Japán-Korea 3

Csillu gyors volt, így itt a friss. Bocsánat, hogy eddig nem jelentkeztem, de élni alig van időm. :D Esténként összeraktam nektek ezt a fejit. Megérdemlitek, mert 10 komit is kaptam!! Hatalmas köszi érte!!! A hétvégén megírom a következőt, ígérem, de addig is komizzatok bátran!! :)

Ha bárki megkérdezi a napokban, hogy mit érzek, azt mondom, hogy amit ilyenkor szokás. Pedig nem igazán tudtam mit szokás érezni. Réka születésekor túl fiatal voltam ahhoz, hogy igazán felfogjam, és már nem is igazán emlékeztem milyen érzések voltak bennem akkor. Most az öröm, a békesség az önváddal és a kötöttséggel küzdött bennem.

Seb minden délelőtt bejött a kórházba Rékával, majd elvitte a kislányt oviba és utána ő még visszajött egészen 4-ig mikor elment Rékáért, behozta hozzánk Rékát, hogy mesélhessen nekem, és csak Rékával együtt ment haza edzeni.

Suetól kaptunk az ikrekkel együtt egy kis fejmosást, hogy pont akkor születtek meg mikor ő nem volt itt.

Szerencsére csak kevesen tudták, hogy megszültem, így csak diszkréten volt csurig a szobám virágokkal és lufikkal, a plüss állatokról nem is beszélve. Kimi jó viccnek érezte, hogy telepakolta Sebbel együtt minden ajándékkal.

Az érdekes mégis talán Eva volt, mikor először látta a kicsiket. Mindenki árgus szemekkel leste az arcát, hátha valami kis érzelem féle megjelenik rajta, de csak megnézte őket, és gratulált. Tommi beletörődve csóválta a fejét, míg Seb komolyan bosszús volt amiatt, hogy valakit nem hatottak meg teljesen az ő imádott, egekig magasztalt gyerekei. Tommin látszott, hogy odavan a kicsikért épp, mint Kimi, aki képes volt odaülni és perceken át magáról megfeledkezve gügyörészni nekik, persze csak akkor amikor úgy hitte nem látja senki. De lévén, hogy a kórház lakója voltam a hétvégéig nem volt olyan perc, hogy fél szemem ne lett volna a kicsiken, így előttem rendszeresen lebukott. Sebet viszont nem zavarta senki abba, hogy magyarázzon meg gügyörésszen a kicsiknek. Néha komolyan az agyamra ment, és ha ezt meg is jegyeztem egyből pampogni kezdett és vágta az arcokat. Néha komolyan viszketett a tenyerem.

Péntek délután engedtek ki engem a kórházból, bár úgy volt, hogy szombat este enged el a doki, de nem tetszett neki, hogy hisztériás rohamaim voltak, mert nem hagyta, hogy Seb behozza nekem legalább az egyik laptopom. Azzal érvelt a doki, hogy ez most a teljes nyugalomról szól nekem. Végülis Kimi világosította fel, hogy engem ezzel csak felhúz és ideges leszek tőle. A doki persze kikérte magának, hogy nem Kimsternek hanem neki van doktorija, de inkább előbb haza engedett.

Összepakoltam és felöltöztem, és csak utána mentem be a babákhoz.

- Hát Kicsikéim anya hazamegy. - ültem bele a fotelbe, ami a két inkubátor között volt, direkt nekem meg Sebnek pakolták oda. - Foglalkoznom kell Rékával is, de nagyon-nagyon sokszor jövök hozzátok. Apátok úgyis megy el itthonról. - elhúztam a számat. Nem tudtam eldönteni, hogy dühöngjek-e az miatt, hogy a doki megfenyegetett, hogy el ne merészeljek utazni jövő héten sehova. Igazából eszembe se jutott menni sehova. Míg a közvéleményt tudtam kerülni és Seb szája nem járt el, addig nyugalom volt Emma és Alex körül. Elég feltűnő volt, hogy eltűnt a hasam, bár még mindig nem éreztem magam jól a bőrömben, azért sem sirattam meg, hogy elhagyhatom a kórházat. Így elkezdhetem formába hozni magam. Volt rá másfél hetem, hiszen Koreai Nagydíj után volt egy kötelező Red Bullos fogadás ahova nekem is muszáj volt mennem.

- Már lassan több mint 3 napja megszülettetek, de még mindig nem fogtam fel. - sóhajtottam fel. - Abszurd, hogy még semmi ruhát nem is vettünk nektek. Semmit, bár lesz időnk, hiszen még élvezni fogjátok egy ideig a kórházi békességet. - megsimogattam Alex kicsi kezét és ott is ragadtam, mert újabb szokása volt, hogy ilyenkor megfogja az ujjam, nekem pedig nem volt szívem soha ott hagyni őt. - Ne is álmodj róla, hogy megúszod, hogy annyira ránk ijesztettél. - mondtam neki mosolyogva. Tisztán bennem volt még a félelem és az aggódás szívet szorongató érzése, mikor nem sírt fel.

- Emma drágám neked csuda életed lesz az biztos. - sóhajtottam fel vigyorogva. - Apád már most szerelmesebb beléd, mint belém. - nevettem fel, amire mindkét kicsi megrezzent és Alex még erősebben szorította az ujjam. - El ne szorítsd a vért az ujjamból, hé. - néztem rá mosolyogva. Csak a szemem sarkából láttam, hogy az ajtóba ott áll Seb, de nem jött be. Meghagyta nekem a búcsút. - Ki fog minden hajnalban ébreszteni a csukásával, mi kisasszony? - simogattam meg a pici arcot. Elképzelni is fura volt nem, hogy látni, hogy annyira aprók voltak.

Nehéz szívvel hagytam ott őket. Elmentünk Rékáért, bár én a kocsiba maradtam, mert fáradt voltam és semmi kedvem nem volt az óvónő behízelgéséhez. Seb pedig hatalmas vigyorral ment be az ovi kapun.

Mikor már fél órája nem jöttek ki kezdtem türelmetlen lenni, és bementem utánuk. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek-e mikor megláttam Sebet az építő kockák között ülni, és két kissráccal meg Rékával és Réka barátnőjével, Petrával építettek egy nagy várat. Csak azzal tűnt ki a sok kiskölyök közül, hogy ő magasabb volt. Két anyuka is az ajtó mellett álltak és olvadozva nézték, ahogy Seb is várat épít fakockákból.

- Bárcsak az én férjem is ilyen lenne! - sóhajtozott egy barna hajú nő. Felhúzott szemöldökkel ránéztem, de nem figyelt rám. Igazából semmibe vett. - Ennyire figyelmes, és gyerekbarát!

- Arról nem is beszélve, hogy mennyire jó pasi, és eszméletlenül vezet! - kontrázott a másik. Elfojtottam egy feltörni készülő nevetést, és odaléptem hozzájuk.

- És gazdag és híres! - játszottam az olvadozást.

- Az sem utolsó. - bólintott a barna hajú nő. Tessék, itt volt a kutya elásva.

- Kelj fel szépen, vedd át a benti cipőcskéd. Anyu hazavisz. - simiztem meg Seb fejét. Rám nézett és felnevetett.

- Igen is mamiii… - mondta nevetve. Réka rám nézett majd csapot-papot ott hagyva odaszökdelt hozzám és szorosan megölelt.

- Hiányoztál. - mondta hüppögve. Felvettem az ölembe és nyomtam egy puszit az arcára.

- Te is nekem. - válaszoltam. - Gyere, vigyük haza a kis szöszi ovist. - birizgáltam megint meg a haját. Nevetve kelt fel Seb a játszószőnyegről.

- Sziasztok. - integetett oda a társainak és megindult utánam.

- Csókolooom. - kiabálta Réka oda az óvónőnek, aki mosolyogva integetett oda neki. Seb még az anyukáknak is oda intett, hogy biztos senki ne maradjon ki a sorból és csak utána jött ki az ovisok öltözőjébe. Átcseréltem Réka cipőjét, és ráadtam a kabátot. Közben ő folyamatosan mesélt.

- Meg találtunk egy sünit, és megszúrta az egyik fiú ujját! - mondta huncut mosollyal.

- Szegény fiú. - mondtam együtt érzően.

- Megérdemelte. - mondta gonoszul vigyorogva. - Azt mondta Webber bácsi jobb, mint Basi! Jól meg is kergettem. - Seb nevetett én meg próbáltam komoly anyuka arcot vágni.

- Mire tanítod te? - néztem Sebre.

- Csak láttam a TV -ben egy interjút Webberrel, és megjegyeztem, hogy eláshatná magát. - vont vállat.

- Egész pontosan azt mondtad, hogy egy rohadt mocsadék és rohadjon meg. - mondta Réka komolyan Sebre nézve. Seb elvörösödött én pedig felnevettem.

- Réka ezt felejtsd szépen el. - guggolt le hozzá Seb. - Csak véletlen mondtam, és nem szabad ilyet mondani.

- Nem mondom el a riporter bácsinak! - ígérte meg Réka a szívére tette kézzel. Én ültem az ovis méretű padon és nevettem.

- Ne nevess! - nézett rám Seb, de neki is vigyorra görbült a szája. - Azt mondta, hogy félt, hogy kiütöm Japánba, azért nem jött közelebb! - egyből abbahagytam a nevetést.

- Mekkora egy majom! - csóváltam a fejem. Réka kezét fogva sétáltam ki az oviból, és azon gondolkodtam Webber, hogy lehet ennyire gerinctelen néha. Hazafele még megálltunk egy bolt előtt, hogy Seb valamit vegyen Kiminek, mert szombaton lesz a szülinapi bulija.

Nem tudtam mit vett, mert nem mondta és nem mutatta meg, igazából nem is érdekelt. Ő ismeri, és én nem is leszek ott a bulin, szóval nekem mindegy.

Jó érzés volt otthon lenni végre, de a szívem húzott vissza a két picúrhoz, hiszen nekik most mindennél jobban szükségük volt a törődésre, mégis ledobtam magam a kanapéra és behunytam a szemem. Ha Réka nem rohan be a nappaliba sikítozva Seb elől, elalszok. Kihúztam az egyik díszpárnát az oldalamból és arra felé dobtam amerre Sebet sejtettem. A meglepetés akkor ért mikor csörömpölés és Sue sikolya jelezte a becsapódást. Egyből felültem és a szám elé kaptam a kezem. Bizonyára teát vagy valamit akart behozni a nappaliba, mert a tálca és csészék maradványai a földön voltak tartalmukkal együtt. Sue is csak ült a földön és engem nézett először bosszúsan majd elkezdett nevetni Sebbel együtt.

- Anya fejbe dobta Suet!! Anya fejbe dobta Suet!! - skandálta nevetve és ugrálva Réka. Nevetve mentem oda segíteni felszedni a törmelékeket.

Réka odarohant a párnákhoz és egyből dobálni kezdte.

- Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek. - kapta fel Seb Rékát és megforgatta. - Hagyd anyut, pihenni szépen, menj inkább és mutasd meg neki, amit rajzoltál az oviba a héten. - kacsintott rá és lerakta. Réka egyből rohanni kezdett a lépcső felé.

- Lassabban! - kiabáltam utána, de a szavaim süket fülekre találtak. Felrohant az emeletre majd pár perc után rohant lefelé. A baj már a nappaliba érte el, mert hasra esett a Mogyiba.

- Hoppá. - fordultam oda. Nem esett nagyot, és a perzsaszőnyeg is tompította, így nem aggódtam annyira, Seb persze egyből felugrott és már ott is volt.

- Jól vagy? - vette felé Rékát.

- Katonadolog, igaz Angyalka? - mentem oda és megböktem az orrát. A szája sírásra görbült, de ahogy odaértem nyújtózkodott felém és már vigyor volt az arcán. Átvettem és leültem vele a kanapéra. Az orrom alá tartotta a rajzát. Kivettem a kezéből és messzebb tartottam, hogy lássam is mit ábrázol. Aki már látott ovis rajzot az tudja, hogy esély nem sok van arra, hogy felismerje rajta az embereket, nekem mégis ment egyből annyira szemléletesen rajzolt le mindenkit. Bár Réka nem bízott a képességeimben, így elkezdte magyarázni a rajzot.

- Ez Basi. - mutatott egy emberkére akinek tüsi sárga haja volt és egy bukósisak volt a lábánál. - Ez te vagy. - mutatott egy hosszú, barna hajú emberkére, akinek egy buborék volt a fejénél és abba számok. - Ezek meg az ikrek. - mutatott kép kicsi pálcika emberre. - És Sue is ott van. - bökött egy nagy fazekat tartó emberre.

- Jó a megfigyelő képessége és a kifejező készsége az óvónő szerint. - nyomott egy puszit Réka hajára, aki morcosan nézett rá.

- Az óvó néni szerint butaság az, hogy Petrával Forma 1-eset játszunk! - jól mosolyogtam, mert nagyon felháborodott arcot vágott. - Azt mondta, hogy játszunk inkább orvososat vagy banditásat! De az olyan unalmaaaaas… - dőlt végig az ölünkbe.

- Forma 1-eset játszottatok? - kérdeztem nevetve. - Az milyen? - úgy nézett rám, mint egy nagyon értetlen, hülye emberre szokás. Még soha senki nem nézett így rám.

- Én voltam te és Petra volt a pilóta! - vágta rá. - Anya azt hittem te okosabb vagy! Ilyet kérdezni! - Seb annyira elkezdett nevetni, hogy folytak a könnyei. Én nagy szemekkel pislogtam az 5 éves kislányomra.

- Szóval buta vagyok? - kérdeztem megjátszott sértődéssel.

- Buta vaaaaaaaaaaaagy. - mondta nevetve. Elkaptam és elkezdtem csikizni. - Neneneneneneneneeeeeee!!! - sikongatta. - Te vagy a Vilááááág legokosabb embereeee!! - sikította.

- Nagyon helyes. - hagytam abba a csikizését. Megindultam az emelet felé, hogy letusoljak, de pont hallottam még a nappali kétszárnyú ajtajában Réka szavait.

- Anya megőrült! - sutyorogta, és Seb válla fölött engem lesett. - Azért szeretjük, ugye? - jobban kilesett és akkor látta meg, hogy őket nézem. Egyből elkapta a fejét. Erre már Seb is felém nézett.

- Persze. - vágta rá vigyorogva. Éppen valami meccs kezdődött a TV-be így vissza is fordult, hogy ne maradjon le semmiről. Felmentem letusolni, és már köntösbe mentem vissza le, ahol még mindig a meccs ment. Beálltam Seb mögé, és akkor láttam, hogy Réka még mindig ott üldögél Seb mellett és a meccset nézi, meg kérdezget, mit miért csinálnak.

- Réka söprés fürödni meg aludni. - szóltam rá.

- Pssszsttt. - pisszegett le.

- Réka, mondtam valamit. - rátámaszkodtam a kanapé támlájára és megkocogtattam a kislány fejét.

- De megy még a meccs! - mutatott a TV felé. - Had nézzem végiiiiiig léccciiiiiiiiii. - nézett rám nagy szemekkel.

- Fürdés, alvás most! - mutattam az emelet felé. Már 9 óra volt.

- Basiiiii maradhatok a meccs végéig? - nézett nagy kiskutya szemekkel a mellette ülő pilótára.

- Hááát. - hátra lesett rám. Két tűz közé szorult. - Még fél óra van vissza, meg esetleg a hosszabbítás. Én megengedem, hogy maradj, de vele rendezd le. - mutatott felém.

- Basi megengedte! - nézett rám büszkén és előre fordult.

- Mondtam valamit. - fontam össze a kezem a mellkasom előtt. - 9-kor neked már alvás van.

- Még fél óra. Annyi már nem számít. - nézett hátra rám Seb.

- Holnap te kelsz fel, és te kelted fel. - mutattam Sebre. - Majd akkor nem így fogod gondolni.

- Rendben. 10-ig maradhasson lent. - egyezett bele Seb. Én pontosan tudtam milyen egy álmos hisztis kisgyerek, hiszen Tomit régebben nekem kellett néha pátyolgatni, és Rékát is ismertem már. Leültem az ebédlő asztalhoz és magam elé húztam a laptopot. Nézelődtem, olvasgattam a híreket, történéseket. Minden tele volt még mindig a Magyarországon történt vörös iszap katasztrófával. Ahogy megjelent a külföldi magyaroknak is elérhető segélyvonal egyből utaltam át pénzt, ahogy az árvízkárosultaknak is. Fura volt sokszor belegondolni mi megy a hazámban.

Megvártam a 10 órát és beálltam a nappali ajtóba.

- Most pedig nagyon gyorsan tünés fürödni. - mondtam figyelmeztetően. Seb csak pisszegett, mert éppen gondolom gólhelyzet volt. Oda mentem és elkaptam Rékát. - Gyerünk aludni. - kapálózott, de mérges voltam, nem érdekelt. Sikítozott és mire felértem vele a fürdőbe már sírt. Leültettem a tükör előttipultra és lehúztam róla a felsőt nagy nehezen.

- Réka ezzel semmit nem érsz el. - szóltam rá. - A mű hisztiddel azt éred el, hogy holnap nem jöhetsz velem az ikreknek vásárolni. - érdekes egyből abbahagyta. Már csak tüntető jelleggel nem szólt hozzám. Utáltam, hogy én leszek a szigorúbb szülő.

Fürdés után ráhúztam a hálóingjét és befektettem az ágyba.

- Most már alvás legyen, fél 11-kor. - nyomtam egy puszit a fejére, és behajtottam az ajtót. Lementem a nappaliba ahol Seb éppen a TV-t kapcsolta ki.

- Ne beszélj legalább ellenem. - mutattam rá. - Egy 5 éves nem lehet fent 10-ig egy rohadt meccs miatt, amit azért néz meg, mert te nézed.

- És ha focista szeretne lenni? - tárta szét a két kezét.

- Láttál már engem focizni? - kérdeztem szeptikusan. Egy pillanatra elgondolkodó fejet vágott majd megrázta a fejét. - A focihoz is veleszületett tehetség kell, mint a vezetéshez. Hidd el, egyik szülőjétől se örökölt ehhez kellő géneket.

- Benne kialakulhat. - akadékoskodott.

- Ha minden áron fel akarsz húzni, jó úton haladsz. - figyelmeztettem. Vigyorogva nyomott egy puszit a számra és ő is elment fürdeni.

Hajnali 1kor arra ébredtem, hogy besüpped mellettem az ágy és valaki átmászik a lábamon. Álmosan néztem fel. Réka a kedvenc plüssét a kezében szorongatva mászott éppen felfelé az ágyon közénk.

- Rosszat álmodtam. - suttogta mikor észrevette, hogy felébredtem. Felemeltem a takaróm és egyből odabújt hozzám. Vizes volt az arca a könnyektől. Megtöröltem a kis pofiját, és simogattam egy ideig a hátát, hogy megnyugodjon és elaludjon. Szerencsére nem kellett sok és megint aludt.

***

Reggel egy nagy puffanásra ébredtem fel. Felnéztem, és Réka Seb oldalán aludt Seb meg éppen akkor ült fel a földön bosszús fejet vágva.

- Mit fetrengsz a földön? Az ágy nem elég kényelmes? - kérdeztem halkan pukkadozva a nevetéstől.

- Réka letúrt! - mondta ő is halkan felháborodva.

- Had ne mondjam, hogy te vagy a nagyobb, idősebb és erősebb is… - sóhajtottam színpadiasan. - Mért hagytad magad? - átmászott Rékán és odafeküdt mellém, majd elkezdett lelökdösni az ágyról, így én is koppantam.

- Idősebb vagy, és okosabb, mint én. Mit fetrengsz a földön? - kérdezte hatalmas vigyorral. Felkeltem, és rámásztam a mellkasára, hogy törökülésbe rá tudjak ülni.

- Ne a gyerek előtt. - vigyorgott. Megfogtam egy párnát és az arcába nyomtam. Réka már Seb kapálózására ébredt fel. Ellenőriztem, hogy Seb tuti kap-e levegőt, majd rámosolyogtam a kislányra.

- Mit csinálsz? - nézett rám meglepve.

- Jó modorra tanítok egy Vettelt. - vigyorodtam el.

A nevetős kelésből, kapkodós készülődés lett, mivel Seb és Réka is a felső fürdőbe lökdösődött.

- Kölykök, nyugalom. - szóltam rájuk mikor már a gardróbba is hallottam a kiabálást. Szerencsére az én sminkasztalom a nyugis gardróbba volt, nem a fürdőbe.

Sue reggelit csinált, míg mi fent készülődtünk. Persze mindenki elaludt, meg elhülyéskedte az időt, csak ő volt már menetre késszen, hiszen ma ő is jött velünk. Mentünk az ikreknek vásárolni. A sietés lényege az volt, hogy hatalmas örömömre anyósék és anyuék is jönnek ma hozzánk. Imádtam az ötletet főleg, hogy vasárnap este Seb megy vissza a gyárba.

- Bárcsak ilyen anyósom lenne. - mondtam Suenak mikor a nekem kikészített kávés bögrét meghúztam. - De nem is, sokkal jobb így, mert így te mindig itt vagy. - rámosolyogtam és ő boldogan visszamosolygott.

- Próbálom könnyebbé tenni a dolgod. - mosolygott.

- Milliószor könnyebb. - bólintottam. - Vettel, Réka elkésüüünk!!! - kiabáltam fel. Réka rohant le elsőnek a lépcsőn, de az utolsó fokokon megbotlott és leesett. Egyből odasiettem és odaguggoltam hozzá.

- Jól vagy? - kérdeztem, de mikor láttam az arcán végigfolyó könnyeket már tudtam, hogy nem.

- Fáj a kezem! - hüppögte. Óvatosan megfogtam a bal kezét, amit szorongatott és megtapogattam. Az alkarjához érve felsikított fájdalmába. Sue hozott rá jeget, amit egy törölközővel óvatosan rátekertem a kezére. Addigra már Seb is ott guggolt Réka mellett.

- Én Rékával elsőnek megcélzom a kórházat. - mondtam Sebnek. - Menj ki Sueval a szüleid elé. A kórházba találkozunk. - felvettem a potyogó könnyű Rékát az ölembe és megindultam.

- Nem lesz baj. - simizte meg Réka fejét Seb. - Lesz egy menő kötésed vagy gipszed!

- Az menő? - kérdezte Réka a másik kezével az arcát törölgetve. Látszott az arcán, hogy nagyon fáj a keze. Seb csak bólintott.

- Maradj bent, majd kimegyek a szüleidért is. - szólt utánam Seb.

- Imádlak. - kiabáltam vissza.

- Kibírod a kórházig, ugye? - kérdeztem a kislánytól mikor bekötöttem a gyerekülésbe.

- Ühüm. - motyogta a bal kezét dajkálva.

Abba a kórházba vittem ahol az ikrek is voltak. Az ölembe vittem be a sebészeti osztályra. Többen is voltak kint, de ismertem a sebészeti orvost, így pofátlanul bekopogtam.

- Jó reggelt. - jelent meg a rendelő ajtóba a doki. - Jöjjenek be. - lépett arrébb. Éreztem, hogy most sokan utálnak a váróba. Igazából nem érdekelt, van már pár olyan ember, aki utál, mindegy, hogy párral több vagy kevesebb. - Mi a panasz? - kérdezte barátságosan.

- Elesett. - felültettem a vizsgáló asztalra Rékát, de ott maradtam mellette. Legalább annyira irtózott az orvosoktól, mint én.

Helyben megcsinálták a röntgent szerencsére.

- A Kishölgy kicsi kacsójában meg van repedve a csont. - mondta a felvételt nézve. - Szép nagyot eshettél. - nézett Rékára. - Rossz voltál?

- Én jó kislány vagyok. - mondta magabiztosan. - De néha rosszalkodni is kell! - mondta huncutul. - De a Mikulásnak el ne árulja.

- Egy szót se. - kacsintott a doki. Én csak mosolyogtam, hogy a nagyszájú hölgyecske mindenkit az ujja köré csavar. Kapott egy alkart fedő gipszet és a doki útjára bocsájtotta egy cukorkával.

Egyből az ölembe kéredzkedett, így kénytelen voltam a koraszülött osztályra kézbe felvinni.

- Nézze mim van!! - mutatta büszkén az ápolónőnek, akit már jól ismert, hiszen sokszor volt itt mikor Réka bejött az osztályra.

- Nagyon szép! - mosolyodott el. - Hogy szerezted?

- Elestem! - megmosolyodtam én is a dolgot, mert olyan büszkén mondta, pedig az esés után még sírdogált. Kezet mostam és bementem. Maszkot már nem kellett viselni, mert már nem voltak annyira gyengék. Már az összes gépről leszedték őket, csak az életfunkcióikat figyelte még mindig egy-egy gép.

- Sziasztok Kicsikém. - össze volt tolva a két inkubátor, így csak oda könyököltem a műanyag tetejére. - Újra itt vagyok. Nem feledkeztem ám meg rólatok. - figyeltem, ahogy alszanak. Olyan kis békések voltak mégis rengeteg galibát okoztak a nagy fájdalomról nem is beszélve. - Jövő héten apa nem lesz itthon, de én azért jövök sokszor, ígérem.

Megsimogattam a puha pofikájukat és mosolyogtam azon, hogy Emma egy nagyot szusszantott, míg Alex, ahogy a kezéhez értem, már meg is fogta az ujjam. Réka is bejött és mindenfélét mesélt nekik egy kis sámlin állva, hogy rendesen lássa őket. Két óra múlva ért oda a teljes család.

- Nagymamik és nagypapik. - léptett be a szobába. - Meg persze öcskös. - vigyorgott Fabira. - Bemutatom nektek Emma Norton Vettel és Alex Norton Vettel.

Az elkövetkező 10 percben esély sem volt arra, hogy én vagy Seb odaférjünk a kicsikhez. Seb beült a szobában lévő fotelbe én pedig ráültem a karfára.

Anya és Heike szipogtak, és a könnyeiket törölgették. Még én is kibírtam sírás nélkül, pedig én kivághattam volna a hisztériát, mert szülés után nem is láthattam őket. Arról nem is beszélve, hogy azóta sem tarthattam egyik gyerekemet se a kezembe. Én felfogtam mennyire gyengék, és mennyire hajszálon múlt az életük, főleg Alexé. Anyuék persze egyből fel akarták őket venni, és ki voltak akadva mikor szóltam, hogy nem lehet őket felvenni.

- Mi az, hogy nem lehet? - támadt le Heike. - Egy kisbaba a családja karjaiba való.

- Anya, még nagyon kicsik. Alexet majdnem elvesztettük. - magyarázta Seb. Félt, hogy bedühödöm, pedig teljesen nyugodt voltam. - Még mi sem vehettük fel őket.

- Ilyet… - morgott Heike, de a fiával nem vitázott. Ha én mondom, tuti veszekedni kezd. Baja volt velem mióta csak várandós lettem, és Seb elmondta neki. Semmi se volt neki elég jó.

Mikor mindenkitől meghallgattuk, hogy pont ilyenek voltunk kisbabaként, és elmondták, hogy mennyire büszkék és mennyire imádják már most a kicsiket felkeltem, hogy induljunk, mert azt akartam, hogy nyugalmuk legyenek a babáimnak, és ne zsongja körbe őket mindenki. Fabi is már ott ült mellettünk, így boldogan kelt fel mikor megindultam. Réka is egyből csatlakozott hozzám.

Közben pedig kisebb vita alakult ki, hogy kinél mennyit fognak nyaralni.

- Még el se hagyhatják a kórházat. - néztem rájuk. - Még épp, hogy túlélték a szülési traumát, ti már marakodtok rajtuk. - erre mindenki csöndbe maradt. - Azt majd ők eldöntik, kinél szeretnének lenni mikor és mennyit. - megindultam újra majd visszafordultam. - És a gyerekek előtt ne merjetek vitázni, mert ronda világot csinálok és az első géppel mehet mindenki haza. - erre mindenki kicsit megszeppent, de meg is indultak az ajtó felé egy búcsú puszi dobás után.

- Ez lehet kicsit erős volt. - szólalt meg Seb mikor már csak ketten voltunk bent. A többiek elindultak ki.

- Nem érdekel. - vontam meg a vállam és megsimogattam a piciket. - Ők a mi ikreink, és nem hagyom, hogy már most szét akarják őket tépni, mint a keselyűk. Édesek, picik tisztába vagyok vele, de a MI gyerekeink. Az ő dolguk most az, hogy fejlődjenek, és kétlem, hogy segítené a fejlődést, ha a fejük felet vitáznak.

- Ez olyan igazi anyukás volt. - mosolyodott el. - A szülés után azt hittem visszatért a régi Virág. - megindultam kifelé, és az ajtóból néztem vissza.

- Ne is álmodj róla, hogy nem tért vissza, de most már felelős vagyok, nem csak miattad szöszikém meg magam miatt, hanem miattuk és Réka miatt is. - kimentem és magára hagytam az újdonsült apucit a két kis csöppséggel.

A kórházból kifelé azon gondolkodtam, hogy Ciaron dörzsölheti a tenyerét, hiszen most áskálódhat, ahogy akar, mert nem is leszek ott a futamon. Igaz már Ciaron sem volt a régi. A világ változik, és nagyon úgy tűnik, hogy a Forma 1-ben sem minden a régi.