Japán-Korea 1

Itt a friss megint. :D Kérnék mindenkit, hogy írja le mit gondolt a fic elején, és közepén, és mit gondol a végéről. :D meg várom az ötleteket, hogy hogyan alakul a dolog szerintetek. :D:D

Viszonylag gyorsan hazaértünk. Pontban kettőkor szállt le a gép. Sue jött Rékáért, Norbertet pedig felraktuk a németbe menő gépre. Én leültem a váróteremben és vártam.

Mikor leszállt a Spanyolból érkező gép odamentem a külső kapuhoz, és figyeltem a tömeget. Mikor megláttam a két ismerős arcot mosolyra húzódott a szám.

- Sergio, Iker. - öletem meg őket. - Jó újra látni titeket.

- Látnál minket, ha megnéznéd a meccseinket. - mondta nevetve Sergio. - Itt hideg van. - húzta össze magán a pulcsit.

- Hát nincs 40 fok. - értettem egyet. Összébb húztam magamon a kabátot mikor kiértünk és behúztam a nyakam, hogy minél kisebb bőrfelületem legyen kint a hidegen. Fogtunk egy taxit és a stúdióhoz mentünk. Közben faggatva voltam a kicsikről, a Forma 1-ről, mindenről.

Mikor odaértünk egy gyors sminkelés volt és a kezembe adtak pár ruhadarabot. Egy feszülős farmergatyát kaptam egy kismamás poci védőt, ami tulajdonképpen egy vastag gumis anyag volt. Rám adtak egy fehér felsőt, aminek az ujja laza volt és a bal mellem felé volt a nyakvágása. Kaptam egy fehér magas szárú csizmát, aminek elég nagy sarka volt, aminek annyira nem örültem. Tetszett az összeállítás, egészen addig, míg ki nem tereltek minket a hidegbe.

- Kabátot nem kapok? - kérdeztem az egyik srácra nézve, aki körülöttünk futkosott. Meg se hallotta. Szerencsére úriemberekkel voltam körülvéve, mert Sergio rám terítette a kabátot, amit ő kapott, míg nem hoztak nekem egy vastag pokrócot. Utána máris jobban éreztem magam a pokróc melegében.

Utána persze már nekem is szereztek egy fehér szövetkabátot, még sálam is volt. Csak sétálgatnunk kellett a parkban. Többen is voltak ott hírességek, de annyira haza akartam már menni, hogy nem érdekelt senki. A két spanyol focista tartotta bennem a lelket.

A végére pár kisgyerek is megérkezett és utána velük sétálgattunk kézen fogva, meg sokan egy-egy gyereket cipeltek. A legvégén pedig a kamerába kellett mondanom a nevem és a foglalkozásom.

Ott maradhattam volna, hogy lássam a végkifejletet, de nem volt hozzá kedvem. Aludni akartam.

A két srác még épp elérte az utolsó gépet, és egyből haza is mentek, de azért jókat mulattunk a forgatás alatt.

Mire haza értem Réka már aludt. Sue a kanapén ült, és mikor beléptem felvette a cuccát és mosolyogva jött elém.

- Csütörtökön jövök. - ígérte. Ott volt a szemébe az aggódás. - Van étel a hűtőben. Ne erőltesd meg magad. Bevásároltam holnapra, hogy Rékának legyen mit elvinni az oviba.

- Köszönöm. - mosolyodtam el. - Várunk vissza. – megölelt, de nagyon lehelet finoman, nehogy baja legyen a hasamnak. Végig nézett a házon, fogta a cuccát és távozott. Már jó ideje megbeszéltük, hogy mától csütörtökig szabis, mert az egy szem lánya most megy férjhez 35 évesen. Nekem ez keserű pirula volt, mert én is szívesen vártam volna 10 évet még, bár már mindegy volt. Ház, gyerekek, eljegyzés. Egy esküvő ide vagy oda…

Rossz volt egyedül feküdni a hatalmas franciaágyban Seb és Réka nélkül. Az ikrek jó ideig nem hagytak aludni, mert vagy bunyóztak a hasamba, vagy úgy döntöttek, hogy szétrúgják a szerveimet. Fájt a szívem kicsit a túlzott terheléstől, de tudtam, hogy ez természetes, pláne ha egész nap talpon vagyok. Sajgott a derekam és a lábaim is nagyon fájtak. Nehezen tudtam elaludni.

Reggel ráadásul korán kellett kelni, mert Réka 8-ra ment oviba.

Nagy nehezen felkeltem, de elég furán éreztem magam. Nem tudtam volna megfogalmazni miért. Adtam mind a három kiskutyának enni, akik éppen azt tűzték ki célul, hogy az agyamra mennek. Rohangáltak, ugattak, birkóztak, Pelyhet kergették. Kénytelen voltam a macskakaját a konyhában odaadni Pehelynek és kizárni onnan a kutyákat. Báró nyugodtan feküdt a kanapén, nem nagyon zavarta, hogy a kiskutyái a fülét cibálják. Megcsináltam Rékának a csomagját és felmentem, hogy felkeltsem.

- Hercegnőőő… - simogattam az arcát, ahogy Seb szokott engem kelteni. Lassan pislogta ki az álmot a szeméből. - Ma mész már oviba. - mosolyogtam rá. Egyből felugrott az ágyba, és ugrálni kezdett. Berohant a gardróbba, és öltözni kezdett.

- Segítsek? - kérdeztem nevetve, mikor nem tudta rendesen felhúzni a gatyáját. Oda jött és oda hozta a Sebtől kapott összepasszoló gatya, póló, pulcsit. Segítettem felvenni neki, és befontam a haját francia fonással, hogy ne zavarja.

Lent ráadtam a cipőjét meg a kabátot, de mire én is felvettem a magamét ő már a kocsiban ült bekötött övvel. Nevetve ültem be a vezető ülésre.

A városi oviba fog járni, így fél óra autókázás várt ránk, amit ő végig csacsogott. Én még csak a reggeli kávémat iszogattam. Furán éreztem magam. Valami nem volt oké.

Valahogy nem voltam meglepődve, mikor a kedvenc cukrászdámnál megálltam, hogy Rékának meg magamnak vegyek valami finom sütit és Csiszi ült bent. Úgy gondoltam átnézek rajta, de nagyon nehéz valakin átnézni, akivel ordibálnak. Bryan ült vele szemben és éppen a fiát oktatta, aki viszont engem bámult. Próbáltam nem oda figyelni, de egyszerűen nem bírtam kizárni a veszekedést a fejemből.

- Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy lehetsz ennyire degenerált. - mondta Bryan a saját fiának. - Figyelsz rám? - csattant a kérdés. Oldalra fordítottam a fejem, hogy a szemem sarkából lásam őket, Csiszi még mindig engem bámult. - Figyelj rám, az apád vagyok! Nem lehetsz ennyire pofátlan! - csattant fel. - Ide figyelj fiacskám. - láttam, hogy Bryan mozdul és elkapja Csiszi állát és erőszakkal fordítja maga felé a srác fejét. - Szar se lesz belőled, ha így folytatod. - közbe megkaptam a sütit és megindultam kifelé. Rájuk néztem és Csiszi kék szemei könyörgően néztek rám. Még mindig Bryan szorongatta az állát.

- Rohadt hormonok. - morogtam. Sóhajtva mentem oda. - Engedd el. - szóltam rá Bryanra. Egyből láttam mi a gond, amint rám nézett az apa. A szemei zavarosak voltak az elfogyasztott alkoholtól, pedig csak reggel fél 8 volt. - Azt mondtam engedd el. - elkaptam Bryan vállát és hátra rántottam a szék támlájának. Elengedte a fiát, aki egyből felugrott. - Bryan te egy állat vagy. - vágtam a fejéhez. - A saját gyereked bántod. Nem érdemled meg, hogy szülő legyél. - vágtam a fejéhez. Csiszire néztem és az ajtó felé mutattam. - Tünés kifelé. - egy szó nélkül sietett ki. Én farkasszemet néztem a McLaren sajtófőnökével, majd ott hagytam. Csiszi az ajtó előtt várt rám.

- Ülj be a kocsiba. - intettem a kocsim felé, mikor láttam, hogy az apja kijött az ajtón. Egyből beült az anyós ülésre és bevágta az ajtót. Nem volt mersze a saját apjának ellent mondani.

- Te hülye kurva. Hogy mered… - ordított rám.

- Részeg vagy! Menj haza és kúráld ki magad. Ha józan leszel, hívj fel! - oda dobtam neki egy névjegykártyát és beültem a vezető ülésre.

- Elraboljuk? - kérdezte izgatottan Réka.

- Megmentjük. - válaszoltam. Kitoltattam és már ott se voltunk. - Mit kerestetek pont itt? - kérdeztem Csiszitől.

- Itt lakunk egy utcányira. - válaszolta. - Köszönöm a segítséget, azt hittem csak kisétálsz.

- Én is azt hittem. - morogtam. Megálltam az ovi előtt és kiszedtem Rékát a gyerekülésből. - Te itt maradsz. - mondtam Csiszinek. - Rád zárom az ajtót. Mindjárt jövök. - kiszedtem a slusszkulcsot a gyújtásból és központi zárral rázártam a kocsit a srácra. Rékával kézen fogva sétáltunk be az oviba.

Átcseréltem a cipőjét a benti cipőre, és bekísértem a csoportjába.

- Jó reggelt. - jött oda hozzánk az óvónő mosolyogva. - Szervusz, én Anni néni vagyok. - leguggolt elé és kedvesen rámosolygott. Réka először rám nézett. Rákacsintottam, amitől megjelent a huncut mosoly az arcán.

- Én Réka Varga. - mondta. - De nemsokára Réka Vettel. - mondta nagyon büszkén. Már Seb kezdeményezte, hogy a nevére veszi, már csak pár hét volt vissza a procedúrából, és így Seb is a hivatalos gyámja lesz.

- Nagyon örülök. - mosolygott továbbra is kedvesen. Már tudtam miért nem lennék jó óvónő. Ez a folytonos mosolygás… Agyara menne. - Menj játszani, ismerkedj. - mutatott a többek felé. Ismét rám nézett a kislány. Nehézkesen leguggoltam hozzá, mire megölelt és kaptam két nagy puszit.

- Vigyázz magadra! - mondta komolyan. Nevetnem kellett erre a komoly szemöldök összevonásra.

- Vigyázok, de te is vigyázz magadra! - böktem meg az orrát. - Érezd jól magad, és délután jövök érted.

- Megegyeztünk. - bólintott nevetve. Nyomtam egy puszit a homlokára és én is kaptam még egyet majd odarohant a többiekhez.

- Az igazgatóságtól hallottam, hogy egy híresség kislánya fog ide járni, de nem gondoltam volna, hogy pont önök hozzák ide. - mosolygott rám.

- Egyikünk sem híresség. - jegyeztem meg fejcsóválva. - Bánjon vele úgy, ahogy a többi gyerekkel is. Nem kell a kivételezés. - figyeltem, ahogy Réka egyből barátkozni kezd. Oda ült színezni, pakolászott, rohangált. Nem hozta zavarba az új környezet és az új emberek.

- Meg sem fordult a fejemben. - nevetett. - Az összes gyerek egy kincs. - ő is a kis ovisokat nézte. - Azért bátorkodtam megjegyezni, hogy biztosítsam, hogy itt biztonságban van. - rám mosolygott azzal a kedves mosolyával. Sokat gyakorolhatta, vagy benne eredendően megvan a kedves mosolygás művészete. Viszonoztam amennyire tudtam. Az óvónő kezébe adtam Réka hátitáskáját, és kifelé indultam. Mielőtt kiléphettem volna az ajtón valaki elkapta a kezem. Hátra fordultam és Réka szorongatta azt.

- Képzeld, azt a kislányt Petrának hívják. - mutatott egy szöszi kislányra, aki éppen színezett valamit. - Ő is szeret autókkal játszani. Ő lesz a legjobb barátnőm! - nagyon büszkén mondta.

Nevetve mentem ki a teremből. Kint viszont már azon gondolkodtam, hogy nehogy baja legyen a nap folyamán. Beültem Csiszi mellé a kocsiba, de csak gondolkodtam.

- Ha haza viszlek, akkor apád elkalapál? - kérdeztem ránézve. Csak bólintott. Most néztem meg jobban a fiatal arcot és a szeme alatt karikák voltak, mint aki régen nem aludt egy jót, és a nyakánál lila foltok voltak. - Jól sejtem, hogy nem csók nyomok? - böktem a nyaka felé.

- Jól. - sóhajtott.

- Apád? - kérdeztem, ő megint csak bólintott. - Ezért még kikapok. - sóhajtottam. Indítottam, és egyenesen az egyik bevásárlóközpontba mentem.

- Segítesz nekem vásárolni? - kérdeztem vidáman. A kedvem nem volt rossz, hiszen tegnap előtt nyertünk. De mégis valami lógott a levegőbe, és nem tudtam mi. Még mindig furán éreztem magam.

- Persze. - mosolyodott ő is el. Végigballagtunk a hatalmas szupermarketen, és mindent vettem, ami kellhet. Utána pedig hazafelé vettem az utat Csiszivel a kocsiban.

- Hova megyünk? - kérdezte mikor kiértünk a városból.

- Hozzám. - válaszoltam.

- Mennyit álmodoztam arról, hogy egyszer ezt mondod. - nevetett fel kesernyésen.

- Bolond. - nevettem én is.

- Nem fog Vettel kiakadni, hogy itt vagyok? - kérdezte mikor behajtottam a nagykapun.

- Nincs itthon, és egyébként is. - vállat vontam és kiszálltam a kocsiból. - Nem mondtam, hogy itt maradhatsz. - mosolyodtam el. - Kell a segítség, mert nem emelhetek nehezet. - mondtam mikor éppen már a szatyrokat akartam kivenni a csomagtartóból. Csiszi egyből mellettem volt, és kiszedte a kezemből őket, és egyedül hozta be mindet.

- Ha már itt vagyok, segítek. - mondta mosolyogva. Lerakta a konyhaasztalra őket, és én elkezdtem mindent a helyére pakolni, és közben Csiszit is navigáltam mit hova rakjon. Jókat mulattam sokszor a bénázásán.

Épp neki kezdtem a zöldség előkészítésének mikor csörgött a vonalas telefon.

- Norton - Vettel lakás. - vettem fel.

- Nem mondod. - nevetett bele Seb. Ránéztem Csiszire és a nappali felé mutattam.

- Menj, foglald el magad. - mondtam neki gyorsan letakarva a telefon mikrofonját.

- Hogy vagy? Ugye nem erőlteted meg magad? - kérdezte gyors egymásutánban.

- Jól vagyok. - nem szóltam neki a fura érzetről, mert egyből felfújná. - Van segítségem, nem fogom megerőltetni magam. - mondtam, és vártam a reakciót.

- Ki van ott? - kérdezte kíváncsian.

- Csiszi. - mondtam és lehunytam a szemem. Vártam a kiakadást.

- Mit keres az ott? - kérdezte morcosan.

- Bryannal volt a kedvenc cukrászdámban, és Bryan mindennek elmondta. - magyaráztam. - Nem hagyhattam, hogy megint megüsse az apja! Részeg volt Seb. Egyre jobban úszik le, úgy tűnik.

- Nem lenne a te dolgod. - válaszolta morcosan.

- Te képes lettél volna ott hagyni? - kérdeztem, és már tudtam, hogy nyertem.

- Rendben. - sóhajtott. - Bízom benned, csak benne nem.

- Fáradt, szerintem jó ideje nem aludt eleget. - mondtam. - Múltkoriban azért ezt egész jól megbeszéltem vele. - bizonygattam. - És ne gyere nekem azzal, hogy megcsallak, meg nem bízol benne. Várandós vagyok! Olyan vagyok, mint egy bálna!

- Szerintem szép vagy, és szexi. - mondta nevetve. - Jól áll neked a várandósság.

- Csak azért mondod, hogy minél kisebb mértékbe utáljalak azért, mert belerángattál ebbe. - mondtam vigyorogva. Már nem is volt morcos Csiszi miatt. - Hogy haladsz a Koreai pályával?

- Úgy tűnik nem lesz gond. - mondta.

- Seb, ismerlek, és ezt a szöveget is ismerem. - mondtam az orrnyergem masszírozva. - Én szoktam ezt mondani a szponzoroknak és a fejeseknek, ha valami félresiklott. Nyögd ki. - követeltem.

- Nem nagyon találjuk a beállításokat és a fejlesztési részleg is megtorpant. Alig van adat a pályáról, ami van, azt meg nem tudjuk értékesíteni, mert amilyen kocsival mentek az nem a mostani, és ez így nehéz. - kibukott belőle a dolog egy kicsit. - De ma még nem nagyon dolgozik senki sem. Mindenki nagyon hulla a bulizástól. - mondta nevetve. - Christian elnézi, így ez a nap szabad.

- Akkor holnaptól, majd segítek, ahogy tudok. - mosolyodtam el. Tudtam, hogy csont részeg lesz a banda.

- Majd szólok Guillnek, most megyek vissza edzeni. - mondta nevetve. - Állj. Este majd hívlak, és tudni akarom, hogy sikerült Réka első napja.

- Rendben. - nevettem. - Szia.

- Szeretlek titeket! - mondta, és szinte láttam magam előtt a boldog csillogást a szemébe.

- Szeretlek. - mondtam mosolyogva és vonalat bontottam. Átmentem a nappaliba megnézni mit csinál Csiszi, de csak mosolyogtam mikor láttam, hogy a kanapén alszik. Előszedtem egy takarót, és betakartam vele. Kiengedtem a kiskutyákat meg Bárót a kertbe és visszamentem a konyhába. Mikor Seb nincs itthon, a kutyák csak kint rohangálnak, mert általában Seb szokta elvinni Bárót futni, és most már a három kiskutyát is. Pehely csatlakozott hozzám, a konyhába a finom falatok reményébe.

Aranygaluskát terveztem csinálni, salátát meg rizibizit, hogy meg legyen Rékának - és ha már Csiszi is itt van neki is - az otthoni íz világ.

Becsuktam a konyhaajtót meg a nappali ajtót is, és kapcsoltam be zenét. Élvezetem, hogy én főzhetek, bár sokszor kellett leülnöm, mert fájt a derekam és a lábam is. Arról nem is beszélve, hogy még mindig megmagyarázhatatlanul furán éreztem magam.

Pehely végig ott dörgölőzött hozzám, hogy adjak neki valamit. Odatoltam elé a felvágott répát.

- Csak ilyen van ma. - mondtam vigyorogva. Megszagolgatta, és ott is hagyta inkább az egészet. Egyre kész lettem mindennel, az edények a mosogatóban voltak. Lehoztam fentről a laptopom meg pár mappát, amiből kilehet indulni a Koreai pályával kapcsolatban, és próbáltam összerakni számítás szinten egy kört. Kaptam videót a pályáról, ami a szimulátorról lett lementve, de tényleg könnyen bocsátkozott az ember olyan értékelésbe, aminek semmi értelme sem volt.

- Utálom az új pályákat. - hátradőltem a kényelmes székbe és mérgesen bámultam a laptop kijelzőjét. Hoztam csokit a szekrényből, és visszaültem, hátha ki tudok valamit találni, hogy hogyan lehetne legalább komolyabban, nem csak levegőbebeszélés szintjén esélyt latolgatni.

- Minden relatív. - csaptam le az asztalra a tollat mikor már az 5. oldal számításom húztam át. - Relativitással ilyen szinten nem lehet számolni. - morogtam. Egyre mérgesebb voltam.

- Mi történt? - jött be Csiszi álmos fejjel az étkezőbe.

- Korea jön, és minden relatív! - tártam szét a kezem. - Minden!

- De nektek vannak adataitok a pályáról, nem? - ült le mellém.

- Az egy régi autó volt minimális aerodimanikai csomaggal, és nem is Seb vagy Webber vezette. - sóhajtottam. - Hidd el abból visszaszámolni, egy átok lenne.

- De ha előveszed a régi pálya adatokat és a régi kocsi adatokat meg a jegyzeteidet és az szerint számolnád ki, és csak onnan a végeredményt számolnád át az idei kocsira? - kérdezte elgondolkodva. Felhúzott szemöldökkel néztem rá.

- Relatív. - mondtam egyszerűen. - Ezt a pályát talán 6 különböző pályából tudnám összerakni. Azokon meg ki tudja, milyent ment Seb, mennyire feküdt neki a pálya. Webber adataihoz meg engedélyt kell kérnem, a jegyzetekhez, pedig a versenymérnökének és a főnök beleegyezését. De ahhoz Angliába kéne utaznom, és kellenének a körülmények. - elgondolkodó fejet vágott.

- De neked Japánban már volt egy tanítványod, ahogy hallottam. - mondta. Erre felcsillant a szemem.

- Igaz! David! - elvigyorodtam. - Köszi. - nyomtam egy puszit az arcára és felkeltem nehézkesen. - Gyere, ha már felébredtél együnk. Utána eljössz velem Rékáért. Ma este itt aludhatsz, hogy ki tudd magad aludni, holnap pedig visszamész apádhoz, összeszeded a cuccod és haza mész Magyarba szépen.

- De ott nem fogok tudni karriert építeni. - mondta lemondóan.

- Én is tudtam. - kacsintottam rá. - Fejezd be a sulit, menj el egyetemre, mechanika szakra és már a 2. évtől mehetsz alsóbb szériákba tapasztalatgyűjtésre. - kiraktam a konyhaasztalra közben az elkészült ételeket. - Ha van tapasztalatod és jó ajánlóleveled, meg esetleg egy diplomád akkor pályázhatsz a Forma 1-be állására.

- De nagyon nehéz bent maradni, nem? - kérdezte aggódva.

- Az első 2-3 futam. Azaz egy-másfél hónap nagyon húzós. - bólintottam. - Az újoncok 20 óráznak nagyom sokszor, bármilyen részlegre is menj. Szerelőként hozzá fogsz szokni a 16-18 óra munkához egy nap. - fájdalmas képet vágott, amin muszáj voltam nevetni. - Ebbe benne van a másfél órás ebédszünet, ami futamhétvégén sokszor kimarad, benne van a futam vagy időmérő, szabadedzések. Nem mindig jelenti azt, hogy ennyit valóban ledolgozol.

- Mérnökök, versenymérnökök mennyit dolgoznak? - kérdezte kíváncsian.

- A mérnökök napi 10 óránál többet nem dolgozhatnak. - mondtam kesernyésen mosolyogva. - Mivel szellemi munka gyakran van szünetük. - leültem én is enni Csiszi mellé, aki már lapátolta a szájába a rizibizit. - A versenymérnök mindig elsők között érkezik a pályára, és utolsóként megy el. Talán így tudom jellemezni. - ezen elgondolkodtam. - Egy valamire való versenymérnök sokszor 18-20 órázik. De nem ritka a 24 órázás.

- Mennyi volt, amit egy huzamba ledolgoztál alvás nélkül? - kérdezte két falat között. - Egyébként nagyon finom. - bökött a rizibizire. Mosolyogva biccentettem egyet.

- Talán 3 nap. - mondtam egy kis gondolkodás után. - Még akkor mikor Seb versenymérnöke lettem. Nagyon nehéz volt az elején. Sokszor álltam közel ahhoz, hogy rácsapok az asztalra és feladom. De mindig az hajtott előre, hogy ha eljutottam idáig nem adhatom fel.

- Nőként ez nagy szó. - bólogatott.

- Mindenképpen. - mondtam elgondolkodva.

- Menyi szabadnapot kaptok átlagban? - faggatott tovább.

- Havi két hét. - mondtam mosolyogva. - Nem is tudom meg volt-e egyáltalán a két hetem valamikor. - komolyan el kellett gondolkodnom. - Idén a nyári szünetbe megvolt, bár akkor a gyárnak kötelező bezárnia.

Jól elbeszélgettünk evés közben, és már ő sem tűnt annyira fáradtnak. Bepakoltam a mosogatóba és ránéztem az órára. Még csak 3 óra volt. Elindultam kifelé, hogy behívjam a kutyákat, de mikor kiértem az ajtón éreztem, hogy folyamatosan könnyebbül a légzésem. Lehunytam a szemem egy pillanatra. Sokkal jobb érzés volt, mert nem erőlködött a szívem és a tüdőm sem.

- Báró, Pöttyi, Mogyi, Aliz! - kiabáltam. - Befelé a házba! - Báró egyből rohanni kezdett felém utána meg a három kiskutya. Az idősebb kutyus profin került ki, de Mogyi a lábszáramon csattant, én pedig majdnem dobtam egy hátast tőle.

- Figyelj már jobban. - jegyeztem meg nevetve. Beljebb löktem az ajtóból Pelyhet, aki kíváncsiskodott, hogy be tudjam csukni, és ne csukjam oda a macskát. Meg kellett kapaszkodnom egy pillanatra a kilincsbe, mert beszúrt a fájdalom a derekamba, de nem sokáig éreztem. Sóhajtva néztem rá a DVD lejátszó órájára.

- Nagyon-nagyon dühös leszek. - morogtam és közbe a hasam simogattam. Leültem a kanapéra és hátra döntöttem a fejem a támlára. Csiszi a kutyákkal játszott, úgy tűnt nem zavarja még az sem, hogy Pötty a lábujját majszolgatja. Mikor ismét nagyon megfájdult a derekam, elfeküdtem a kanapén és ránéztem az órára. 18 perc volt a kettő között. Nem tartott sokáig a fájdalom, megint elmúlt, és nem fájt utána se a hátam se semmim.

- Figyelj a kutyákra. - szóltam oda Csiszinek, és felmentem a gardróbba. Kiszedtem az egyik bőröndöm és belepakoltam pár cuccom. Tudtam, hogy napokon belül megindulhat a szülés, vagy valami más bajom van, így tuti kórház lesz belőle. Kihúztam a felső nappali részbe, de megint meg kellett támaszkodnom, mert megint beszúrt a derekamba a fájdalom. Ismét 18 perc.

- Csiszi öltözz, mert megyünk Rékáért! - kiabáltam le.

- De még legalább egy óra van vissza az oviból! - kiabált vissza.

- Akkor is megyünk érte. - válaszoltam a lépcsőn lefelé sétálva. Beültem a volán mögé és vártam, hogy Csiszi is bepakolja magát.

- Van jogsid? - néztem rá.

- Van. - bólintott. - Miért?

- Egy kérdés volt csak. - vontam vállat. Nem vaklármázok.

Nem vezettem gyorsan, mert nem volt kedvem karambolozni. Az oviig legalább 30 perces volt az út, de semmit nem éreztem, így meg is nyugodtam, hogy ez csak a jóslatos fájdalmak voltak, ami meg nem gond, mert ikrekkel 28. hétben már bármire számíthat az ember, bár nagyon nem volt ínyemre, hogy utolsó futam előtt, valaki is ki akarjon jönni a méhemből. Úgy tűnik, most az én akaratom dönt.

Kihoztam Rékát az oviból ahol az óvónő egekig magasztalta, hogy milyen, okos, értelmes kislány. Réka csak vidáman kiszökdelt az ajtón és beült a kocsiba.

- Képzeld, ma egész nap rajzoltam meg színeztem, meg játszottunk! - mesélte nagy hévvel. - A fiúk folyton meg akarták húzni a copfom! - panaszolta, majd huncut mosoly jelent meg az arcán. - De nem hagytam magam!

- Nagyon helyes. - nevettem. Míg hazaértünk sem éreztem semmi fájdalmat vagy bármit, így totálisan nyugodt voltam.

Egész estig Réka és Csiszi a kutyákkal játszottak. Réka persze nagyon örült a főztömnek, ami meg nekem esett jól.

Este fél 7-kor éreztem megint, hogy valami nem oké. Iszonyúan beleszúrt a fájdalom megint a derekamba. Már nem is igazán figyeltem oda rá, de mikor a hasam kezdett el görcsölni 12 percenként már átsétáltam a nappaliba a két gyerekhez.

- Réka, Csiszi öltözzetek. - adtam ki a parancsot. Csiszi értetlenül nézett rám. – Öltözz, mert én nem fogok tudni vezetni. - még mindig csak nézet rám, majd a szeme a nagy pocakomra tévedt és elnyílt a szája. - Csönd, és öltözz. - intettem le. Réka kíváncsian, de boldogan rohant felöltözni. Ő mindig boldog volt, ha valahova megyünk.

Először Kimi számát tárcsáztam. Csak róla tudtam, hogy biztosra itt van Svájcba.

- Virág! - szólt bele meglepve. - Szia!

- Szia, Svájcban vagy? - kérdeztem.

- Igen, itthon ücsörgök. - mondta nevetve, majd megkomolyodott a hangja. - Történt valami?

- Még nem. - szűrtem a fogaim között, mert megint megtalált egy fájás. - Három óra múlva ki tudnál Seb elé menni a reptérre?

- Miért te hívsz? Miért nem Seb? - értetlenkedett

- Igen vagy nem. - követeltem a választ. Nem láttam rá az órára, de tudtam, hogy sűrűsödnek a görcsök.

- Igen. - mondta meglepve.

- 3 óra múlva a reptéren. - mondtam és leraktam. Közben hallottam, hogy fent Réka rohangál és sikítozva nevetgél. Mély sóhajjal tárcsáztam Sebet.

- Sziaaaa!! - vette fel pár csörgés után boldogan. - Éppen gondolkodtam rajta, hogy hívlak.

- Sziaaaa… - nyújtottam el én is. - Körülbelül 8 perces fájásaim vannak, szóval nagyon díjaznám, ha hazatalálnál. - mondtam ki kertelés nélkül. Néma csend a vonal túlsó végén. - Seb vegyél levegőt, mert rohadtul nehéz éjszakám lesz a te újraélesztésed nélkül is.

- Komolyan beszélsz? - kérdezte döbbenten.

- Nem szoktam ilyennel viccelni. - morogtam. Nekidőltem a falnak, és csendben tűrtem az újabb fájást.

- Nem úgy értem. - mondta döbbent hangon. - Biztos vagy benne? Még vissza van jó pár hét.

- Ne nekem mond. - csattantam fel. - Ezt majd közvetlen utánam leügyezed a gyerekeiddel. - morogtam.

- Pakolok és a következő géppel megyek. - mondta egyből. Izgatottság volt a hangjába.

- A következő 45 perc múlva száll fel, szóval kapkodd magad. - mondtam.

- Imádom, hogy fejből tudod a repmenetrendet. - nevetett fel, de nem sokáig tartott a jókedve. - Valaki ott van veled? Van, aki bevigyen? Jól vagy? Réka? Úristen. - elérte a pánik.

- Sebastian Vettel, nagyon gyorsan kapd össze magad! - förmedtem rá. - Ma csak én akadhatok ki! Csak én pánikolhatok! - egyelőre egész nyugodt voltam.

- Igaz, lélegezz mélyeket. - mondta és beleszuszogott a telefonba.

- Seb már szültem. - jegyeztem meg. - Siess. - és leraktam, mert Csiszi leért a lépcsőn a bőröndömmel a kezébe és Réka is szaladt le utána.

A kocsiban kezdtem el azon gondolkodni, hogy mennyi esélyük lesz az életre ilyen koraszülötten…