Japán - Korea 2 Seb szemszög

Itt a friss. Nem szoktam ajánlani, de ezt a fejezetet annak a Rékánknak ajánlom akitől a szülészeti könyvet kaptam. :) Sokat segített a dolgok leírásában megismerésébe. Hatalmas köszönet érte!! Remélem a kedved is jobb mikor már ezt olvasod :)

Köszönöm a sok komit! A hétvégén már nem hiszem, hogy lesz friss mert megyek el itthonról. Nem szabok határt, mert nem fogom tudni betartani, de azért írjatok nekem, lécci!! :)

*Seb szemszög*

Rékát odaadtam Tomminak és megmarkoltam Kimi pulcsiját, hogy berángassam magam után a kórterembe.

- Eddig annyira mondtad, hogy bent akarsz lenni, te akarsz lenni legalább az egyik baba keresztapja. - mondtam neki. - Hát akkor bejössz te is.

- Már nem akarok annyira bent lenni. Meggondoltam magam. - visszakozott vigyorogva. Még az én fejemben is megfordult, hogy inkább kint maradok, de ott akartam lenni, és tudtam, hogy Virág azért annyira dühös, mert aggódik. Legalábbis reménykedtem benne.

Kimi sóhajtva jött be utánam a kórterembe, ahol Virág feküdt és egy nővérke tüsténkedett körülötte, ami nem tetszett, azaz volt, hogy Csiszi ült bent az ágya mellett.

- Sebi! - meglepődtem a kedves hangnemen, amit Virág megütött. Nyújtotta felém a kezét, én pedig habozás nélkül mentem oda hozzá és fogtam meg a kezét. Adtam egy puszit a hajára. Próbáltam figyelni arra, hogy minél kevésbé látszódjon, mennyire ideges vagyok és aggódom.

- Jobb, ha kimenekülsz. - hallottam meg Kimi szavait, amit Csiszihez intézett.

- Beszéltél már a dokival? Mit mondott? - kérdeztem Virágot, de ő éppen a szemmel ölést gyakorolta Kimin, aki ezen jót vigyorgott. - Kimi kérlek. - szóltam rá. Csiszi magunkra hagyott Kimi pedig ledobta magát a szobában lévő kanapéra.

- A doki még nincs itt. - válaszolt sóhajtva Virág. - Pedig már igazán díjaznám.

Az emlegetett doki percekkel később lépett be a kórterembe.

- Hogy vagyunk? Szülünk? - kérdezte vidáman.

- Kösz dokikám jól. Viccből fekszem itt! - összenéztünk Kimivel. Legalább egyelőre nem rajtunk csattan, bár esélyt se láttam, hogy az éjjel folyamán én megússzam. - És közlöm, ÉN szülők. Nem maga! - a doki továbbra is mosolygott. Vagy bátor ember volt vagy hülye. Reméltem inkább az előbbi.

- 28. hétben van még csak. - nézte meg a kórlapot.

- Nem mondja. - morogta Virág bosszúsan. A dokit figyeltem, csak arra néztem oda, mikor erősen megszorította a kezem. Az arca elég nagy fájdalmat mutatott. Erre már Kimi is odaült az ágy mellé.

Míg megvizsgálta addig ki lettünk küldve. Nem bírtam leülni. Nem tudtam eldönteni mit érezzek első sorban, örömet vagy aggódjak?

Réka egyből oda jött hozzám.

- Anya jól van? - kérdezte félve.

- Persze. - válaszoltam egyből végig se gondolva. Nem akartam belegondolni semmilyen szövődménybe vagy nehézségbe. - Nemsokára láthatod az ikreket. - mosolyogtam rá. Erre már ő is boldogan elmosolyodott.

Mikor a doki kijött és már nem volt az arcán a boldog mosoly akkor döntöttem el, hogy inkább aggódom.

- Menjenek haza nyugodtan, még itt leszünk egy ideig. - mondta elsősorban Tommiéknak. Rájuk néztem Eva pedig egyből felkelt és felvette Rékát.

- Haza viszem a kishölgyet. - fel akarta venni Rékát, de két kézzel kapaszkodott belém.

- Maradok! - vágta rá egyből.

- Réka, figyelj. - guggoltam le hozzá. - Neked holnap oviba kell menned. Megígérem, hogy amint megszületnek, te leszel az első, akinek elmondom. Rendben? - elgondolkodva nézett rám majd bólintott. Kaptam egy nagy puszit és hagyta, hogy Eva felvegye és meginduljon vele a folyosón. Tommi rám nézett én meg csak biccentettem neki, hogy menjen nyugodtan.

- Én maradok! - mondta Kimi mikor ránéztem. - Hallani akarom, ahogy leoszt téged! - vigyorogva csóváltam meg a fejem.

- Kölyök menj haza. - néztem Csiszire. - Köszönöm, hogy behoztad, de menj haza. Ha sietsz, még utoléred Tommiékat. Biztos haza visznek. - nem vitázott felkelt és ott hagyott minket.

- Ezt is megéltük. - vigyorgott Kimi.

- Már csak a reggelt kell mindenkinek túlélnie. - sóhajtottam fel.

Mire visszamentünk a kórterembe Virág már a vajúdó ágyon feküdt és a kezei az arcán voltak.

- Tisztában vagy vele remélem, hogy többet a gyerek szót se akarom meghallani a szádból, nem hogy azt a mondatot, hogy „még egy babát”. - nekem címezte a mondatot, de továbbra sem vette le a kezeit az arcáról. Odaültem mellé, és lefejtettem a kezeit. A szemében könnyen gyűltek. Sok mindenre számítottam csak erre nem.

- Mi baj? - kérdeztem, erre persze keserűen felnevetett.

- Éppen iszonyú fájdalmakat élek át miattad. - vágta a fejemhez. - Egész pontosan a gyerekeid kínoznak meg! És lehet, a semmiért kínoznak meg, mert nagyon korán van még ahhoz, hogy ők onnan kijöjjenek! - a szemem sarkából láttam Kimi meglepett arcát. Én nem lepődtem meg, tudtam, hogy már régen megbékélt a kicsik gondolatával. Aggódott értük, ahogy egy anyának kell. Halványan elmosolyodtam.

- Minden rendben lesz, biztos vagyok benne. - bíztattam. Persze, hogy nem hitte el.

- Én se mondom neked a 20 helyről rajtolva, hogy nyugi fényévekkel nyerünk! - csattant fel.

- Tudtam, hogy valahogy ide csatolod a munkát! - nevetett fel Kimi.

- Räikkönen. - morogta Virág. Én próbáltam vigyorgás nélkül kibírni a dolgot. - Kuss.

- Ne kussoltass. - kérte ki magának Kimi vigyorogva.

- Te meg ne pofázz bele! - csattant ismét Virág hangja.

- Nyugalom anyuka. - intette le a doki. Virág annyira megdöbbent azon, hogy a doki közbeszólt, hogy még visszavágni is elfelejtett. Én viszont azon döbbentem meg, mikor talán két óra múlva minden izma megfeszült és a kezem után kapott. Ráharapott a szájára és összeszorította a szemeit. Összenéztem Kimivel. Ez már nem játék. Úgy tűnik, ennyire nem szabadna fájnia, mert a doki is odajött és a monitorokat kezdte el nézni.

- Ezek már tolófájások? - kérdezte döbbenten mikor Virág levegőért kapott.

- Igen. - nyögte ki nehezen. Teljesen leblokkoltam, de az ágy másik oldalán Kimi is.

- Nem az eső szülése? - kérdezte a doki nagy szemekkel.

- De nem ám. - nevetett fel keserűen Virág.

- Ez nincs benne a kórlapjába! - mondta a doki enyhe pánikkal a hangjába. Kimi kíváncsi arcára inkább nem reagáltam.

- Még szerencse! - sziszegte és ismét teljes erőből megszorította a kezem. Én csak néztem. Tudtam, hogy a szülés nem leányálom, de azt nem, hogy végig kell néznem, ahogy ilyen szinten szenved.

- Ez így nem jó! - motyogta a doki. - Ez így nagyon nem lesz jó.

- Doki magába! - förmedt rá Virág. - Így is elég pánik van az arcukon!

- Maga nem is fél? - kérdezte a doki döbbenten.

- Ne a lelkem boncolgassa, hanem szedje ki belőlem őket! - ordított rá Virág a dokira. Ez térített engem is észhez. Tipikus volt, hogy ilyen helyzetben is ő gondolkodik a legtisztábban.

- Csak keljek fel innen Vettel, nem teszed az ablakba, amit kapni fogsz! - morogta már a szülőszobában. Kaptunk kórházi köpenyt meg mindenfélét ránk aggattak. Vicces látvány lehettem, de ez legyen a legkisebb bajom.

Nem reagáltam a fenyegetésére. Amilyen fájdalmat láttam az arcán elnéztem neki most bármit.

Iszonyatosan aggódtam a kicsik miatt, mert, ahogy a doki fogalmazott, válság stábbal várták a születésüket. Nem volt bíztató.

- Ha elmersz ájulni… - sziszegte oda. Akkor még csak bíztatóan visszaszorítottam a kezét.

- Hozzuk világra a kicsiket. - mondta a doki és beült Virág két lába közé. Valószínűleg más szituba kiszedem a dokit a székből, hogy Virágot tapizza ott, de azt mondogattam magamban, hogy ez legyen a legnagyobb gond ma éjjel.

A kezem már nem éreztem, mikor az első baba fejét meglátta a doki.

- Nyomjon egy erőset és megvan az első kicsi! - bíztatta Virágot, aki végig hősiesen tűrte az egész cécót.

- Könnyű mondani. - vetette oda, pedig a levegőért kapkodnia kellett. Mikor megláttam az első kicsit megfordult velem a világ. Gyorsan neki dőltem az ágynak és mély levegőket vettem. Akkor tisztult ki a fejem, mikor rájöttem miért kapkodnak annyira a bent lévők. Nem sírt fel. Ránézte Virágra, aki fehéredve harapta be a száját és közbe próbált arra koncentrálni, hogy a tolófájásoknak ne segítsen. Tudni akarta mi lesz a kicsivel.

- Kérlek, kérlek… - motyogta halkan a kicsit nézve. Bent szorult a tüdőmbe a levegő. Figyeltem a sürgő emberek és éreztem, hogy Virág szorítja a kezem. Ránéztem, ő is felém fordította tekintetét. A szemében a könnyek gyűltek. És akkor meghallottuk a keserves gyereksírást. A tüdőmből felszakadt egy megkönnyebbült sóhaj. Egyből inkubátorba rakták és kivitték. Nem hozták oda, nem hagyták, hogy megnézzük.

- A kisfiúk nagy küzdő már most. - mondta a doki mosolyogva. - Hozzuk napvilágra a kislányt is. - nézett Virágra. Adtam egy puszit a hajára ő pedig csak bólintott. Sokkal gyorsabban megszületett, mint a testvére, és úgy tűnt annyira már nem is kínozta meg Virágot, látszólag legalábbis. Ő egyből felsírt.

- Gratulálok mindkét kicsihez. - mondta a doki boldogan mosolyogva. Végre nekem is leesett a kő a szívemről és boldogan mosolyogva néztem rá Virágra, aki viszont laposakat pislogott és fehéredett. Ránéztem a dokira, akinek szintén lehervadt az arcáról a mosoly. Egy nővérke egyből oda jött hozzám és kilökődött az ajtón. Annyira meg voltam döbbenve, hogy vitatkozni sem volt lélekjelenlétem. Kint Kimi egyből odajött hozzám.

- Mi az? - kérdezte és megfogta a vállam. Én csak néztem rá. Még mindig magam előtt láttam a fehéredő arcot. - Sebastian. - megrázott és ez térített magához.

- Apa vagyok, de.. - itt esett le, hogy akár most el is veszíthetem. Egyből megpördültem és az ajtót néztem. Nyeltem egy nagyot és kezdték a könnyek ellepni a szemem.

- Erős, ne izgulj. - mondta Kimi. Neki is leesett, hogy mi folyhat bent. Az ajtót fixíroztam és vártam, hogy valaki kijöjjön, és elmondja, mi van.

- Ha... haa… - kezdtem de Kimi elém lépett és befogta a számat.

- A ’ha’-val kezdődő mondatok értelmetlenek. - vágta rá.

- Ezt ő mondja mindig. - suttogtam Kimi válla fölött az ajtó nézve. Mikor kinyílt arrébb löktem Kimit és egyből a doki elé léptem, és vártam, hogy mondjon valamit.

- A babák és a mama is jól van. - mondta elmosolyodva. - Virág sok vért vesztett, és kis híján összeomlott, de stabilizáltuk, nem lesz baj. - pár pillanatig csak néztem a dokira. Kimi oda jött és hátba veregetett.

- Gratulálok haver! Apa vagy! Kétszeres apa! - ránéztem a vigyorgó Kimsterre és mintha egy lufi pukkant volna ki a fejembe. Elkezdtem nevetni és megöleltem előbb Kimit majd a dokit is.

- Apa vagyok! - mondtam nevetve. - Hol van Virág? Bemehetek hozzá? És a kicsik? - kérdeztem gyors egymásutánba. - Még nevet se választottunk!

- A kórtermében van már, a babák pedig a koraszülött osztályon. Ott tudják ellátni őket. - mondta a doki. Lerángattam magamról a hülye kórházi cuccot és rohantunk a kórterembe.

Kimi kint maradt, hogy felhívja Evat meg Christiant, én pedig halkan bementem Virághoz. Az ágyon feküdt csukott szemmel.

- Elképzelni se tudod mennyire a frászt hoztad rám, és hogy mennyire szeretlek. - ültem le az ágy mellé. Nem beszéltem hangosan, hogyha alszik, se ébresszem fel.

- Elképzelni se tudod, mennyire utállak, mert megcsináltad nekem ezt a szenvedést. - mondta mosolyogva, csukott szemmel. - Szeretlek. - nyitotta ki a szemeit. A barna szemekbe érzelmi kavalkád volt. - Nagyon megijedtem mikor nem sírt fel. - harapta be a száját.

- De felsírt. Mindketten élnek. - simogattam meg a homlokát. Fáradtan sóhajtott felé. Gyorsan elaludt a simogatástól.

Nyomtam egy puszit az orrára és kimentem. Kint Kimi várt rám és felmentünk a koraszülött osztályra. Kaptunk maszkot és kezet mosattak velünk valami büdös cuccal, és csak utána mehettünk be. Nem messze egymástól volt a két inkubátor.

- Te jó ég, de picik. - mondtam döbbenten mikor közelről is megnézhettem őket.

- Lélegeztetőn vannak, mert még nincs teljesen kifejlődve a tüdejük. - magyarázta az orvos, aki bent volt. Fehér köpeny volt rajta és kedvesen mosolygott. - Gyógyszerekkel segítjük a fejlődésük. Pár hét múlva már hazavihetik őket. Találjanak ki nekik nevet, a doktor úr azt mondta, hogy még nincs ötletük. Van rá 3 napjuk, utána muszáj lesz őket anyakönyvezni. - ránk mosolygott még egyszer és kiment.

- Még neveitek sincsenek? - kérdezte Kimi vigyorogva. A rózsaszín takarós inkubátor fölé volt hajolva. Én nem tudtam eldönteni melyikükhöz menjek először oda. Végül csatlakoztam Kimihez.

- Még lett volna időnk. - mondtam mosolyogva. Nem bírtam letörölni a mosolyt az arcomról, de nem is akartam. - Az utolsó futam utáni héten kellett volna születniük. - magyaráztam és átsétáltam a kék takarós inkubátorhoz.

- Látni akarták, ahogy apuci megnyeri, vagy nagyon elbukja a VB-t. - mondta heccelve és ő is odajött mellém.

- Olyan picik. - sóhajtottam fel. - Nehéz elhinni, hogy lesz belőlük még kibírhatatlan tini is.

- Rami gyerekei is úgy nőnek, mint a gomba. - mondta vigyorogva.

Reggelig bent voltunk a kórházba. Én Virág ágyára dőlve aludtam el Kimi pedig a kanapén feküdt végig. Itt akartam lenni mikor felébred, mikor először látja a kicsiket.

Az ébresztett fel, hogy valaki a hajam piszkálja. Álmosan emeltem fel a fejem és néztem a mosolygó Virágra.

- Jó reggelt. - mosolyogtam rá.

- Jobbat. - kuncogott. Meglepő volt tőle kuncogást hallani. Jó kedve volt.

- Mi bajod ezzel a reggellel? - nyújtóztattam ki a végtagjaimat.

- Az, hogy tusolni szeretnék, és az, hogy kórházban kell lenni. - húzta el a száját. - Láttad már őket? - kérdezte kíváncsian.

- Tegnap hajnalban megnéztük őket Kimivel. - bólintottam. Valami új huncut fény csillogott a szemébe, ami nagyon tesztet. Nem tudtam volna megmondani mi is az pontosan. - Nagyon picik. - meséltem neki.

- Ne csodálkozz, nagyon korán születtek meg. - mondta gondolkodva. - Három hete Angliában még elvetethettem volna őket. Ettől a héttől számítják azt, hogy életben marad születés után a magzat. - lesett az állam.

- Micsoda? - kérdeztem vissza. - Erről én miért nem tudtam? - kértem picit számon. Csak megvonta a vállát és leszedte magáról a takarót.

- Nem kérdezted. - felsóhajtott mikor látta, hogy a hálóingje véres és foltos. - Segíts felkelni lécci. - nézett rám. Felkeltem odaadtam neki a köntösét és óvatosan segítettem neki lemászni az ágyról. Halkan kitámogattam a szobából. Hagytuk Kimit aludni. A folyosó végén volt a koraszülött osztály, így nem kellett messzire menni szerencsére. Elég ingatag lábakon állt Virág, féltem, hogy összecsuklik. Gondolkodtam rajta, hogy ölbe veszem, de amilyen jól megúsztam az éjjelt, ezt valószínűleg nem úsznám meg. Megint kézmosás, de maszkot csak én kaptam.

- A hölgy a kórház ápoltja, nem hordoz magában olyan vírust, ami nem tenne jót a kicsiknek. - magyarázta a nővérke. - Nyugodtan hozzájuk érhetnek, azért kell kezet mosni. - tette még hozzá.

- Ezt hajnalba miért nem mondták? - kérdeztem morcosan. Virág csak megejtetett egy elnéző mosolyt, mintha ennek egyértelműnek kéne lennie.

- Istenem. - suttogta mikor beértünk és meglátta a két kicsit az inkubátorba. Odament a kisfiúhoz és egyből benyúlt hozzá és megsimogatta ujjbeggyel az arcát. Így még apróbbnak tűnt.

- Ki kéne találni neveket. - jegyeztem meg a kislány inkubátora előtt állva. Nem mertem hozzá érni. Olyan pici és törékeny volt.

- Alex. - mondta Virág egyből. Oda fordultam értetlen arcot vágva. - Alex Norton Vettel.

- Miért pont Alex? - kérdeztem rá. - Christian felségének is az a neve. - jegyeztem meg.

- Mert van olyan ország ahol női név is. - magyarázta. - Ez a név ugrott be először, ahogy ránéztem.

- Most akkor nekem is be kéne ugrani egy névnek, ha a kislányunkra nézek? - kérdeztem. Bólintott és odajött ő is. - De milyen névnek? - öleltem meg.

- Választhatsz német nevet is. - mondta. - De normálist! - tette hozzá. Csak néztem a csöndesen szuszogó kislányt. Szinte már láttam magam előtt, ahogy Virág agyára mennek.

- Candy? - kérdeztem. Erre Virág lesújtóan rám nézett. - Olyan édes, mint a cukor! - védekeztem.

- Apád már most nem normális. - mondta a kislányra nézve.

- Hé! - böktem meg az oldalát. Virág benyúlt és az ő arcát is megsimizte, majd visszament a kisfiúhoz.

- Benne vagy az Alexban? - kérdezte a kicsit figyelve. Megint benyúlt és a kis kezét simogatta, a hasát, vagy ahol éppen érte és nem takarta a nagy pelenka.

- Alex Norton Vettel. - csak miután kimondtam esett le milyen büszkén sikerült mondani.

- Apuci már most nagyon élvezi a dolgot. - jegyezte meg az inkubátor fölött rám mosolyogva.

- Anyucinak meg valami nyomja a lelkét. - láttam rajta, hogy valami nincs rendben.

- Miattam vannak itt. - mondta halkan. - Az én önfejűségem miatt születtek meg előbb. - magyarázta. Oda mentem és megöleltem. - Ha nem utazgatok, hanem otthon vagyok… Ha..

- A ha-val kezdődő mondatoknak semmi értelme. - mondtam neki. Rám nézett tudta jól, hogy ezt ő szokta mondani. - Még ha a te hibád is lett volna, amit nem hiszek, akkor is épp eléggé megszenvedtél a születésükkel és a várandóssággal is.

- Hülye hormonok. - morogta. Először nem értettem miért mondja. Mikor elhúzódtam akkor láttam meg, hogy bosszúsan a könnyeit törölgetni.

- Babócák, jól véssétek az emlékezetetekbe azt, hogy anyukátok sír, mert nem nagyon fogjátok látni így. - fordultam a kicsik felé. És akkor beugrott. - Alex és Emma. - mondtam a kislány nézve.

- Emma Norton Vettel. - mondta Virág. - Na! Valamit rád lehetett bízni! - mondta halkan kacagva.

- Szülők lettünk. Illetve eddig is már azok voltunk. - javítottam magam. - De most igazán valós, nekem legalábbis.

- Nekem is. - suttogta.

- Nem leszek ott a Koreai nagydíjon. - mondta pár perc után.

- Persze, hogy most is a munkán jár az eszed. Hogy lehettem olyan naiv, hogy azt hittem máson! - nevettem fel halkan.

- Nem vicces. - morogta. - Mióta Red Bullos vagy ez lesz az első futamod nélkülem, és új pálya! Nyernünk kell!

- Nyerni fogunk. - nyugtattam meg. - Most adj 10 percet arra, hogy a családunkról ábrándozzak, oké? - kértem.

- Időm, mint a tenger. - vont vállat. - Neked viszont oviba kell vinned Rékát. - jegyezte meg.

- Ah! - nyögtem fel. Ellépett tőlem, de én visszahúztam. Megfogtam két kézzel az arcát és hagytam magam elveszni a barna szemekben. - Szeretlek. - mondtam szívből. Elmosolyodott.

- Én is szeretlek. - a szívem még mindig gyorsabban vert erre a szóra. Előre dőltem és finoman megcsókoltam. - De nem felejtettem ám, el, hogy te csináltál fel, és az miatt kellett lemondanom a munkámról. - mondta vigyorogva. - Még súlyos árat fogsz érte fizetni. - lehunytam a szemem.

- Miért képzelgek olyanról, hogy csak 5 percre is elfelejted a munkád! - sóhajtottam fel mosolyogva. - Te munkamániás anyuka! - mondtam neki és nyomtam egy puszit a szájára.

- Így kell szeretned. - vonta meg a vállát és mindkét kicsihez benyúlt, hogy megsimizze az arcukat.

- Így is szeretlek. - bólintottam. Oda mentem Emmához és óvatosan hozzáértem a kis arcához majd a kis kezéhez. Olyan puha volt a bőre, és olyan kis törékeny volt!

- Szervusz Emma. - suttogtam neki. - Légy üdvözölve a nagy Világban.

- Ahol csak fájdalom és csalódás ér. - tette hozzá Virág.

- Meg anyád pesszimizmusa. - mondtam továbbra is a kisarcot simogatva. Mosolyogva hagytam ott és átmentem Alexhez.

- Szervusz kisfiam. - köszöntöttem őt is és neki is megsimogattam az arcát. - Alex. Sokszor fogja anyukád még ezt a nevet ordibálni, ha rosszat csinálsz. - mondtam neki vigyorogva.

- Egyszerűbb lesz a Vettelt ordibálni. - kötözködött Virág.

- Éppen a gyerekeimmel beszélgetek! Légy szíves! - néztem rá morcosan. - Anyátok már most nem bírja ki, hogy ne kötözködjön.

- Neveld meg az asszonyt. - szólalt meg Kimi az ajtóba.

- Megjött a szintén nem normális keresztapátok is. - nézett Virág Kimire. - Ujjongjunk. - tette hozzá lesajnálóan.

- Ezt már nem fogod a hormonokra. - nevetett fel Kimi. - Szóval én vagyok a keresztapa?

- Egyiküknek bizonyára igen. - szóltam közbe mielőtt Virág megint valamit hozzáfűzött volna.

- Keresztanyjuk is lehetsz. - tette hozzá Virág vigyorogva. Csak nem bírta ki.

- Ujjongjunk. - mondta Kimi épp annyira lelkesen, mint Virág. - Visszatért a régi Miss Norton, aki nemsokára Mrs. Vettel lesz. - csak sejtettem, hogy Virág milyen fejet vághat, mert Réka szaladt be a szobába. Alig akartam elhinni, hogy apa lettem, és úgy nézett ki a régi Virágot is visszakaptuk.