2: Bahrain 2

A gépem továbbra sem jó, délután talán lesz már valami hír róla, de most már itt egy részecske ami be lett gépelve, bár még nem az időmérő és nem is a futam, de továbbra is Bahrainbe vagyunk történetileg. Még nem tudom, hogy ezek regénynek mondhatók-e vagy csak novelácskák meg részecskék, így a címet mindig az aktuális futamról kapja.

- Hová, hová Szöszike? – kérdeztem csukott szemmel. Felébredtem arra, hogy Sebi kimászott mellőlem az ágyból, de azt hittem mindjárt vissza is bújik mellém, hiszen az ébresztő óra még csak 6-ot mutatott. Kinyitottam a szemem és felültem az ágyban. Sebi egy fehér pólóban és fehér térdig érő gatyában éppen a cipőjét vette. Természetesen mindenhol Red Bull logó díszelgett.

- Feküdj szépen vissza, mert így nem sokáig fogod bírni a mai napot. – tartottam meg a takarót a mellem előtt. – Ma van az autogram osztás és a pálya bejárás is.

- Aludj csak, fél óra és jövök. – nyomott egy puszit a homlokomra majd mintha meg se hallotta volna amit mondtam távozott.

- Pasik.. – dőltem vissza a puha párnára és felhúztam a lábam a hasamhoz. Nem kellett sok, hogy ismét aludjak. Arra keltem, hogy nyílik az ajtó és valaki halkan oson.

- Az osonás művészetét még gyakorolnod kell. – motyogtam és arra néztem amerre Sebit sejtettem. Oda ült mellém az ágyra és elém tett egy zacskót.

- A tiéd. – kaptam ismét egy puszit.

- Kaptam zacskóót!! – nevettem fel álmosan. Kinyitottam és egyből megcsapta az orromat az aranygaluska illata. – Honnan szerezted? – néztem rá megdöbbenve. - Bahrainbe aranygaluska?

- Ez az én titkom marad. – mosolygott. A kedvenc életem volt, és ezt pontosan tudta.

- Ezért keltél fel 6-kor? – néztem rá két falat közt. – Te megzakkantál! – ráztam a fejem. – Szeretlek. – bújtam a mellkasához. Nem mondott semmit csak vigyorgott. – Gyanús vagy te nekem. Mit akarsz? – sóhajtottam.

- Nem hozhatok neked a kedvenc kajádból reggel, hogy jól induljon a napod? – kérdezte sértődött arcot vágva.

- De hozhatsz, de Sebastian Vettelnek hívnak, és reggel 6-kor keltél, szóval mit akarsz? – vigyorogtam rá. Sebi soha nem kelt korán, néha még 10kor is alig lehetett kiimádkozni az ágyból. Persze erre tudtam több jó módszert, egy kettőt az anyukája súgott meg.

- Jövő hetet mit szólnál hozzá, ha németbe töltenénk? – nézett rám hatalmas könyörgő szemekkel.

- Ezért kényeztetsz? Elég lett volna mondanod. – nevettem fel.

- De azt mondtad te szeretnél magyarba lenni. – mondta elgondolkodóan.

- Igen hétfőn mert nemzeti ünnep lesz. Március 15. A magyarok egyik nap ünnepe, persze, hogy otthon szeretnék lenni, de keddtől mehetünk tőlem németbe. – mondtam készségesen. Sebin látszott, hogy tisztában van azzal, hogy fontos nekem az összes Magyar ünnep és, hogy mennyire nem szeretem a nemzetét.

- Éjleeen! – dőlt végig az ágyon. – Anya kitalálta, hogy majd mehetnénk túrázni a hegyekbe. Most mindent hó borít. – magyarázta boldogan.

- Álljunk csak meg egy pillanatra. – emeltem fel a kezem. – Szóval előbb szóltál anyukádnak, hogy megyünk, majd utána próbálkoztál csak be nálam? – raktam össze a képet a fejembe. – Honnan voltál ennyire biztos?

- Tudtam, hogy bele mész. – vonta meg a vállát. – Ha minden kötél szakad eljátszom anyuci kisfiát. – vigyorgott.

- Nem kell azt eljátszani. – löktem meg nevetve.

- Ez most övön aluli volt. – mondtam morcosan.

- Nem Szívem. – mondtam gonoszan mosolyogva. – Az lenne az övön aluli, ha felizgatnálak és itt hagynálak, vagy térdel picit meg rúgnálak. az lenne övön aluli. – vigyorogtam. – Ez csak a fájó igazság. Imádod anyukádat és ő is téged. Ugyan ez apuddal. Neked fontos a családod nagyon. Ez nem piszkálódás és nem is ad okot szégyenkezésre. Szereted őket és ők is szeretik a sikeres pilóta fiukat. – mondtam míg felkeltem az ágyból, hogy elpakoljak.

- Hát a szeretet anya tockosaiba nem mindig érződik. – húzta el a száját, de a szemeiben látszott a boldogság. Nevetve mentem tusolni és csak azért is alapon magamra zártam a fürdő ajtót.

- Ezt megjegyeztem! – kiabált be Sebi duzzogva. Jó kis napnak nézünk elébe.

Sajnáltam, hogy Kimi ma már utazik is vissza. Tárgyalni jött ide, bár fogalmam se volt pontosan miről volt szó. Annyit tudok, hogy igen jó kedve lett miután kijött Christian irodájából. Elgondolkodva sétáltam a paddock-ban Bennel az oldalamon. A TV stábok és a fotósok mászkáltak össze vissza és pár másik csapatban dolgozó de még közel sem voltunk annyian mint majd szombat, vasárnap leszünk. Nem szerettem Bahraint, száraz volt a levegő és forró nem is beszélve a homokról. Persze ha bárki kérdezte csapaton kívül mosolyogva dicsérem a helyet. Ez volt minden itt dolgozónak a dolga, elhitetni a világgal milyen klassz hely ahol éppen vagy, még ha megfulladsz a szárazlevegőtől és az arcodba fújja a lágy szél a homokot. De még mindig jobb mint Malajzia. Ilyenkor haza vágytam a kishazámba, mert ott legalább emberi idők voltak, még akkor is ha nem is az évszakhoz illően néha.

Több megbeszélés is várt rám, és már a pályabejárás is. Elhelyezkedtem a tárgyalóba és örültem, hogy ezen a lég kondis helyen lehetek míg Sebi a forróságban autógrammot oszt. Sajnos az örömöm nem tartott sokáig, mert tényleg elérkezett a pályabejárás. Felvettem a napszemüvegem és egy baseball sapit, az irodámba rácsatoltam az „S. Vettel” feliratú mappára a papírokat és oda tűztem egy tollat is a mappa szélére. A büfébe elvettem egy üveg vizet és kisétáltam a napsütésbe. Egy vékony fehér gatya volt rajtam ami répaszárú volt és egy strand papucs, na meg persze az elmaradhatatlan RB-s öv és újatlan fehér felső. Sebivel a boksz falnál volt megbeszélve a találka így sokad magammal kiegészülve oda bandukoltunk. Jött mindenki aki a mi teamünkből fontos volt. Renaultos motor felelős, Ben a szerelők vezetője Sam a gumikért felelősök vezetője, pár mérnök és Sebi személyedzője Tommi. Mindig ennyien mentünk, bár most csatlakozott hozzánk Brendon Hartley aki tavaly a Red Bull testpilótája volt. Most nem tudtam, milyen minősítése van mert nem az én asztalom. Sebivel jóban vannak, bár ki az akivel nincs jóban a párom? Ilyenkor nem voltunk egy pár, még csak egymás kezét sem fogtuk. Itt és most a kapcsolatunk csak hátráltatna, racionálisan végig a pályáról és az időmérőről és a versenyről beszélgettünk. Lehetséges alternatívákat gyártva és próbáltuk kitalálni az erősorrendet, ami lehetetlenség volt, hiszen magunkról is pontosan tudtuk, hogy végig a középmezőnybe mentünk pedig simán lehettünk volna elől is. Ki tudja kik játszották még meg magukat, vagy mit rejtegetnek. Ma volt egy fotózás is, és ott a két pilótánk elég sok mindent látott amiket a teszteken nem feltétlen vettünk észre. Ilyenkor persze egyből leadják a drótot, hogy mit láttak mit tapasztaltak, hogy aztán a mérnökök és Adrian a tervező megtudja vizsgálni a hatásfokot. Ment a leskelődés nagyban. Néha már-már viccesnek éreztem, hogy a szerelők vagy a csapattagok minden felszólítás nélkül mentek oda ha egy kocsit hoztak a teszten vissza mert leállt a pályán vagy ilyesmi és telefonnal fényképezték, hogy aztán órákon át körbe üljünk pár képet találgatva, hogy mi lehet az mi bejön mint újítás. Sokat nevettem ezeken, bár az már kevésbé volt vicces amikor utánunk jöttek kémkedni vagy oda álltak a boxhoz. Ilyenkor valaki fél pillanat alatt elhúzta a paravánt és aki azon átlesett az már tényleg pofátlan. Ezekért senkit nem büntetnek meg, hiszen mindenki csinálja és semmi olyat nem használ fel a másik ellen amit nem lehetne. Netről leszedett képek, vagy telefonnal készített képek, nem tilos. Idén még verseny is volt belőle a csapatomon belül, hogy ki tud több jó képet csinálni más csapatokról. Ilyenkor érzem magamat az oviba és én vagyok a gonosz nő aki elveszi a játékukat amikor mindenkit dolgozni küldök.

Mire vissza értem a hotelba már este kilenc körül járt az idő. Sebi már jóval korábban lelépett, mégsem volt a szobában. Vagy megint készül valahova, vagy valakivel elment valamerre.

- Hello! – nyílt az ajtó abban a pillanatban amikor leültem a kanapéra. – Reméltem, hogy már itt leszel, nézd mit kaptam. – mutatott fel egy zöld lufit ami láthatóan héliumos volt.

- Honnan van? Nekem adod? – pislogtam szépen rá. Nem tudtam volna megmagyarázni a miértet de oda voltam a lufikért. Sebi persze vigyorogva rázta a fejét és a magasba emelte ahol már nem érhetem el. – Sebiiiiiii. – hisztiztem. – Naaaa ad nekeeeeeeeeeem. – simultam hozzá, mint egy kiscica.

- Nem! Enyém! – mondta határozottan és elindult a fürdő felé a lufival a kezében. Felléptem a kanapé karfájára és kivettem a kezéből a madzagot majd nevetve futottam előle. – Héé add vissza! – kapta el a kezem. Nem tudom, hogy csináltuk, de a földön kötöttünk ki és már rég nem volt egyikünknél sem lufi, csak leakartuk nyomni a másikat. Nem vérre ment, egy játékos birkózás volt, persze egyértelmű volt, hogyha Sebi annyira nyerni akart volna akkor esélyem sincs ellene.

- Gyerekes vagy. – szögezte a kezemet a padlónak. Én feküdtem alul ő pedig félig meddig rajtam feküdt. Elkezdtem izegni- mozogni, de most nem hagyta magát.

- Te nem adtad nekem a lufit! – nyújtottam nyelvet, mire ő foggal oda kapott. Még időben húztam vissza a nyelvem, hogy ne tudja megharapni. – Hé! – háborodtam fel.

- Kidugod megharapom. – mondta vigyorogva. Én persze csak azért is kiöltöttem rá megint a nyelvem és sajnos tanú bizonyságot nyertem, hogy nem hiába jó pilóta, remek reflexszel harapta meg a nyelve, persze csak az ajkaival. Egyből csókolózás lett belőle.

- Basi. – motyogtam az ajkai közé.

- Hm? – simított végig az oldalamon.

- Hol a lufi? – kérdeztem lefele görbülő szájjal amin elnevette magát, de annyira, hogy a könnyei is kifolytak. Felkelt rólam és felnyújtózkodott a lufi madzagért.

- Tessék. – adta a kezembe. Én még mindig a földön feküdtem így lehajolt és az ölébe vett. Belekapaszkodtam a nyakába és figyeltem ahogy a kék szemek boldogságtól csillognak.

- Kápráztass el. – súgtam a fülébe. Egy huncut mosoly jelent meg a szája sarkában. Mikor először lefeküdtünk akkor ő mondta ezt nekem.