Olasz- Szingapúr 1

Továbbra sem értem miért nem tudom rendesen felrakni a fejezetet, olyan tördeléssel ahogy a Wordbe van. Ha valaki hall vagy tud valamit Szabus oldaláról írjon, szóljon lécci! A fejezetről: Este szerettem volna feltenni, de úgy döntöttem fel rakom most. Nah és mivel kevesen írnak komit ismét lesz határ mégpedig 6 kommentál. Ma szemét napom van. :D

Bal oldalamon Seb fogta a kezem és a hüvelykujjával simogatta a kézfejem. A másik kezembe Réka csimpaszkodott, akit nemrég raktam le, mert Sebnek nem hagyta, hogy átvegye, nekem meg már nagyon fájt a hátam, és a derekam. A temetőben álltunk több emberrel együtt, és hallgattam, ahogy körülöttem mindenki hüppög, meg az orrát fújja. Én túl voltam még Olaszban az első kiboruláson, aztán mikor haza értünk magyarba akkor is legalább másfél óráig ültem Laci házának nappalijába és zokogtam meg ordítottam. Túl voltam a dühöngős részen, már csak fájt. Többen is mérges, ellenszenves pillantásokat vetettek rám, hogy nem ejtek egy könnycseppet sem. Seben kívül senki nem látta a kiborulásaimat, és nem is akartam, hogy bárki tudjon róla.

Mikor megjöttünk és bementünk anyuékhoz Réka belém kapaszkodott és azóta nem engedett el, pedig már csütörtök volt. Még anyunak és Sebnek sem engedte, hogy pár percre átvegyék tőlem. Vagy mellettem ült, vagy fogta a kezem, vagy a lábamba kapaszkodott. Még aludni sem tudott nélkülem, így velünk aludt. Nem tudtam biztosra, csak sejteni sejtettem, hogy Seb mióta itt vagyunk csak órákat aludt. Fent volt velem, míg Rékát nagy nehezen elaltattam, és még azt is hősiesen megvárta, míg én elalszom, és végig a hasam vagy az arcom simogatta. Amikor Réka ott volt erősnek éreztem magam. Tudtam, hogy nem omolhatok össze. Mikor Réka már aludt csak akkor engedtem meg magamnak, hogy gyenge legyek, de Seb végig ott volt mellettem, és nem hagyta, hogy a gyászba temetkezzek. Most ő volt az erősebb.

- Egy kicsit itt maradunk? – kérdezte halkan Réka mikor a tömeg megindult ki a temetésről.

- Itt maradunk. – leguggoltam hozzá és hagytam, hogy megöleljen. Elég hideg idő volt. Seb rám terítette a kabátját, nyomott egy puszit a fejemre és ott hagyott minket.

- Szerinted figyelni fog minket fentről? – kérdezte halkan a fejfát nézve.

- Biztos lehetsz benne. – én is rá néztem a fejfára. „Síromnál sírva meg ne állj! Nem vagyok ott, nincs is halál.”

- Veletek fogok lakni? – rám nézett, de a nyakamba kapaszkodott még mindig.

- Én lettem a gyámod. – bólintottam. – Örülök, hogy velem leszel, de annak nem, hogy ilyen áron.

- Te vagy a vérszerinti anyukám. – nem kérdezte, kijelentette. Az én szívverésem egy pillanatra kihagyott. Nem tudtam mit mondani. Nem nézett rám vádlón csak szomorúan. Fájt ilyen szomorúságot látni egy kislány szemében. Az én kislányom szemében. – Hallottam mikor Basival beszéltétek, hogy neked már van egy kislányod. Mikor haza jöttem, és apa kicsit magamra hagyott, míg elment boltba turkáltam a szobájában és találtam egy képet, amin te vagy egy kórházi ágyon és... apa meg a kezében egy kislány. – levegőt alig bírtam venni. Félelmetes volt mennyire okos. – Te vagy az igazi anyukám, igaz?

- Igen. – suttogtam megsemmisülten. Egy 5 éves kislány rájött. Nem bírtam se hazudni, se terelni. Gondolkodni se bírtam már egy ideje.

- Nem kellettem neked? – kérdezte csendesen.

- Nagyon-nagyon fiatal voltam, mikor te megszülettél. – mondtam csendesen a sírt nézve. – Nagy álmaim voltak. Karrier, mérnöki státusz, diploma. A családkérdés meg sem fordult még a fejemben mikor te megérkeztél. Ha apukád nem vállal el téged, és együtt, vagy rám marad a nevelés, most nem lennék az aki. Nagyon forrófejű és egyre hidegebb voltam mindenkivel akkoriban. Fájt és a mai napig fáj, hogy elhagytalak, de még most is úgy gondolom, hogy neked ez volt a legjobb. Nem lettem volna jó anya, a gyermekkorod pedig nem akartam megkeseríteni. – rá pillantottam Rékára, aki engem nézett.

- Szeretnél te nevelni, vagy csak a nyakadon maradtam? – ez a kérdés rosszul esett, de nem szóltam. Tudtam, hogy ennél erősebb megjegyzést is simán megérdemlek.

- Aláírtam a papírokat, mert már felnőttem. Meg tudom adni neked, amire szükséged van, és nem szeretném még egyszer elszúrni. – visszabújt hozzám.

- Induljunk tiszta lappal. – mondta és nyomott egy puszit az arcomra. – Én jó kislány leszek egy igazi angyal, te pedig jó anya. Benne vagy? – egy nagyon halvány mosoly ült az arcán, aminek örültem, mert napok óta egy kis mosolyka sem volt az arcán. Valamivel nekem is jobb kedvem lett, nem sokkal, de jobb volt.

- Tiszta lap. – bólintottam. – Te nem vagy eltévedve? Ilyen aggyal nem kéne már legalább 10 évesnek lenned? – huncutul csillogó szemekkel nézett rám.

- Nem szabadulsz meg tőlem olyan könnyen, hogy 5-ből egyből 10 legyek. – oda tipegett a fejfához és nyomott a hideg márványra egy puszit. – Haragszom rád, mert itt hagytál, de képzeld lett egy anyukám, és ahogy te is mindig mondtad Seb is jó apa lesz, bár téged a világon senki nem pótolhat. – erre persze a könnyeim megindultak. – Ígérem, gyakran jövök azért. Ugye elhozol gyakran ide? – odajött hozzám és megölelt. Az ölemben tartva keltem fel a földről és magunk köré húztam Seb kabátját.

- Minden évben eljövünk és meglátogatjuk. – adtam neki egy puszit és pár percig némán néztük a sírt. Megvártam, míg a könnyeim elapadnak és megindultam Rékával a kezembe az elhagyatott temetőből.

Mikor beszálltam a meleg kocsiba Seb mellé és láttam a fáradt kék szemeket, eszembe jutott valami, amit még Laci mondott a nagyi temetésén: „Hiába állsz a sír mellett és siratod a halottat. Nem jön vissza, és az élet is megy tovább. A sír és a temetők nem a holtaknak vannak kitalálva, hanem az élőknek, hogy úgy érezzék mindent megtettek a valaha él szeretteikért.„

Furcsa volt, hogy Tomi halálát jobban fogadtam, jobban felbírtam dolgozni. Talán a múltam és én magam is jobban kötődünk Lacihoz, vagy csak a hülye hormonok. Míg kiértünk a reptérre csak néztem a tájat üres fejjel. Csönd volt a kocsiban, de nem az a kínos csönd féle. Seb és még Réka sem érzett késztetést arra, hogy megtörje a csendet, pedig ez nagy szónak számított.

A repülőn is csendesen ültünk, Seb zenét hallgatott, Réka egy elefántot színezgetett én pedig a laptopomba voltam merülve. Próbáltam lefoglalni magam, de nem nagyon ment. Azon járt az eszem mi lesz most. Előbb lettem anya, mint vártam, bár ez most közel sem rólam szól. Rékának rengeteg holmija volt, de azok már mind nálunk vannak, ahol már a szobája is megvan. Seb hétfő reggel elrendezte, hogy az ikrek szobája melletti hatalmas gardróbból egy hangulatos kislány szoba legyen, sokkal szebb és csillogóbb, mint amilyen volt a másik házban.

Sue jött elénk, de hazafelé már Seb vezetett. Persze a házvezetőnk és Réka egyből szót értettek, pedig csak pár percre látták egymást eddig, hiszen mikor a szülők itt voltak Sue nem dolgozott.

Nem kértük meg rá, mégis próbált segíteni és Réka és az én kedvemben járni. A kedvencünket főzte, egymaga bepakolt Réka szobájába és a mi gardróbunkban csinált helyet Réka cuccainak, amik Sebé mellett kényelmesen elfértek.

Mikor hazaértük Báró örömmel köszöntötte a visszakerült harmadik kiskutyát is. Az összes állatunk boldogan fogadta a kisasszonyt, akinek az arcán még mindig nem volt mosoly, de úgy tűnt a kedve jobb.

***

Másnap nagyon későn keltem fel, már dél is elmúlt mire felültem az ágyban. Csönd volt a házban, és egyikük sem feküdt mellettem, pedig hárman aludtunk el. Köntösbe lementem a földszintre, de ott csak Suet találtam.

- Merre vannak a többiek? – kérdeztem tőle, míg kávét töltöttem magamnak. Leültem a konyhaasztalhoz és figyeltem, ahogy Sue az ebéden végzi az utolsó simításokat.

- Sebastian elvitte Rékát vásárolni. – rám mosolyogott, olyan igazi kedves anyás mosollyal. Jól esett a megtépázott lelkemnek. Próbáltam viszonozni, de nem tudom mennyire sikerülhetett. – Réka nagyon lelkes lett mikor Sebastian azt mondta, hogy annyi cuccot és azt vehet, amit csak akar, állja a számlát.

- Csődbe megyünk. – csóváltam a fejem enyhe mosollyal. – Kíváncsi vagyok, mit vásárolnak össze.

- Gondolom hasznos holmikat. – pillantott hátra rám ténykedés közben.

- Réka nagy boci szemeinek nem hiszem, hogy Seb ellen tudna állni. – belekortyoltam a kávémba, és nagyon jól esett. Talán végre helyre áll a kávéfogyasztásom is. – Réka pedig szeret mindenfélét megvetetni.

- Ebben az esetben, tele lesz a ház. – nevetett Sue.

- Arra számíthatsz. – bólintottam. Átmentem a kiskutyákhoz a nappaliba. Jó nagyon nőttek, már egyre jobban fel akarták fedezni a világot. Seb tegnap ki is akarta rakni őket a házból, mert mindenhol ott voltak, és mindenbe bele ütötték az orrukat. Bár közel sem annyira idegesítette Sebit a 3 kiskutya, mint Pehely. Tegnap odáig fajult a dolog, hogy Seb combján lett egy szép kis karmolás nyom, és ha Rékával nem vetjük be a nagy könyörgő szemeket, a macska kényszerűen távozik az ablakon át a házból.

A két vásárló délután 2 körül ért haza, hatalmas, és sok szatyorral. Én a kanapén ültem és Réka élménybeszámolóját hallgattam, míg Seb és Sue bepakoltak a kocsiból. Jó volt látni a boldog csillogást Réka arcán. Seb tud valamit...

Ebéd után pedig végignézhettük Réka bemutatóját, mikor minden kapott ruhadarabot felvett és végig lejtett a nappalin megmutatva nekünk. Lényegében jól telt a nap és Réka is nevetett végre Sebivel együtt.

Egész hétvégén Réka hangjától zengett a ház. Néha pedig Seb hahotájától. Én nagyrészt Suenak segítettem a konyhába, de a nagy hahotákra mindig mi is odamentünk, hogy akkor épp mi olyan vicces. Réka játszott, ugrabugrált, énekelt, Sebit oktatta ki, a kiskutyákat pakolászta ide-oda és Pehelyt kergette, aki pár óra után bevonult hozzánk a konyhába, majd mikor én is csatlakoztam a két óvodáshoz az ölembe telepedett, és nem volt olyan kaja, vagy játék ami kicsalogathatta volna onnan. Nem tetszett neki, hogy Réka Seb pártján állt.

Az én terveim szerint Réka itthon marad Sueval, aki végleg beköltözött a házba, hogy eszembe se jusson valamit is csinálni. Sebnek nem volt terve így könnyen meggyőzhető volt Réka által, aki jönni akart. Így kedd reggel Réka is pakolt nagy boldogan a hercegnős bőröndjébe, amit Sebbel vetetett. Réka remekül kijött Tommival és miután megjegyezte, hogy Eva milyen szép egyből a jégszívű sajtófőnökünk is a szívébe zárta a kislányt.

Kedd éjjel érkeztünk meg Szingapúrba, ahol senki nem állított át órát. Jött velünk a szülész dokim is, aki csak károgni tudott, hogy ez mennyire nincs ínyére, hogy én 23 hetes ikerterhesen túl sok-sok megrázkódtatáson és egy komoly betegségből nem teljesen kilábalva megcserélem a napszakokat. Elgondolkodtam rajta, hogy leütöm, mikor az aggályait Sebivel is közölte, és én egy komoly fél órás érvelés után utazhattam csak Szingapúrba.

***

Már tavaly is az a szöveg volt belénk sulykolva, hogy ne nézegessünk ki az ablakon, ne vegyük figyelembe a sötét égboltot, csak dolgozzunk az óránk szerint. Tavaly észre se vettem, hogy éjjel van. Rohangáltam, még pihenni se volt időm. Most viszont unottan nézegettem a csillagokat „reggel” ébredés után. Emiatt a napszak cserék miatt a hotelünkben 24 órás volt mindent, így fogtam magam és lementem a wellnes részlegre. Jól esett a nagy pocimmal úszkálni, meg a lábmasszázs is jól esett. Egészen addig élvezkedhettem, míg Guill csapatruhában oda nem guggolt a medence széléhez.

- Ennyire látványosan nem kéne unatkozni. – jegyezte meg.

- Nem unatkozom. – válaszoltam. – Éppen ellazulok.

- Ha nem unatkozol, gondolom a pályára sincs kedved egy óra múlva kijönni, megbeszélésen részt venni, pénteket nagyjából összeállítani.

- 40 perc múlva talizunk a hallba. – vágtam rá és kimásztam a meleg medencevízből. Törülközőbe csavarva siettem fel a szobánkba, ahol Réka éppen Tommit foglalkoztatta azzal, hogy az összepakolt táskából mindent kiszórt. Úgy tűnt Tommi kezdi nagyon unni, hogy sokadszorra pakolja vissza a sporttáska tartalmát, mert nagyon morcos arcot vágott már, míg Réka hatalmas gonosz mosollyal szórta szét a cuccokat.

- Réka, ne hozd ki Tommit a sodrából. – szóltam rá.

- Élvezi. – kiabálta utánam Réka, mert közbe bementem a szobába.

- Nem élvezem. Réka menj inkább és piszkáld Virágot. – morogta Tommi. Mikor a kislány megjelent a szobaajtóba, elgondolkodtam rajta, hogy szépen bezárom az ajtót, hogy ne tudjon kiborítani. Persze már késő volt. Beült az ágyra és csak nézett engem.

- Hiányzik apu. – halkan mondta, alig hallottam meg. Oda guggoltam elé és figyeltem a szomorú pofikát.

- Nem kétlem. – nyomtam egy puszit a puha gyerek arcra. – Szeretném, ha tudnád, mennyire büszke vagyok Rád. Úgy tartod magad és úgy viselkedsz, mint egy nagy és erős felnőtt.

- Mint te? – kérdezett vissza.

- Nem. – csóváltam a fejem. – Sokkal jobban csinálod. – elmosolyodott és megölelt. Pontosan tudtam mennyire jól esik az egyik szülődtől azt hallani, hogy büszke rád. Én apától egész életemben kétszer hallottam. Mikor meglett az emeltszintű matekom és fizikám és mikor kézhez kaptam a diplomám.

Felöltöztem kosztümbe, és legnagyobb meglepetésemre Réka is egy kis kosztümöt vett magára. Szoknya, ing, kosztümkabát, és egy gyereknek való magas sarkú.

- Basitól kaptam. – mondta büszkén. – Direkt nem mutattam eddig meg, hogy meglephesselek. Olyan másnak tűnsz, mikor felveszed ezt a fajta ruhát. Olyan vagy, mint a filmekben az okos, sikeres nők. Én is okos és sikeres akarok lenni. – kezembe adta a fésűt és a hajgumit, hogy fogjam össze a haját. Mosolyogva rendeztem copfba a vékonyszálú hajzuhatagot.

Míg öltöztünk Tommi ott hagyott minket, mert Sebnek véget ért valami riport, így mentek edzeni.

Lent a halban Guill vigyorogva fogadott minket.

- Édesek vagytok így. – jegyezte meg.

- Mi mindig édese vagyunk. – kérte ki magunknak Réka. Ezen muszáj volt nevetnem.

Mikor kiértünk a pályára egyből körbe vettek minket a fotósok. Réka egyből megfogta a kezem és közelebb araszolt hozzám. Guill is megérezte a kislány ijedségét, mert egyből beállt Réka másik oldalára szorosan, így a kezemet szorító kezecske is engedett kicsit.

- Keressük meg Basiiit. – mondta Réka halkan még mindig közvetlen hozzám simulva.

- Rendben. – mosolyogtam rá. Beértünk a homeba én gyorsan elkísértem Rékát Seb szobájába, ahol Seb éppen a masszázs ágyon feküdt és Tommi masszírozta át az izmait. Halkan léptem be, mert ez ilyenkor Sebinek a meditáció ideje is. Az ajkaimra szorítottam az ujjam, hogy Rékát is figyelmeztessem a csendre. Bólintott és leült a kanapéra. Kérdőn ránéztem Tommira, aki csak bólintott, így ott tudtam hagyni a kislányt velük.

Mire vége lett a megbeszélésnek kint már szakadt az eső. Lévén, hogy fehér- kék kosztümbe voltam, nem nagyon örültem neki.

- Nem akarok meglepetéseket és olyan kérdések előkerülését, amire nem gondoltunk. – kezdte meg a megbeszélést Christian. – Most itt ül a Red Bull összes állítólag okos szakembere. Tudni akarok minden eshetőségről, és nem csapatvitát, vagy ellenségeskedést akarok hallani, hanem tényeket. – kicsit sem ápolta egyikünk lelkét sem a hangnem és az állítólag okos jelző sem, de láthatóan kicsit mérges volt Christian, és úgy tűnt senki nem akar kötekedni. Legalább két percig csend volt. Mindenki végig gondolta a dolgokat és a papírokat bújták. Én untam meg a csendet.

- A legnagyobb baj a koncentrációvesztés lehet a meleg és a páratartalom miatt, illetve ha esni fog az eső, nem igazán tudjuk milyen lesz a látási viszony, és mennyire lesz életveszélyes. – mindenki engem nézett. – Az első szempont, hogy a pilóták nagyon sok folyadékot igyanak, és minél jobban tudjuk őket hűteni.

- Vannak hűtőmellények. – mondta Kell, Ciaron jobbjáról.

- Sok esetben zavarhatja a pilótát. – csóváltam a fejem. – Webber maga mondta, hogy egy idő után inkább nyűg, mint segítség, ha le kell kapcsolnunk a használatát a kocsi terhelése miatt. – senki se kötekedett.

- Hogy tudjuk javítani a látási viszonyt, ha esni fog az eső? – kérdezte Christian.

- Szemműtéttel. – vontam vállat. Nagyon rondán nézett rám. – Christian, minden embernek van egy határ, amíg átlát az esőn. A periférikus látásról nem is beszélve, ami elég zavaró tud lenni, ha nem látsz mást csak a betonfalat, meg a sötétet azon túl. Mint a szemellenző a lovakon.

- Tehát semmi esély arra, hogy valahogy javítsunk a dolgokon? – kérdezte Ben. Összenéztem a velem szemben ülő Ciaronnal. Enyhén nemet intettem a fejemmel, hogy mélyen hallgasson, és ne járjon el a szája.

- Semmi esély. – válaszoltam Benhez fordulva. Guill rám nézett majd Ciaronra, de egyből megértette, hogy neki is csendben kell maradnia. Mindhárman tudtuk, hogy van a szervezetnek egy bizonyos kritikus határpontja mikor élesebben lát az ember, de ez olyan dolog volt, amit nem akartam senki orrára kötni. Nem szerettem volna, hogy túlhajszolják a versenyzőket azért, hogy ezt a határértéket elérjék. A versenyzők erről nem is igazán tudtak, csak annyit, hogy van az a pont mikor az esőben sokkal élesebb lesz a látásuk. Ez az adrenalin túlzott értéke volt, amit lehet növelni gyógyszerekkel és mindenfélével, akár azzal is, hogy halál közeli helyzetbe hozzuk a pilótát. Ezt akartam elkerülni. A főnök nem volt az a típus, aki bármit megtesz, de így évvégén már közel sem bíztam annyira a vezetőségben, már tavaly sem, nem hogy idén mikor kiélezettebb a harc, hiszen mindkét pilótájuk harcol még a VB-ért.

A megbeszélésen sok minden szóba jött, de senki nem dobta fel újra a képesség feljavítást.

Még hajnali három előtt feküdtünk le aludni. Fura volt ez az egész. Vastag sötétítő függönyök nekem bezártság érzetet okoztak így nehezen ment az elalvás. Arról nem is beszélve, hogy az ikrek nagyon aktívak voltak már a 23. hétben.

A mi időszámításunk szerint hajnalban adtam fel, a plafonbámulást. Kimentem a szobából és széthúztam a nagy sötétítőket. Kint kicsit borús idő volt, de kecsegtető egy kisebb sétára. Húzott a szívem egy kis városnézésre, vagy csak lemenni a pályára nappal, mint tavaly is többször, de tudtam, hogyha Réka felébred keresni fog. Az egyre nagyobb hasam miatt nehézkesen letelepedtem az ablakkal szemben a földre és bámultam ki a borongós égre.

Sűrű hónap volt, és még nincs vége. Eva és Tommi esküvője, amit rajtunk kívül senki nem tud, és nem is nagyon változtak a dolgok köztük. Laci halála, és Réka érkezése. A kórházba kerülésem, és az, hogy sérült a jobb kezem, ami mostanra már jobban volt, észre se vettem, csak nagy ritkán. Az, amit soha nem mondtam volna ki, az volt, hogy féltem. Féltem minden naptól. Féltem annak az esélyétől, hogy még valakit elvesztek, mert azt már ép ésszel nem bírom ki.

Legalább egy órája ülhettem ott a félelmeim közt, mikor Seb kitámolygott a szobából. Mintha csak megérezte volna, hogy szükségem lenne rá.

- Miért ülsz itt? Miért nem alszol? – alig látott ki a kis réseken, amire összeszűkítette a szemét a fény miatt. Odament és behúzta a függönyöket, majd oda ült elém.

- Miért van az, hogy te mindig felébredsz, ha nem vagyok melletted az ágyban? – kérdeztem őt nézve. Elég vicces látvány volt, így nyomott arccal hunyorogva.

- Mert alvás közben is érzem, hogy mellettem vagy. – egyszerűen megvonta a vállát. – Ha nem vagy ott üres az ágy, és a szívemben is érzem a hiányod. Erre ébredek fel. - Már nem féltem a másnaptól. Van úgy, hogy nagyobbnak és borzadályosabbnak látszanak a dolgok, ha egyedül vagyunk és félünk. Seb mellett könnyebbnek tűnt minden.

- Gyengébb vagyok, mint hinnéd. – mondtam halkan a földet nézve. Az állam alá nyúlt, és felemelte a fejem, hogy a szemébe nézzek.

- Nem akarok egyedül aludni, egyedül lélegezni, egyedül létezni, egyedül érezni. Aki kell, az az erejével és a gyengeségeivel együtt kell. A lélegzetvételével akarok összeolvadni. Az örökkévalóságig. Hogy többé ne engedjen el. Ez a nyugalom érzése. Teljességre vágyom.

- Eszeveszettül nehéz szembenézni azzal, hogy a te érzelmi igényszinted deviáns a többséghez képest. – mondtam fejcsóválva, majd felnevettem. - Az összes növényed elpusztul, mert agyonöntözöd.

- Ezért vagy velem te, hogy megfékezz. – mosolygott. Jól estek a szavai. Régebben kevésbé voltam leakadva a szavak értelmén és jelentésén. Feltérdeltem, és odabújtam hozzá amennyire csak tudtam a hasamtól.

Érdekes, mert 20 perc múlva már aludtam is. Talán kellett egy kis löket a továbbiakhoz.

***

Ébredés után szinte egyből a pályát céloztuk be. Réka már nagy vidáman jött és szökdécselt pocsolyából pocsolyába, míg Seb meg nem unta, hogy már az ő gatyája is vizes, és nem kezdett el alkudozni Rékával, hogy mit meg nem ad, ha abba hagyná a rosszaság. Tommival összenéztünk, mert egyértelmű volt, hogy Réka mindenben azt akarja elérni, hogy Seb alkut ajánljon.

- A szőrös szívű apuci jelölt. – motyogtam halkan. Persze a vitázó Réka-Seb páros nem hallotta meg.