Téli szünet 7 ( Váltó szemszög)

MINDENKINEK SIKEREKBEN GAZDAG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK!!!

Ez egy fura fejezet lett. :D

Arra ébredtem, hogy Sebi telefonja csörögni kezd. Valakivel beszélt. Én addig felültem a kanapén amint elaludtam. Bocsánatkérő mosollyal ült le hozzám miután lerakta a telefont.

- Ne haragudj, nem halkítottam le. - adott egy puszit és aggódva nézett rám. - Jobban vagy kicsit?

- Igen. - bólintottam.

- Azt hitted át tudsz verni, hogy aludtál? - nem számon kérő volt a hangja így megnyugodtam. - Elmeséled mi történt?

- Valaki már biztos elmesélte neked. - suttogtam.

- De én tőled akarom tudni. - megsimogatta a kezem. Vettem egy mély levegőt.

Nyugodtan sétálgattam Rékával kézen fogva a városban. Az ikrekre Sebi vigyázott, én pedig vásárolni hoztam Rékát.

- Szia. - vettem fel a telefont mikor már sokadára csöngött.

- Szia, van egy kicsi gondom. - kezdett bele. - Tudom, hogy a városba vagytok, ide tudnál jönni, ha megadom a címet?

- Csiszi, fontos? Rékának megígértem ezt a napot. - az említett éppen egy kirakatnak nyomta az orrát és leskelődött befelé.

- Hát jó lenne, ha ide tudnál jönni. - a hangjából kiérződött, hogy tényleg fontos.

- Rendben, mond a címet. - sóhajtottam fel.

- Nem is veszel elő tollat meg papírt? - lepődött meg.

- Szakmai ártalom, mindent megjegyzek. - nevettem. Elmondta a címet, én pedig nagy nehezen rávettem Rékát, hogy nézzük meg Csiszi merre van.

A cím egy tipikus kertvárosi lakóház címe volt. Nem volt nagy a ház, de legalább annyira cuki is volt. Nem volt szimpatikus nekem oda bemenni. Utáltam kisvárosi álomházakba járkálni. Ha egyet láttál belülről, láttad mindet.

Ahogy kiszálltam a kocsiból Csiszi már jött is ki az ajtón.

- Elviszem Rékát kocsikázni, addig se unatkozik. Könyörgöm, beszélj vele. Én nem bírom ezt idegekkel. - elment mellettem és beült a kocsiba.

- Kivel is? - néztem rá.

- Reni nagynénjével. - vágta rá. - Móninak hívják.

- Mi vagyok én lelki segély szolgálat!? - tártam szét a kezem. Nem adott választási lehetőséget, mert otthagyott. - Még csak nem is ismerem. - morogtam. Kénytelen voltam bemenni a álom cukorházba.

- Helló! - kiabáltam, mikor beléptem. Azért mégis csak pofátlanság lenne, csak úgy beengedni magam. A kanapén ült a nappaliba Reni és a nagynénje.

- Ne haragudj, hogy Csiszi ide rángatott, próbáltam lebeszélni róla! - szabadkozott.

- Itt vagyok. Teljesen mindegy már. - vontam vállat. Megálltam a nappaliba vezető boltív alatt és néztem a nőt akinek rázkódott a válla. Ismerős volt. Túlságosan is.

- Móni, te hogy kerülsz Svájcba? - kérdetem összefont kézzel. Éveken át osztálytársam volt a nő, és nem a kedvenc fajtából.

- Barátommal költöztünk ide, aki meghalt… - a mondat végét már zokogva mondta.

- Csiszi ezért keservesen fizetni fogsz. - morogtam. Oda mentem és leguggoltam elé.

- Ezért vagy így kibukva? - próbáltam minél kedvesebb hangot megütni. Móni felnézett és Reni felé sandított.

- Reni kérlek, menj fel az emeletre. - kértem meg elhúzott szájjal. Nagyon nem volt kedvem itt lenni.

- Meghalt, de terhes vagyok tőle. - szipogta. Legszívesebben azt mondtam volna rá, hogy szar helyzet és távoztam volna, de már előre láttam Seb milyen fejet vágna, ha megtudná, hogy csak úgy itt hagytam.

- És nem gondolkodtál az elvetélésen, ha ez ennyire fáj neked? Nem lenne könnyebb? - kérdeztem. Együtt érző próbáltam lenni, tényleg! De legszívesebben kinevettem volna. Ő volt az, aki még 19 évesen is ilyen házról álmodozott, nyugodt békés házasságról, fehér lovon szőke hercegről, két tucat édes kisgyerekről.

- Szerinted? - hátra dőlt és akkor láttam meg, hogy legalább 7. hónapban van.

- Hát ez bonyolít kicsit mindent. - bólintottam.

- Próbálj a Kicsi miatt túllépni valamennyire. - javasoltam. Nem értettem Csiszi mit akart mit tegyek.

- De nem akarom ezt a gyereket! Már nem! - a hangja hisztérikus volt. Felkeltem és átmentem a konyharészbe.

- Mit csinálsz? - kérdezte szipogva.

- Keresek valami nyugtató teát, valami erős piát vagy valamit. - válaszoltam. Mikor megtaláltam a teát felraktam a vízforralót. - Beszélek Renivel. - szóltam oda neki és megindultam az emelet felé. Teljesen elkönyveltem magamban, hogy megint csak a figyelem kell neki. Éveken át ezt csinálta. Folyton le is járatta magát.

A szoba ajtója nyitva volt így könnyen megtaláltam. Leültem mellé az ágyra beszélgetni kicsit. Jó pár perc eltelt mikor csörömpölés hallatszódott lentről.

- Inkább öngyilkos leszek, minthogy így éljek. - ordította. Látszott, hogy Reni se veszi igazán komolyan.

- Csiszi nagyon a lelkére veszi. - csóválta a fejét. Mikor sikolyt hallottam és puffanást, csak akkor kezdtem el a földszint felé rohanni.

- Mit csin.. - nem tudtam befejezni a mondatot a kép sokkolt. A bézs szőnyeg fekete volt a vértől. Móni a földön feküdt és rángatózott. A nyakából spriccelt a vér. - Hogy az a… - két lépésből ott voltam és térdre vágtam magam a test mellet. Végigtöröltem a kezemmel a sebet, hogy lássam mit csinált magával. Valamit beleállított a kulcscsontja fölé, pont eltalálva az ütőeret. Két ujjal belenyúltam a sebbe, ahogy még ősrégen tanultam, a másik kezemmel pedig a mellkasára fektettem, hogy érezzem a szívverését.

- Ne csak állj ott, hívd a mentőket! - ordítottam Renivel. Ahogy ránéztem az ujjam megcsúszott és teljesen beterített a vér egy pillanatra. Szemembe és a számba is került. Próbáltam kiköpni még az ízt is, de nem nagyon sikerült. Mivel mindkét kezem már tiszta vér volt nem tudtam meg törölni az arcom. Reni rohant a telefonhoz és hallottam, ahogy hívja a mentőket.

- Mit csináljak? - nézett rám kétségbe esetten mikor lerakta a telefont.

- Hozz pár törülközőt. - válaszoltam. - Ez csak egy eset, amit meg kell oldani. - suttogtam sokszor el. Móni közben köhögött és a szívverése lassult. A filmekben olyan gyorsan lerendezik az elvérzés dolgot, pedig körülbelül egy emberi testben több mint 5 liter vér van.

Ahogy Reni oda ért a törülközővel toporogni kezdett mellettem.

- A fej alá! - utasítottam. Móni vért köhögött fel. - Mikor érkezik az a kurva mentő? - néztem Renire. - Meg ne próbálj meghalni. Meg vagyok értve? - förmedtem rá Mónira, aki bólintásszerű fejmozdulatot tett.

Én már éreztem a szívverésén, hogy nem sok van vissza az életéből. Talán ő is érezte, de nem akart vitatkozni. Nem tudom, de semmi nem jutott eszembe, ami segíthette volna az életben maradását.

- Reni! Hívd újra a diszpécsert. - szóltam rá. Sírva, remegő kézzel tárcsázott. Mikor csak makogott kezdtem iszonyat dühös lenni.

- Tartsd ide. - intettem a fejemmel. - Ha nem ér de két percen belül a rohadt mentőjük akkor egy ember elvérzik és biztos lehet benne, hogy beperelem a mentőszolgálatot. Mi az, hogy ennyi idő alatt nem érkeznek ki? Ön szerint viccből hívtuk? - ordítottam a diszpécserrel.

- Már úton van a mentő. - habogta.

- Köszönöm. - morogtam. Ideges voltam elmondhatatlan magasságokig. Talán beletett a feszültség, és a félelem, az aggódás és a tehetetlenség is.

- Végre. - sóhajtottam fel, mikor hallottam egy kocsit megállni a ház előtt. Csak pár pillanat után esett le, hogy a mentő szirénával jött volna. Mire rászóltam volna Renire, hogy be ne engedje a házba Rékát addigra a kislány már kivágta az ajtót és a boltívnél teljesen megmerevedve megállt. Csiszi utána sétált be az ajtón, de ő is ledöbbent.

- Azonnal vidd ki innen Rékát! - ordítottam a szőke sráccal. Ledöbbenve nézett tovább. - Gergő! Mozdulj! - ordítottam. Közben a kezemmel elvesztettem a szívritmust. Ijedten néztem Mónira és próbáltam a csuklóján kitapintani a pulzusát, de nem volt neki. Nyeltem egy nagyot. A vér íze még mindig a számba volt. Még mindig ott volt a tenyerem alatt az emléke a pulzusának, a vére dübörgésének.

Renire néztem.

- Szívmasszázs. - suttogtam. Megráztam a fejem, és normálhangon megismételtem. Enyhén reszketett a hangom, de nem érdekelt. Renit iszonyúan rázta a sírás. - Tanultál szívmasszázst? - kérdeztem. Bólintott. - Akkor gyerünk. - letérdelt a nagynénje mellé és pumpálni kezdte a mellkasát. Mikor meg rebbeni sem éreztem rendesen az ujjam alatt az ütőeret már tudtam, hogy felesleges. Nincs elég vér a szervezetében.

Kihúztam az ujjaim a sebből és ráültem a sarkamra. Csak akkor éreztem, hogy folynak a könnyeim. Talán végig folytak, talán csak akkor indultak meg. Nem tudtam. Az dörömbölt a koponyámban, hogy nem tudtam megmenteni. Pedig itt voltam. Nem vettem komolyan. Nem figyeltem eléggé rá.

- Hagyd. - suttogtam Reninek. - Menj ki innen.

- Meg tudjuk menteni. - hátra zárta a haját és folytatta.

- Alig van vér a szervezetében. Meghalt. - suttogva beszéltem. Úgy éreztem, ha rendes hangom mondom ki, akkor lesz csak valós. - Menj ki innen. - mint egy robot felkelt és átment a konyhába. Monotonon megmosta a kezét és kiment Csisziékhez. Én csak ültem a sarkamon és néztem a fal fehér arcot. Mióta ismertem utáltam ezt a nőt. Most mégis itt térdeltem a vérétől csúszós és iszamós szőnyegen.

A mentő pedig befutott. A halála után jó pár perccel. Nem bírtam dühöngeni a mentősökkel. Jött pulzust nézett, megpróbálta a szívmasszázst, de gyorsan rájött, hogy nem véletlen térdelek mellette.

- Mi történt? - kérdezte.

- Öngyilkosság. - suttogtam. Jött be még két mentős és az egyik egy pokrócot terített rám és felrángatott onnan. Beültetett a mentőbe és kivallattak a kiérkező rendőrök. Bevittek a kórházba, de én csak néztem ki a fejemből. Réka az ölembe aludt, mert kapott nyugtatót. Teljesen megtört attól, amit látott. Reni a vállamra döntött fejjel félkóma állapotban nézett maga elé. Csak én nem hagytam, hogy begyógyszerezzenek.

A kórházba Sebi jött értünk. Én még mindig tiszta vér voltam. Réka már Csiszi ölében aludt, mert én nem voltam életképes.

Mikor megláttam az aggódó és ijedt tengerkék szempárt, és átölelt akkor bukott ki belőlem minden. A biztonság érezte kihozta belőlem. Sírni, zokogni kezdtem. Sebi türelmesen ült mellettem és simogatta a pokrócos hátam. Fél órán át hisztérikusan sírtam, aztán felkeltem és arcot és kezet mostam. Átvettem azt a ruhát, amit Sebi hozott és átmentem Reni kórtermébe. A csaj az ágyon feküdt és aludt.

- Itt maradsz vele? - kérdeztem Csiszitől.

- Ne haragudj, hogy oda hívtalak. És még inkább, hogy előre engedtem Rékát. - az arcán aggódás és félelem volt, hogy haragudni fogok.

- Nem tudhattad. - vontam vállat. Átvettem Rékát és adtam egy puszit Reni arcára. - Ha magához tér, és jobban lesz, hozd el hozzánk. Legyetek kicsit kettesbe, segíteni fog neki. Menjetek egy hotelbe vagy ilyesmi. - bólintott. Átvettem Rékát és Sebi oldalán távoztam a kórházból. Az orvosomnak nem tetszett, és egy rakat gyógyszer írt fel.

Úgy éreztem egy kicsit megkönnyebbültem. Seb nem mondott semmit, pedig vártam, hogy elmondja a reakcióját. Az ölébe vont, és ahogy sokszor Rékát is engem is elringatott. Tudta, hogy a monotonitás elaltat.
**

**Sebi**

Csak néztem a kimerült arcát, ahogy nyugodtan szuszog. Olyan dolgokon ment át, amin nem szabadott volna. Ilyennek nem kéne megtörténjen. Úgy tűnik, Virág vonzza a bajt. Ültem a régi nappalinkban, és még mindig a haját simogattam. Napok óta nem aludt, hiába próbált engem más képzetekben ringatni, pontosan tudtam, mert felébredtem rá minden egyes alkalommal mikor kimászott mellőlem az ágyból.

Néma csend volt a régi házunkban, ami már furán hatott. Három gyerek mellett mindig volt valami zsivaj. Olyan volt, mintha annak a háznak a falai a pörgést és a zajokat ontották volna magukból, ennek a háznak a falai pedig a nyugalmat és a csendet.

Óvatosan kibújtam Virág alól és betakartam. Előszedtem a laptopom és végig feküdtem a puha szőnyegen.

Estig a régi házban voltunk. Felkeltettem Virágot, és haza vittem.

Kimi Rékával ültek a kanapén és egy babahordozóban ott aludt Aliisa is, Kimi kislánya.

- Gyere Kicsikém aludni. - Virág felkapta Rékát és nyomott egy puszit Aliisa fejére. - Köszi, hogy vigyáztál rájuk. - mosolygott Kimire. Az első őszinte mosolya volt mióta az a szörnyűség történt. Kimster biccentett, és Virág már ott sem volt. Réka közben a napját mesélte neki.

- Szia Aliisa. - guggoltam le a hordozó elé. - Hogy s mint? - megsimogattam az arcát, és aranyosan szusszantott egyet.

- Jobban van már? - nézett Kimi az emelet felé.

- Valamivel biztos. - bólintottam. - Most már elkezdett túllépni rajta, legalábbis szerintem.

- Hogy adagoljam be Anyának? - nézett a kislányára.

- Vidd haza. - lassan pislogva nyitotta ki a szemét a kislány. Olyan volt mintha két hatalmas kék ékkő lenne a szeme. - anyukádat ismerve iszonyúan örülne egy újabb unokának, főleg ezek után. - elgondolkodva bólintott.

- Meglesztek Keresztapu nélkül egy kis időre? - vigyorgott rám.

- Tommi holnap jön haza, szóval lesz itt nyugodt finn. - nevettem. - Virág úgy tudja, itthon van, szóval ehhez tartsd magad. - jutott eszembe.

- Megvolt az esküvő és már kezded a hazudozást? - piszkált.

- Ez kegyes hazugság. Nem mindegy. - Aliisa közben cuppogni kezdett. - Éhes a kislányod.

- Gyere Angyalka, megyünk haza. - segítettem neki felöltözetni a kicsit, és pár perc múlva már ott se voltak.

Látszott Kimin, hogy pont jókor jött Aliisa, hogy felrángassa a padlóról.

Bementem az ikrekhez, akik nyugodtan aludtak. Végre elértünk oda, hogy mindketten végig alusszák az éjszakát. Napközben persze zeng a ház a hangpróbálgatásaiktól. Még csak 3 hónaposak voltak, de már most tudni lehetett, hogy Alex Virág jellemeit örökölte, míg Emma kis hisztis lesz.

- Haza jöttem. - szólalt meg Csiszi a babaszoba ajtajában.

- Rendben vagy? Reni, hogy van? - kérdeztem.

- Jobban van. Haza ment, mert neki suli van. Én jól vagyok. - mosolygott, így nem aggódtam.

- Feküdj le aludni. Biztos rád fél. - mosolyogtam vissza.

- Virág, hogy van? - faggatózott.

- Már jobban. - ellöktem magam a kiságytól és elindultam a háló felé. - Tünés aludni. - próbáltam komoly arcot vágni, de elnevettem magam.

- Igen is főnök! - szalutált és már rohant is a szobája felé.