- De jó, akkor, hogy elértük a gépet. – nevettem. – Isten őrizz, hogy felkönyörögjön engem bárki is a Transzszibériai Expresszre.

- McLarennek volt eddig a legjobb ötlete. Chartergépet béreltek. – erre felnevettem.

- Persze a pénz nekik nem akadály. – feljebb ültem nehezen az ágyon és párnával kitámasztottam a hátam. – De még mindig nem értem miért nem szólt senki nekem erről.

- Csak aggodalmaskodtál volna. – mondta nyugtatólag. – Nem akart senki se ilyenekkel zaklatni.

- És akkor most mi lesz? – kérdeztem. – Egyből Spanyolba cuccol a nép?

- Még nem tudom. Egyenlőre kérdés, hogyan cuccolunk el innen. – nevetett. – Szerintem a Hajó lesz a megoldás, de ugye Dietrich Mateschitznek kell döntenie, mert a csapat költségvetésébe nem fér ez a plusz malőr bele. – magyarázta.

- Dietrich jó fej, azzal nem lesz baj. – nevettem. – Eva egyedül vagy?

- Igen ülök a hotel szobámba a szőnyegen. – mondta komolyan. Elmosolyodtam a képre, ahogy Eva ült a szőnyegen. Mindig olyan volt mint aki tökéletes külsővel ébred.

- Megkaptam még Kínában a csapat doki eredményeit. – hadartam egy szuszra.

- Babátok lesz. – jelentette ki.

- Honnan tudod? – lepődtem meg.

- Ha nem lenne, fel sem hozod. – nem láttam, de biztos voltam benne, hogy vállat von. – Egyébként pedig, ha nem lenne tele a fejed valami más fontos dologgal tudtad volna, hogy itt ragadt a csapat.

- Tényleg, a csapatom! – csaptam a homlokomra. Fájt a mozdulat, de nem izgatott. – Csapni való főnök vagyok. – motyogtam szomorúan.

- Ne félj Ben egybe tartja az egészet. – mosolygott. – Nem tudja, hogy mi bajod, de benne volt az újságokba, hogy kórházba vagy. – mondta félve.

- Nagyon csodás. – morogtam. – De Ben a mérnököknek nem tud parancsolni. – ellenkeztem.

- De tud. – nevetett. – Meglepődném milyen jól hallgat rá mindenki.

- Akkor sokkal nyugodtabb vagyok. –fújtam ki a levegőt óvatosan.

- Mit kezdesz a babátokkal? – kérdezte Eva félve. – Gratulálni nem fogok, ha jól sejtem kivagy bukva. Seb már tudja?

- Dehogy tudja! – sóhajtottam. – Nem vagyok kibukva. Olyan mintha zsibbadt lenne az agyam, egyszerűen csak pörögnek a kérdések a fejembe és nem nagyon tudom rájuk a választ.

- Egy probléma amit nem tudsz megoldani. – nevetett. – Hát ilyen is van a világon? – legszívesebben ráförmedtem volna, hogy az én babám nem probléma.

- Eva megvagyok saját magamtól ijedve. - mondtam neki keserűen.

- Anyai ösztönök. – vonta le a következtetést.

- Inkább Sebi elleni életösztön. – morogtam. – Le tudod képzelni mit reagálni ha elvetetném?

- Képes lennél rá? – kérdezte semleges hangon.

- Nem, először nem is gondoltam rá. Ez a fájdalmasan ijesztő. – lehunytam a szemeimet és próbáltam össze szedni magam.

- Mond el Sebinek. – mondta ellentmondást nem tűrően. – Joga van tudni.

- Nekem is sok mindenhez van jogom mégse kapálózok érte. – morogtam.

- Ő az apja az ég szerelmére Virág! Mitől félsz? Imádni fogja a dolgot. – mondta picit paprikásabban.

- Ez a baj! - vágtam rá. – Imádná, én pedig nem imádom!

- De nem is utálod. – szögezte le.

- Nem. – morogtam. – Szenvtelenül fiatal még. – mondtam lemondóan.

- Nyáron betölti a 23-at. Átlagban fiatal, de tud nagyon éretten viselkedni. – védte be egyből Eva.

- Én is tudtam éretten viselkedni 19 évesen. – ellenkeztem. – A francba Eva még én is fiatal vagyok ehhez!

- Te csak simán félsz. – állapította meg. – Félsz, hogy Sebi elvárja tőled, hogy a karodon csüngő gyerekkel otthon főzicskélj, ahelyett, hogy velünk játszod a karrieristát és a menő mérnököt. – mondta keményen. – Unnád magad és te is csak egy középszerű polgár lennél akinek vásárolgatásból és gyereknevelésből áll az élete. – folytatta. Éreztem, hogy igaza van. – Ismered Sebastiant, nálad jobban talán még a saját szülei sem ismerik! Tudhatnád, hogy egy pillanatig sem fogja tőled ezt elvárni! Ő is ismer téged!

- Nem tudom Eva… - sóhajtottam fájdalmasan.

- Hacsak nem magadtól is elvárnád kicsit. – mondta gyanúsan.

- Lehet saját magam kényszeríteném ebbe, mert most cipeljük magunkkal a 3-4 hónapos kisgyereket? Vagy mi lesz? Itthon hagyjuk hetekre? – fakadtam ki.

- A te szüleid és Sebi szülei is biztos szívesen vennék, ha vigyázhatnak rá. – próbált megnyugtatni.

- Eva van mikor egy napra jövünk haza, mert menni is kell tovább. Gyárba, valami bemutatóra.. ! – kezdtem kiborulni.

- A gyárba simán tudod magaddal vinni. – jegyezte meg. – Míg dolgozol és esetleg Sebi is szimulátorozik addig én szívesen foglalkozom vele. – mondta magabiztosan. – Bemutatókra, pedig nem vagy köteles járni.

- De akkor is! – vágtam rá utolsó elkeseredettségemben.

- Ne keress kifogásokat. – mondta keményen. – Beszélj Sebivel.

- Jó. –morogtam.

- Hé akkor november végén december elején szülsz? – kérdezte izgatottan.

- Igen. – sóhajtottam.

- Akkor végig tudod melózni az idényt is. – nevetett. – Akkor mi a problémád?

- Túl könnyen hangzik a te szádból. – sóhajtottam. – Szerinted Brazilba és Arabba 8 hónapos terhesként Seb elenged?

- Muszáj lesz neki, mert hét futamra Christian nem fog az ő makacssága miatt mérnököt áthelyezni és köztetek jól megy a munka is. – magyarázta.

- Beszélek vele. – adtam fel. – De csak miután kiszabadultam a kórházból.

- Helyes. – mondta vidáman. – Most már mondhatom: Gratuláloooooook !!!!

- Kösz. – morogtam. Eva erre elnevette magát.

- Járhatok veled majd kismama tornára ha Seb nem ér rá? – kérdezte kajánul.

- Hagyj ezzel békén még. – morogtam megint.

- Jó-jó. –nevetetett. – Majd hívlak még te se is hívj nyugodtan, nem sok dolgom van. Csokit eszek és nyálas filmeket nézek.

- Jó program. – nevettem. – Elfogsz hízni.

- Te elhíztál mikor 2 hétig csak csokin éltél? – vágott vissza.

- Nem, de minden reggel futottam. – nevettem.

- Mikor? – lepődött meg.

- Míg te fürdődtél. – nevetettem még jobban. – Fáj a nevetés! – sziszegtem.

- Hagylak pihenni, légy rossz. Szia! – meg se várta, hogy én is elköszönjek. Épp, hogy leengedtem a telefont az ölembe ismét csörgött.

- Hát te kivel beszéltél ennyit? – kérdezte nevetve Sebi.

- Evaval. – nevettem én is. – Tudtad, hogy a csapatok ott ragadtak?

- Tegnap este hallottam igen. – még mindig nevetés bujkált a hangjában. – Hogy vagy Kicsim?

- Egész jól. – gondoltam végig. – Nem szeretem a kórházakat. – húztam el a számat.

- Tudom, ne fél már csak 2 nap. – nevetett még mindig.

- Haj de jó kedve van valakinek. – nevettem én is. – Nincs otthon az asszony, mi?

- Nem arról van szó. – pukkadozott. – Anyán nevetek. Folyamatosan hívogat és nem vettem fel neki reggel.

- És ezen mi olyan vicces? – értetlenkedtem.

- Egyből azt hitte bajom van, vagy csallak! – nevetett fel.

- Na jó, ne fárassz! – nevettem én is el magam. – Menj és edz inkább.

- Ott vagyok, csak hiányzol. – mondta picit szomorú éllel.

- Te mondtad, nemsoká otthon leszek. – mosolyogtam. – Le kell tennem itt van egy fiatal srác.

- Rendben, szia Kicsim. Majd bemegyek később. – és kinyomta. Érdeklődve néztem a srácra aki éppen a pólóját igazgatta.

- Miben segíthetek? – mosolyogtam rá.

- Kaphatnék egy autogramot? – kérdezte félve. Majdnem a számat is eltátottam a nagy meglepetésben.

- Tőlem? – böktem magamra.

- Igen. – bólintott szerényen. – Nagy rajongója vagyok.

- Szerintem össze keversz valakivel. – nevettem el magam.

- Nem. Ms. Norton a Red Bull Racing versenymérnöke. – jött oda az ágyam mellé és leült a székre. – Amilyen teljesítményt nyújt a háttérben az megdöbbentő.

- Mi benne a megdöbbentő? – mosolyodtam el. Picit legyezte az EGO-mat a dolog.

- Maga egy törékeny nő, és vas kézzel tartja a csapatot! – mondta álmélkodva. – Az összes cikket, riportot és képek gyűjtöm magáról!

- Oh. – döbbentem meg még jobban. Kezdtem túlzott rajongásnak érezni a dolgot. – És honnan tudtad, hogy itt vagyok? Ebben a szobában? Egyáltalán ki engedett ide be? – esett le a dolog.

- A recepción a férfit lefizettem, hogy engedjen fel és mondja meg a szoba számot. – húzta ki magát büszkén. Eltátottam a számat, de gyorsan rendeztem a soraimat, mert nem kell tudnia, hogy mennyire megdöbbentett. – Nézett ma ki az ablakon? – mutatott a nagy ablak felület felé ahol tegnap óta bevolt húzva a sötétítő.

- Nem. – ráncoltam a homlokom. – Miért? Kellett volna?

- Nézzen ki. – kelt fel a székből és nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. Kiültem az ágy szélére és elfogadtam a segítő kezet. Oda támogatott az ablakhoz és óvatosan kikukucskáltam a függönyök közt. Az ablakom a kórház előtti parkolóra nézett, ahol 10-15 ember álldogált és rengeteg fényképész és riporter. –Rajongóid és a média. Bár most kevesen vannak itt, mert pont ebéd idő van és sokan elmentek enni. – magyarázta. – Persze sok Vettel fan is ide-ide jön.

- De hát miért állnak itt kint? – értetlenkedtem.

- Mert megtudtuk, hogy kórházba került, ebbe a kórházba. Jöttünk, hogy lelkiekben támogassuk a felépülését. – mosolygott. – Engem ért a megtiszteltetés, hogy beszökjek és megtudjam, miért hozták be. A média pedig pletyka éhes.

- Nem fogod megtudni. – próbáltam elhúzni a kezem a kezéből, de erősen tartotta. Nem volt sokkal magasabb mint én, de jóval izmosabb volt.

- De a rajongóid vagyunk! Kiállunk érted, melletted! – kötötte az ebet a karóhoz.

- H a rajongóm vagy ne zaklass. – rángattam meg a kezem megint nem sok eséllyel. Még mindig kivoltam kicsit ütve.

- Nem zaklatlak. – döbbent meg. – Jót akarunk neked!

- Akkor eressz el! – néztem a kezére ami a csuklómat szorongatta. – Lassan belilul!

- Miért kerültél be, mi történt? – rángatott kicsit meg. – Igaz a hír, hogy abortuszod volt?

- Nem vagy te a rajongóm! – vágtam rá. – Sokkal inkább egy firkász! – kezdtem ismét kirángatni a kezem az övéből.

- Nem számít. – nevetett. – Miért kerültél be?

- Semmi közöd hozzá. – viaskodtam. Nem volt szerencsés, mert a mellkasomon fájdalmasan húzódtak a varratok.

- Abortuszod volt? – kérdezett rá.

- Nem, és most engedj el vagy sikítok! – máshogy nem láttam esélyét a megmenekülésnek.

- Tudni akarom! – dühödött ő is be és neki akart nyomni mellkassal az üvegnek. A másik kezemmel gyorsan megtámaszkodtam a falba mielőtt neki nyomhatott volna. – Mond meg! – akaratoskodott.

- Hagyj már békén! – éreztem, hogy megtelik a szemem könnyel. Kicsit mintha érzékeny lennék a dolgokra, ez nem jó jel.

- Mond meg és békén hagylak! – passzírozott neki az üvegnek a kezem ellenére. Az utolsó pillanatban kaptam a hasamhoz a kezemet, hogy az ne érintkezzen az üveggel.

- Segítség! – kiabáltam utolsó mentsvár ként.

- Te kis… - kezdett bele, de kinyílt az ajtó és lábdobogást hallottam majd eltűnt mögülem.

- Jól van? – simított végig a vállamon a dokim. – Sajnálom, nem tudom ez, hogy fordulhatott elő. – szabadkozott.

- Hagyjon. – léptem el tőle és oda botorkáltam az ágyamhoz. Lerogytam rá és lefolyt az első könnycsepp az arcomon. Dühösen letöröltem. Utáltam, hogy érzékenyebb lettem. A bal kezem még mindig a hasamon volt. Gyorsan elkaptam onnan és úgy néztem a végtagra mintha bűnt követett volna el. Felkaptam a telefonom és egyből hívtam Sebit.

- Vigyél ki innen! – kértem kétségbe esetten mikor felvette. A doki velem szemben állt és ellenkezni akart de leintettem. – Kérlek, kérlek, kérlek.

- De hát mi történt? – kérdezte megdöbbenve Sebi.

- Csak vigyél ki innen. – sírtam el magam. Nem tudom, hogy dühömbe vagy elkeseredettségembe de az átkozott könnyek végig folytak az arcomon. – Haza akarok menni. Most! – mondtam akaratosan.

- Indulok. – mondta gyorsan. Hallottam ahogy fut fel a lépcsőn a kocsi kulcsért. – Nyugodj meg rendben? 10 perc és ott vagyok.

- 5 perc. – egyezkedtem.

- Rendben. – vágta rá. – Csak nyugodj meg.

- Siess. – suttogtam és letettem. Az sem érdekelt éppen, ha gyorshajtásért megbüntetik. Semmi, csak legyen végre itt.

- Nem engedhetem haza. – fonta karba a doki a kezét.

- Nem kérdeztem, hogy haza mehetek-e. – néztem rá szúrósan.

- Még ott vannak a varratok a mellében! – akadékoskodott.

- Nem érdekel. – morogtam. Elkezdtem mindent beleszórni a kis utazómba, de nem jutottam messzire, mert elkezdett iszonyúan lüktetni és fájni mindkét vágás. Megremegett a kezem és még sebesebben folytak a könnyek az arcomon. Vettem pár mély levegőt a fájdalom ellenére, és dobáltam tovább a cuccaimat a táskámba.

- Üljön le és nyugodjon meg. – lépett oda hozzám a doki. – Fel fognak szakadni a varratok! – aggodalmaskodott.

- Nem érdekel. – sziszegtem összeszorított foggal. Hírtelen nyílt az ajtó amire össze rezzentem, de dobáltam továbbra is az utazóba a cuccaimat. Repült a fogkefe, a váltás pizsi.

- Héé. – csúszott kér kar a derekamra és hátrébb húzott egészen a mellkasáig. – Nyugodj meg kérlek szépen. – suttogta a fülembe. Neki dőltem a kidolgozott mellkasnak és a kezemet rásimítottam az övére. – Mi történt?

- Be jött egy firkász. – suttogtam. – Mindenképpen tudni akarta miért vagyok bent. – mondtam szipogva. Óvatosan megfordított de nem húzott magához.

- Most már itt vagyok, nem lesz semmi baj. - simított végig az arcomon. Neki döntöttem a homlokom a mellkasának és csak akkor vettem észre, hogy az edző cuccában jött. Még átöltözéssel sem vesztegette az időt.

- Haza akarok menni. – motyogtam. Már nem dühöngtem és nem is sírtam. Totálisan megnyugodtam.

- Doktor úr, ez lehetséges lenne? – nézett a dokira.

- Estig mindenképpen bent kell tartanunk. – rázta a fejét a doki. – Ha nem szakadt fel a seb akkor holnap reggel haza mehet. – magyarázta.

- Nem akarom! – hisztiztem a pólójába kapaszkodva. – Nem akarok egy pillanatot sem itt tölteni.

- Itt maradok veled. – simogatta meg a hajam. – Egy pillanatra sem hagylak magadra.

- Haza akarok menni. – motyogtam. Egyszerűen el akartam tűnni innen magunkra zárni a bejárati ajtót és elhinni, hogy minden gond kinn marad.

- Nézz rám, kérlek. – tolt el picit magától, hogy a szemébe nézhessek. - Nem mehetsz még haza. A varratok még felszakadhatnak könnyen.

- Nem érdekel. – mondtam nem túl nagy meggyőződéssel, hiszen teljesen elvesztem a kékszemekben.

- Én érdekellek? – kérdezte.

- Hülye kérdés. – vontam össze a szemöldököm. – Persze. – bólintottam végül.

- Akkor maradj itt kérlek. – mosolyodott el. – Itt maradok veled.

- Tényleg itt maradsz? – kérdeztem megbabonázva. Mosolyogva bólintott. A dokival megbeszélt pár dolgot és felhívta Tommit, hogy hozzon be neki valamilyen ruhát, hogy ne az edző cuccába kelljen lennie. Én végig feküdtem az ágyon és csak néztem ahogy rendezkedődik. Ha nem látom biztos nem hiszem el. Mindig én voltam az összeszedettebb és a szervező képességeim is nekem voltak jobbak. Legalábbis eddig úgy gondoltam. Lehet, hogy csak hagy érvényesülni míg ő a háttérben mosolyog az egészen? Ritka volt, mikor úgy éreztem, hogy egy férfivel élek együtt, de most pontosan éreztem mennyire felnőtt igazából. Nagyrészt egy humor zsák volt aki mindent elviccel, kivéve a munkát, de ott okkal inkább mondtam volna gépnek mint egy férfinek. Egy olyan gépnek akinek nincsenek határai, vagy ha vannak is jóval az emberi felfogás fölött vannak. Néha mint mérnök és mint párja sem értem, hogy tud egyik pillanatról a másikra ütemet vagy gondolkodást váltani. Mindig én voltam a dominánsabb, nem sokkal de én voltam, hiszen a pályán is én irányítottam szinte őt és a magán életben is én tartom a gyeplőt, de most megfordult az egész. Egy gyenge nőnek éreztem magam és szinte csodálattal néztem a páromat amint minden a helyére rendez és mindent tökéletesen megszervez.

- Miért nézel így? – támaszkodott az ágy végén lévő támlának.

- Nem is tudtam, hogy ennyire ura tudsz lenni a dolgoknak. – mondtam ki a gondolatomat. Vigyorogva vállat vont.

- Minek pattogjak, ha te úgyis jobban megcsinálsz mindent? – vigyorgott még mindig. – Nekem kényelmesebb téged pedig megnyugtat, hogy anyáskodhatsz felettem sok esetben.

- Hogy mi van? – néztem nagyot.

- Jól hallottad. – vigyorgott még mindig. – Papucs azért nem vagyok, de arra rá jöttem az összeöltözéskor, hogy vagy veszekszünk folyton meg egyenlő felek vagyunk vagy hagyjuk egymást kibontakozni. – vigyorgott még mindig.

- Például? – hitetlenkedtem.

- Például hagysz kibontakozni vezetés közben és a futam hétvégéken. – nevetett. – Én hagylak téged kibontakozni a magánéletben. Hagyom, hogy össze vissza mászkálj és morogja mert valami nincs a helyén. Hagytam, hogy a házamból otthont csinálj. Hogy mindenhol ott legyen a kezed nyoma. – vont vállat. – De rengeteg más dolog van amibe vagy te nem szólsz bele vagy én nem. – nevetett. – A szex kivétel, ott néha megy a harc a vezető pozícióért.

- Én ezt észre se vettem. – nevettem el magam.

- Nem vetted észre, mert természetesnek hat. – vont vállat. – Hallottál már más versenymérnök-pilóta csevejt? – megráztam a fejem. Soha nem érdekelt, ki hogy rendezi az ügyeit. – Nekem volt már más mérnököm. Hidd el, szinte hagyod, hogy azt csináljam ami tetszik, vagy kikéred a véleményem. Hagysz teret. – ült oda mellém.

- Na, ezek után majd szorongatom én azt a gyeplőt! – nevettem el magam. Belegondolva igaza volt, de nem tollas a hátam, hogy ezt ki is mondjam.

- Jobb kedved lett. – simított végig az arcomon. – Örülök neki. – nyomott egy puszit a homlokomra és már sietett is az ajtóhoz és szélesre tárja Tommi előtt. Ő volt Sebi edzője, és mondhatni a csendes harmadik. Futamok alatt mindig ott volt Sebi közelében és figyelt, de alig hallottam eddig a szavát, pedig, az hogy folyton Sebivel lóg azt is jelent, hogy nagyon sokat találkozunk. A finnek nem éppen beszédesek, mondjuk Kiminek van, hogy be nem áll a szája. Kimivel is régen találkoztam… Majd egy látogatást meg kell ejteni, ne felejtsem el. Tommi csak akkor szólt bele a dolgokba ha muszáj volt. Néha tett már helyre minket ebivel egy-egy veszekedés alkalmával még az elején. A futam közbeni rosszullétem óta kimondatlanul is figyel rám. Van mikor csak leadja a drótot Sebinek, de van amikor ő jön oda és elém rakja a kaját vagy vizet. Tud nézni a csávó, szóval nem szoktam kekeckedni. Sebi gyorsan elment átöltözni addig Tommi figyelt rám. Neki dőlt az ablak mellett a falnak és kifelé bámult.

- Ne kímélj! – sóhajtottam.

- Mikor mondod el neki, hogy babát vársz? – rám se nézett. Továbbra is kifelé bámult. Én viszont köpni- nyelni nem tudtam.

- Honnan tudod? – értetlenkedtem.

- Én tettem az asztalodra a doki levelét pénteken. – sóhajtott most ő. – Nem néztem bele, de a doki azt mondta adjam oda Sebinek, ne neked. Azt is mondta, hogy nem akarja, hogy titkolózz Sebi előtt ezért küldte neki.

- De ugye nem mutattad meg neki? – minden vér kifutott az arcomból. Éretem ahogy elsápadok.

- Nem. Nem mutattam meg neki de én megnéztem, hogy legalább tudjam miért tartom a hátam. – nézett rám kifejezéstelenül. – Szóval mikor mondod el neki?

- Amikor alkalmas lesz rá a pillanat és amint magamba letisztázom. – magaráztam neki.

- Te magadban már letisztáztad, csak túl makacs vagy hozzá, hogy legalább magaddal teljesen őszinte legyél és nem takargass semmit. – mondta keményen majd vissza fordult az ablak felé.

- Honnan veszed? – a hangom semleges volt.

- A hasadat tapizod mióta felhoztam a témát. – mondta az ablak üvegnek. Lenéztem a hasamra és mindkét kezem rajta nyugodott. Gyorsan elkaptam róla és elkezdtem a takaróval babrálni. – Késő. – nevetett fel. – Virág semmi bajom veled elhiheted, de ha nem mondod el neki megfogom mutatni neki a papírt ahogy kellett volna tennem. – rám nézett fáradt szemekkel. – Hagyd abba a játékaidat és pakolj ki neki. Hidd el megérti.

- Félek. – nyögtem halkan.

- A félelmeid nagy része megmarad sokáig, de párat Seb elvehet és párat elnyomhat. – mosolyogott rám.

- Igazad van. – sóhajtottam. – Köszönöm, hogy nem árultál el.

- Nem szívesen teszem. – sóhajtott ő is. – De kétlem, hogy akarta volna Sebi tudni ha elvetetnéd. Márpedig, ha elakartad volna vetetni most simán megtehetted volna.

- Honnan veszed, hogy nem tettem meg? – durcáskodtam.

- Ha 19 évesen nem voltál képes az abortuszra most sem vagy az. – vont vállat. Lefagytam erre teljesen. – Sok mindenről tudok. – bólintott. – Tudom, hogy van egy lányod. A központban tavaly a szobám az Eva-val közös mellett volt.

- De.. ! – még mindig teljesen megvoltam döbbenve.

- Ne félj, van eszem és remek titoktartó vagyok. - kacsintott. – Ezt sem tőlem tudta meg Seb hanem tőled.

- Mit tudsz még rólam? – faggatóztam, de válaszolni nem tudott vagy nem is akart mert nyílt az ajtó és Sebi lépett meg. Észre sem vette, hogy még mindig Tommit nézem.

- Megyek, magatokra hagylak. – mosolyodott el. Megsimogatta a fejemet majd megveregette Sebi vállát, de még az ajtóba vissza fordult. – Vigyázz, hogy mindig legyen valaki aki a felszínen tart, vagy szivattyúzd ki a trutyit. – nézett rám. – Gyógyulj meg! Holnap találkozunk. – tette még hozzá majd kiment.

- Ne kérdess semmit. – emeltem fel a kezem mikor Sebi szóra nyitotta a száját. – Otthon mesélek, most inkább búj be mellém kérlek. – néztem rá könyörgően. Mosolyogva feküdt oda mellém és óvatosan vont magához. Tomminak igaza van. Holnap beszélek Sebivel. Olyan távolinak tűnt már a firkás jelenete és Eva hívása. Ki gondolta volna, hogy ez ennyire hosszú nap lesz, bár félek a holnapi még hosszabb lesz.