Belga- Olasz 1

Na. Az előző fejezettel megindult a lavina. :D Itt a folytatása a lavinának. :D Csillu újra javító szerepben díszeleg. Köszönet érte neki. :D

Ha akár csak 10 perccel ezelőtt valaki azt mondja, hogy esküvőre fogok ma este készülni, valószínűleg kinevetem.

Mikor beléptem a szobánkba egy öltönyös Sebi, Tommi páros fogadott. Vártam én mindent. Szétszórt rózsaszirmokat, romantikus nyáladzást, de azt nem, hogy két szőke kék szemű pasi áll öltönyben a szoba közepén és megmondhatatlan, hogy melyik az idegesebb.

- Ti mit műveletek? – kérdeztem nagy nehezen, mivel a tátott szájjal bámulás kezdett ciki lenni.

- Jobb, ha leülsz. – mondta Sebi vigyorogva, de a kezét tördelte. – Van egy órád felöltözni és elkészülni, mert két óra múlva már az anyakönyvezetőnél kell lennünk. – még nem ültem, de erre egyből leültem. Hatalmas szemekkel néztem fel rá.

- Megőrültetek? – kérdeztem segélykérően Tommira nézve. Elmerengtem egy pillanatra, hogy Belgiumban, mi lehet az elmegyógyintézet száma.

- Nem én veszlek el téged, nyugi. – nevette el magát Sebi.

- Még szerencse. – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. – Akkor ki vesz el kit? – néztem Tommira majd vissza Sebire. Most már Tommi tűnt az idegesebbnek. – Na neeeeeeeeeeem. – ismét elkerekedtek a szemeim, ahogy leesett a dolog. – TE és Eva? Neeeem!! Tuti nem, ő ebbe nem megy bele.

- Bele ment. – mondta vigyorogva Sebi. – Tommi megtudta a kicsit, és megkérte Eva kezét, aki igent mondott.

- Gratulálok, gondolom. – a mondat végét már magam elé nézve motyogtam. Hogy kinek az élete lesz nehezebb arról komoly vitát folytatnék bárkivel. Tomminak Eva mellette, vagy Evanak a ’ketrec’. – De ez nem jelenti azt, hogy egyből esküvő is lesz, nem? – már kétkedve néztem fel a két srácra.

- Minél előbb, annál kevesebb ideje van visszakozni. – mondta Tommi. – Én nem követem el azt a hibát, mint Seb, hogy hagyok időt gondolkodni.

- Mióta is vagytok együtt? – kérdeztem mérgesen. Nem csíptem mikor Tommi célozgatott, vagy Sebit uszította az esküvővel vagy a kicsikkel kapcsolatban.

- A szerelemben nem lényeg az idő. – vonta meg a vállát. Válaszolni se volt időm, mert Sebi a kezembe nyomott egy ruhás zacskót és kipakolt a folyosóra, hogy menjek át Evahoz.

Előre felkészültem, hogy dühöng, vagy szétverte a hotel szobát.

Beléptem és hatalmas meglepetésemre a szobába rend volt, Eva pedig egy testhez simuló egyszerű fehér ruhában állt az ablak előtt.

- Ez tényleg igaz? – kérdeztem. Nem tudtam ezek után mi lesz a reakciója. A világ 2-3 óra alatt a feje tetejére állt.

- A rémálomra gondolsz miszerint feleség leszek meg anya? – kérdezett vissza. – Valóságos. – bólintott. Megfordult így megnézhettem elölről a ruhát, ami tényleg egyszerű volt. Inkább talán egy fehér estélyi volt.

- Ha rémálom miért teszed meg? – kérdeztem vissza. Elkezdtem ledobálni a ruháimat a kanapéra, mert ha igaz, hogy egy órám van akkor nem volt időm álldogálni.

- Te miért hagysz fel a munkáddal? Neked miért virít az ujjadon az eljegyzési gyűrű? – kérdezett vissza. – Miért vagy iker terhes? Miért nem ordítasz és toporzékolsz a munka megvonás miatt? Miért viselted el a bezártságot? – nem volt düh a hangjában sem szomorúság. Számonkérés sem sok, sokkal inkább egyszerű kérdések voltak, amik azt hivatottak elérni, hogy ne neki kelljen kimondani.

- Sebastian miatt. – mondtam végül csendesen. Bólintott és visszafordult az ablak felé. – Mond ki Eva te is szépen miért csinálod ezt az egész hülyeséget, mert nem kell, hogy egy hét után boruljon az asztal és törjön a tányér a falon jobb esetben. – valószínűleg tényleg egy idő után iszonyú veszekedések lesznek még köztük. Én adagokban kaptam a ’nyugtatót’ Eva egy nagy dózisba kapta mind ezt meg.

- Az miatt az átkozott pasi miatt. – morogta. – Egy pasi miatt adom szép lassan én is fel az életem. Hogy utálom az egész fajtát.

- Dehogy utálod. – nevettem. – Kifejezetten élvezed a társaságukat. – a cukkolásra rám nézett és elmosolyodott.

- Ennek is vége. – sóhajtott színpadiasan. Oda jött és segített felvenni a mélykék ruhát, amin egyből látszott, hogy Sebi választotta. Jó nagy dekoltázsom volt benne, és a hasam szinte kiszúrta az ember szemét ebben a ruhában. A kék szín pedig gondolom Sebi kék ingéhez volt igazítva meg a kék szemeihez. Szóval passzoltam Sebhez.

Mikor én is kész lettem, és Eva sminkje is elkészült végleg felvettünk a ruháinkhoz tartozó kis kabátkákat és én megcsörgettem a srácokat. Nem volt flancolás, együtt négyen mentünk az összeadó terembe.

Bent mind ültünk, mert én nem bírtam volna végig állni azt a 30 percet, így jobban mutatott, hogy ült mindenki. Csak mi négyen voltunk ott. Mi ketten voltunk a tanuk és ezzel le is volt tudva a dolog. Bulit pedig majd csak Svájcban tartanak, mert ugye Kimi így is ki lesz adva, de egy kis bulival mindig ki lehet engesztelni.

Ha bárki megkérdezni a véleményem elmondtam volna neki, hogy az első veszekedésig nem jósolok egy hetet sem. Hogy szerintem Eva egy hónap után majd a válással fenyegetőzik vagy meg is teszi. Elmondtam volna még az illetőnek, hogy vagy a gyerek vagy Eva fogja magát felkötni pár éven belül, vagy pedig egyikük elköltözik. De a véleményem senki nem kérdezte, és az ember a saját hibáiból tanul, így hagytam, hogy aláírják a papírokat, és Eva tegye azt, amivel a szerelmét boldoggá teszi. Már maga az is fura volt, hogy Tommi bírja idegekkel mellette, és az még furább, hogy Eva igazán szerelmes, de ez felfoghatatlan volt. Nem tudtam a logikát megtalálni ebben az esküvő dologban, pláne náluk. Már a kocsiban ültünk visszafelé, mikor úgy döntöttem, hogy nem keresem a logikát, hanem kivételesen Sebisen ráfogom, hogy az érzelmek teszik.

Olyannyira fáradt voltam, hogy abba a kék ruciban, amit Sebitől kaptam elfeküdtem az ágyon és egyből elnyomott az álom.

***

Reggel mikor kinyitottam a szemem és nyújtózkodtam egyet a hatalmas ágyon fehérneműbe voltam és Sebi mellettem szuszogott. Mikor beálltam a zuhany alá, csak akkor rémlett fel a gyerekzsivaj és a fehér habos ruha az álmomból. Nem tudtam eldönteni, hogy ez jó-e vagy sem, így próbáltam kiűzni a két babaarcot és a gügyögést a fejemből.

Éppen végeztem volna a zuhanyzással mikor Seb csatlakozott hozzám. Egyből belecsimpaszkodtam a nyakába és megcsókoltam. Egyszerűen nem tűnt el a fejemből a gügyögés és a két édesdeden mosolygó gyerek pofi. Reméltem, hogy a reggeli szex kiviszi onnan. Sajnos Sebi is észrevette, hogy valami nem oké velem, de mikor kérdezni akart végig futtattam a testén a kezem, hogy a legérzékenyebb testtájon állapodjon meg. Szerencsére egyből elfelejtette a kérdést, vagy a mondanivalóját.

***

Kedden miután Sue elment, Sebivel a kanapén ültünk és a két kiskutyával játszottunk. Pehely folyton odajött, de Sebi mindig arrébb rakta.

- Miért rekeszted ki Pelyhet? – kérdeztem értetlenül.

- Mert így megtanulja, hogy várjon, míg rákerül a sor. – mondta rám pillantva, majd megint arrébb tolta a kapálózó macskát a lábával. Pehely megunta a dolgot, és a kanapé mögött átjött az én oldalamra és felugrott az ölembe. Sebi oda nyúlt, hogy lerakja a földre, de rácsaptam a kezére.

- Várd meg míg rád kerül a sor. – mondtam neki komoly arccal, de majdnem megfulladtam a visszafojtott nevetéstől. Szerencsémre pont csengettek így felkeltem Pehellyel a kezembe, aki egyből befeküdt a pocim tetejére és a fejét ráfektette a mellemre. Kilestem az ablakon, és csak akkor jutott eszembe, hogy a szülőket mára vártuk. Gyorsan végig néztem a nappalin, de nagyon szép rend volt. Úgy tűnt Sue nem felejtette el a szülőket. Csak el ne felejtsem megköszönni neki.

Egyre feledékenyebb vagyok... borzalmas…

- Sziasztok. – tártam ki az ajtót egy hatalmas mosolyt festve az arcomra. Pehely, mint valami életmentőbe úgy csimpaszkodott belém, de ezzel megmentett az ölelgetéstől. Sebit persze jól megölelgették. Puszit én is kaptam, de a már nagy méreteket öltött hasam miatt sem igazán jutott eszükbe szorosan megölelgetni.

Szerencsére igazából azt se várták el tőlem, hogy futkározzak nekik, de nem volt gond vele, mert Anya és Heike egyből nagyon otthon érezték magukat.

Fabi egyből a két kiskutyára vetette szinte rá magát és utána el se lehetett üldözni őt onnan. Legnagyobb meglepetésre egy óra múlva megint csengettek, és mikor kinyitottam az ajtót valaki gátlástalanul a nyakamba mászott.

- Siaaaaaaaaaa. – sikkantotta boldogan Réka. Nővérem kezéből szinte kiesett, ahogy belém csimpaszkodott. Átvettem tőle a kisasszonyt és elnevettem magam. Persze a jókedvem addig tartott, míg meg nem láttam a nővérem szemében azt a tompa ürességet mélyen, amit a fia elvesztése okozott. Elhúztam a számat, de nem szóltam semmit. Mosoly volt az arcán, de a szeméből nem tudta eltüntetni a dolgot. Seb kezébe nyomtam Rékát és megöleltem a testvérem.

- Szeretném, hogy míg itt vagy boldog legyél, és úgy nevess, mint régen. – súgtam oda neki. – Elképzelni se tudom, teljesen milyen lehet, de nem is szeretném tudni.

- Szeretném hinni, hogy sikerül kicsit kikapcsolni. – súgta vissza. A többiek ebből persze semmit nem vettek észre. Mindketten mosolyogva ültünk oda a népes családhoz.

***

Másnap egy csattanás ébresztett. Annyira megijedtem, hogy hirtelen felültem az ágyba, de gyorsan meg kellett támaszkodnom, mert forgott a világ és én túlságosan is éreztem.

Lentről először hangos német káromkodás hallatszódott majd még hangosabb anya rendre intés. Seb valamit összetört. Feltápászkodtam és átmentem a gardróbba felöltözni. A hasam már nagyon észre vehetően hirdette, hogy állapotos vagyok. A hasam alján már látszottak a terhességi csíkok, aminek még kevésbé örültem, de tudtam, hogy tudom elérni, hogy alig látszódjanak. Már előre a sírás kerülgetett, ha csak arra gondoltam mennyi edzés és csoki megvonás kell, hogy visszanyerjem az alakom. Rékával tudtam tornázni, jártam kismama tornára és naponta elég sokat futottam, így alig volt rajtam felesleg. Most még a kismama tornát sem ajánlotta a doki.

Magamra rángattam egy felsőt, aminek csak a csuklójánál és a derekánál volt szoros a többi része nagyon laza volt. Lehúztam a hasam aljára a szoros részt, így teljesen kényelmes volt a dolog. Felvettem egy vékonyabb nadrágot és mezítláb lesétáltam a földszintre.

Sue péntekig nem jön, mert előre tudtam, hogy nem kell ide segítség, míg a két anyuka itt van. Nővérem Sebivel és Fabival ült az ebédlőasztalnál és mindenki előtt reggeli volt. Valószínűleg azon nevettek, hogy Heike leszidta Sebit, mert Sebi morcosan ült az asztalfőn a tesóink meg még mindig nevettek.

- Látod még a várandós párod is felkelted. – jött ki Heike a konyhából.

- Anya hagyj békén. – morogta morcosan. Rám nézett és felém tartotta az arcát, hogy adjak neki puszit. Oda mentem hozzá és megöleltem meg nyomtam egy puszit a fejére.

- Nem ő ébresztett fel. – faarccal hazudtam Heikenek, hogy védjem Sebit.

- Hát akkor mi keltett fel? – kérdezte számon kérőn az anyósjelöltem.

- A gyárból hívtak, hogy jövő héten hétfőn kell csatlakoznom a gárdához, mert lesz egy felsőbb körökbeli megbeszélés. Többet nem árulhatok el. – azt mondtam, ami először eszembe jutott. Sebi felnézett rám a széken ülve, és azzal a kezével, ami a hátamon volt megsimizett. Tudta, hogy ez kamu, mert a megbeszélés már múlthéten megvolt.

- Szerencséd. – mutatott Sebire majd visszament a konyhába.

- Értem is mindig hazudott régen. – súgta oda Kati.

- Te meg mindig falaztál nekem. – vigyorogtam rá. Rám kacsintott és elnevette magát. Mivel Fabi pont befejezte az evést elvettem előle a tányért és besétáltam a konyhába.

Anya zöldséget aprított, Heike meg a húst szelte fel.

- Segítsek? – kérdeztem mikor leraktam a tányért. Adtam anyunak is egy puszit az arcára és beálltam mellé.

- Nem kell. Pihenj csak. – mosolygott rám.

- Apuék? Réka? – kérdeztem mikor leesett, hogy nem láttam őket.

- Réka alszik, Norberték meg a nappaliba valami horgászműsort néznek. – mondta Heike csuklóból.

- Sebastian három perc múlva inkább ajánlkozott a konyhában való segítésre csak mentsük meg őt onnan. – mesélte anya nevetve. – De összetört egy poharat így Heike távozásra kérte.

- Ahogy hallottam meg, ahogy őket ismerem cseppet sem csendben történt. – mondtam nevetve. Heike rám nézett majd ő is elnevette magát.

- Ti inkább a csöndes család kategóriába tartozok. Nálunk mindig pezsgett az élet. – magyarázta nevetve.

- Míg mindkét lányom otthon lakott közel sem volt csend. – mondta anya mosolyogva. – De nem sajnállak. Két lány, két fiú. Ez a két lujza is sok volt néha az idegeimnek.

- A lányok rosszabbak. – mondta Heike mosolyogva. – De nehéz két gyerekkel az biztos. – ahogy ezt kimondta picit behúzta a nyakát és rám nézett. Anya is felém fordult.

- Ez bíztató volt. – jegyeztem meg epésen. Pár pillanatig csend volt, amit Sebi kiabálása szakított meg.

- Pehely a jó ég áldjon meg! Takarodsz le az asztalról! - erre elnevettem magam anyával együtt. Heike úgy tűnt nem találja viccesnek, hogy a fia megint megemelte a hangját és veszekszik.

- Hagyd, Pehellyel azóta egymás idegeire mennek mióta befogtam. – kaptam el a kezét mikor megindult az étkező felé.

- Pedig azzal a macskával még apád is jól kijön. – mondta anya mosolyogva.

- Pehely csak Sebit akasztja ki. – magyaráztam. – Folyton egymást szekálják. – erre már Hekie is mosolyogott.

- Báróóóó! – ismét Sebi kiabálása töltötte meg a házat. – Báró csinálj valamit ezzel a szemtelen macskával.

- Fiacskám te ma félsz, hogy folyton ordibálsz? – támadta le Heike Sebit. Megállítani nem volt már időm. Sóhajtva mentem utána és leszedtem a macskát Sebi tányérjáról, ahol éppen a párizsit falatozta jó ízűen.

- Úgy csinálsz, mintha éheztetnénk. Menj és kergesd meg az egyik kiskutyát. – mondtam Pehelynek dorgálón és leraktam a földre. A lábamhoz dörgölőzött majd elkocogott. Báró ott ült Sebi lába mellett és értelmes szemekkel hol Sebire nézett hol rám. – Menj te is keress magadnak valami elfoglaltságot. - megsimiztem a fejét majd ő is ott hagyott minket.

- Heike ebben a házban Sebi az úr. – szóltam közbe a rikácsolásának, mert ő közbe Sebivel veszekedett. – Bármennyire elszomorító dolog, de ez a ház az övé. Illetve a miénk. – javítottam magam Sebi szúrós nézésre. – Itt Seb akkor emeli meg a hangját, amikor kedve tartja. – kedves anyósom csak nézett rám nagy szemekkel. Oda fordultam Sebi felé, aki nagyon vigyorgott. – Te meg ne ordibálj, mert a kicsik már hallják a hangokat és az én vesémmel meg szerveimmel fociznak nem a tieddel. – a mosoly eltűnt az arcáról. – És egyébként is, ne ordibálj, mert ha én is rákezdek, azt nem köszönöd meg. – a nővérkém nagyon vigyorgott meg Fabi is. Sebi é Heike pedig csak néztek rám.

Visszamentem a konyhába és leültem anyának segíteni.

- Jó anya leszel. – mondta csendesen. Kérdőn ránéztem, amire elmosolyodott. – Rendet tettél. – bökött a fejével az étkező felé. – Mindenki hallgat rád, mert olyan kisugárzásod van sokszor, ami rendre utasít mindenkit. – hatalmas mosoly jelent meg az arcán. – Remek anya leszel. – bólintott a saját szavaira és mosolyogva folytatta a főzést. Mikor végeztem a répa megpucolásával felkeltem az asztaltól és kiindultam.

- Nálad biztos nem leszek jobb. - szóltam vissza az ajtóból mosolyogva. Nem vártam meg a reakciót, de tudtam, hogy boldogan mosolyog. Ritkán mondtam neki, hogy szerintem jó anya, de ha mondom így még érnek is igazán valamit a szavak. Szerettem mikor boldog, vagy büszke mosoly van anya arcán. Szerettem úgy, ahogy van. Tudtam, hogy a ráncait mi okoztuk, főleg én, mert én sokkal zűrösebb voltam. Bulik, napokra eltűnések, futó kalandok, korai terhesség. Nem voltam jó gyerek, de a tanulmányaimra mindig büszkék lehettek. Bármit megadnék azért, hogy nekem könnyebb dolgom legyen majd. Azt se bánom, ha nem lesz jó tanuló egyik gyerekem se, de a balhék, amiket én megcsináltam, azokból ők kimaradjanak.

Egész délelőtt azt hallgattam, hogy mennyire nem baba biztos a ház. A lépcsőn nincs kiskapu, hogy ne tudjon felmászni rá egyik se. Az asztal sarka veszélyes, leeshet a pár fokos lépcsőkről mikor megy vagy mászik. Tűrtem. Iszonyú jól tűrtem úgy gondolom, hogy 5 felől hallgassam mi nem jó. Még az öltözködésembe is belekötöttek. Seb szülei és az enyémek a nővéremmel ki egészülve nem szálltak le rólam.

Délután mivel mindenki pihenni ment én beülhettem az egyik nagy és besüppedős fotelbe, felpakoltam a lábam és behunytam a szemem. Kimerültnek éreztem magam, pedig igazán semmit nem csináltam csak hallgattam és tűrtem. Seb egyetlen rossz szót se szólt hozzám. Többször hallottam tőle egy délután alatt a „szeretlek…” és „nyugi” szavakat, mint eddig bármikor. Még Fabi is sokszor oda jött és mondva csinált dologgal próbálta elterelni a figyelmet az ikrekről. Még ő is érezte, hogy ha hamarosan nem hagyják abba, kiborulok.

Rékát esély sem volt lelőni 10 percre, hogy nyugi legyen, így kénytelen voltam felkelni a fotelből és leülni a földre mellé játszani. Kirakósoztunk és a kiskutyákkal meg Pehellyel játszottunk.

Sebi nem volt már itthon, mert edzeni ment Tommival ebéd után. Hétvége óta nem beszéltem Evaval, így kíváncsian vártam, hogy mik a fejlemények.

Sajnos a békés gondolatok nélküli játék Rékával addig tartott míg Heike le nem jött az emeletről.

- Miért a földön ülsz? – ripakodott rám. – Kelj fel onnan és ülj fel a kanapéra. Felfázol! Abba sem vagyok biztos, hogy a kutyáktól nem fogsz-e valamit elkapni, ha hagyod, hogy így rád másszanak. – a rám mászás azt jelentette, hogy Aliz a mellemen feküdt a feje pedig a nyakamba volt. Vettem pár mély levegőt, hogy ne dühödjek be.

- Heike, kérlek szépen, ne szólj bele abba, mit csinálok. – normális hangerőn kértem. Semmi düh nem volt a hangomban.

- Az unokáimról van szó! – akadékoskodott. Közben apa is lejött. – Szólj rá a lányodra, hogy keljen fel, mert felfázik. – nézett egyből apára.

- Nem tudok felfázni, mert padló fűtés van, és ha egy pillanatra kilépsz a papucsból érezni fogod, hogy a padló milyen meleg. – még mindig normál hangerőn beszéltem. – Az egész lakás padlófűtéssel van fűtve.

- Az viszont gazdaságtalan. – mondta apa egyből. Ismét vettem egy mély levegőt. Közben már Norbert és anya is lejött az emeletről.

- Viszont ez a lépcső akkor is veszélyes. – zsörtölődött anya. - Nem tartom jó ötletnek, hogy ekkora pocakkal mászkálj rajta.

- Nem mellesleg minek ekkora ház? – kérdezte Norbert. Éreztem, ahogy felmegy a vérnyomásom. Felkeltem a földről felvettem az asztalról a telefonom és megindultam a bejárat felé.

- Hova mész? – kérdezte Heike. – Nem hiszem, hogy ilyen vékonyan kéne az udvaron flangálnod. – nem fordultam meg. Leültem a pár fokos lépcsőre és felvettem a cipőmet.

- Kocsikázni megyek. – mondtam csendesen. Nagyon forrt bennem a düh.

- Nem mész sehova. – mondta Heike ellentmondást nem tűrően. – Hideg van kint, és veszélyes csak úgy kocsikáznod. Maradj szépen itthon.

- Azért maradjak itthon, hogy hallgassam mennyire nem jó a házunk? – kérdetem halkan. Megfordultam és szembe néztem velük. – Azért maradjak, hogy megszabjátok, mit csináljak? NEM VAGYOK TAKNYOS 10 ÉVES! – feljött a dühöm és már ordítottam. – Úgy jöttetek ide, hogy nem a véleményem kértétek ki hanem Heike szinte közölte, hogy jöttök. Elfogadtam, még örültem is miután megjöttetek! – iszonyú ideges voltam. – Ez a mi otthonunk! Ide menekülünk a piszkálás és a kérdések elől! Ha ez eddig nem lett volna világos, mostantól legyen az. - Réka felkelt és oda szaladt hozzám. Felkapta a kiscipőit és elkezdte felvenni. De egyszerűen ez sem zökkentett ki. Nagyon régen voltam ennyire zabos. – Elegem van abból, hogy bárki is megmondja, mit hogyan csináljak! 25 éves vagyok és nem egy szerencsétlen rokkant valaki! – Réka menetre készen megállt mellettem a kis kabátjával a kezébe. – Elegem van belőletek. Azt hiszitek mindent jobban tudtok! Még csak most vagyok a 22. hétben! Minek már most baba biztos ház? Kit érdekel, ha gazdaságtalan a padlófűtés, ha mi azt élvezzük, hogy lehet mezítláb mászkálni meg feküdni a szőnyegen? Mit kapnék el egy szerencsétlen gyámoltalan kiskutyától? NE SZÓLJATOK BELE AZ ÉLETÜNKBE, PLÁNE NE AZ ENYÉMBE! – megfordultam lekaptam a kabátom a fogasról a kocsi kulccsal együtt és kitártam az ajtót. Réka kiszaladt rajta én pedig magam után jól bevágtam. Ahogy megcsapott a hideg levegő egyből nyugodtabb lettem. Lementem a garázsba és Réka már hozta is oda a gyerekülést. Beraktam a kocsiba és beleültettem Rékát, majd bekötöttem. Beültem a volán mögé és kihajtottam. Nem érdekelt a sebesség korlátozás, semmi. Nyomtam a gázt és éreztem, ahogy megnyugszom és kitisztul a fejem.

Másfél óra kocsikázásra volt az új házunktól az a nyaraló ahol Rékával voltam várandós. Sok volt az ismerős otthon így Laci családjának a nyaralójában bújtam el jó pár hónapra Lacival együtt. Azóta nem voltam ott mióta megszületett Réka és nem is akartam vissza menni soha. Most mégis úgy éreztem vissza kell mennem.

- Én szeretlek. – mondta Réka mikor befordultam a kisutcába, ahol a nyaraló állt.

- Én is szeretlek téged. – mosolyogtam rá. – Őket is szeretem, de most egy kicsit mérges lettem rájuk.

- Én megértem. – bólintott komolyan. – Én is meg szoktam haragudni apura. Olyankor fejbe csapom vagy elbújok a szekrénybe és megvárom, míg ideges lesz, mert nem talál. – muszáj volt nevetnem. Na, akkor ki nevel kit?

- Miért jöttél velem? – kérdeztem mikor megálltam.

- Ha apa ideges ő is kocsiba ül, és ott nyugszik meg. – mondta váll vonva. Még csak 5 éves lesz, de meglepően okos kiscsaj. Bár ha azt nézzük kik a szülei annyira már nem is meglepő. – Olyankor vele is mindig vele megyek, mert féltem, hogy baja lesz. – elmosolyodtam a gondolatra, hogy Réka kisgyerek fejjel mennyire felfogja a dolgokat. Kiszálltunk és megálltunk a kapu előtt. Beütöttem a kapu kódot és bementünk.

Nagy ház volt, de mégis barátságos. Talán kicsit a mostani otthonomhoz hasonlított. Minden úgy volt, ahogy emlékeztem.

- Hol vagyunk? – kérdezte Réka körbe nézve.

- Apukád nyaralójában. – mondtam neki egy mosolyt erőltetve az arcomra. Leült a kanapéra és onnan nézelődött. Látszott rajta, hogy fáradt. Átmentem a konyhába és neki dőltem a pultnak. Tisztán emlékeztem rá, hogy itt indult meg a szülés, és mennyire féltem.

Visszamentem pár perc után a nappali részbe, ahol Rékát hagytam és már a kanapén feküdt és nyugodtan szuszogott. Előszedtem egy pokrócot a szekrényből és betakartam vele.

Néztem a békésen alvó kislányt és közben felrémlettek a rég eltemetett képek, amikor először beléptem ide. Utáltam már a gondolatát is, hogy itt kell lennem. Ugyan az volt, mint a háznál, amit Seb a hátam mögött szervezett meg. Annyi a különbség, hogy Sebnek nagyon tetszik a dolog és nagyon vidám a gondolattól is, hogy ott lakunk és babát várok, addig régen Laci ugyan azon az állásponton volt, mint én. Háta közepére se kívánta az egészet. Egy hétig ebben a nagy házba is kerültük egymást. Akkor lett vége a kapcsolatunknak. Aztán valahogy mindketten beletörődtünk és alkalmazkodtunk a dolgokhoz.

Mikor bekerültem a szülőszobába iszonyúan féltem. Soha nem fogom elfelejteni azt az érzést, de azt sem, mikor a kezembe adták Rékát. Még most is fájón sajog a szívem, amikor csak eszembe jut, mikor elhagytam a saját lányom, és hagytam, hogy Laci vállalja magára a gyereknevelést. Ő első percben beleszeretett a kislányunkba, ahogy én is, de míg ő kimutatta, addig én nem. A kezembe adták akkor az orvosok, és utána még egyetlen egyszer volt a kezemben, mikor elbúcsúztam tőle. Én szülés utáni 3. nap már utaztam haza magyarba elkezdeni az egyetemet.

Legközelebb Rékát csak fél év múlva láttam, mert anya tűrhetetlennek gondolta, hogy nem látom a kislányom így meghívta őket hozzánk a tudtom nélkül. Ezek után már csak az egyetem után láttam a diplomaosztómon. Nélkülem nőtt fel, mégis nagyon ragaszkodik hozzám. Mikor összejöttem Sebivel és elkezdtem hazajárkálni, akkor kezdtem el többször is látogatni.

Sóhajtva mentem fel az emeltre körbenézni. De nagyon úgy tűnt, hogy azóta nem igazán volt itt senki.

Annyira elmerülhettem a gondolataimba, hogy nem hallottam az érkező kocsit és az ajtónyitódást sem, mert mikor lementem Seb ott ült az egyik fotelben. Az arca békés és nyugodt volt, tehát nem vagyok bajban.

- Mikor hazaértem elmesélték, hogy kiborultál. – mondta halkan, nehogy Réka felébredjen. – A régi háznál nem találtalak. Rémlett, hogy egyszer Laci említette ezt a házat, bár te mélyen hallgattál róla. Felhívtam és megadta a címet. Azt mondta, ha itt talállak, akkor ne lepődjek meg ha kicsit magadba fordulsz. – nem kelt fel a fotelből. Hagyta, hogy esetleg elkóboroljak valamerre még a házba. – Jogosan adtál ki. Igazad volt, otthon mindenki aggódik érted és hihetetlenül sajnálják. – tette még hozzá.

- Itt laktam 5 hónapon át Lacival. – mondtam nagyon halkan. – Nagyon féltem a szüléstől. Most is félek. Az ikrek mindig komplikáltabbak. – oda mentem hozzá és beleültem az ölébe és neki dőltem a mellkasának. – Nem való nekem az anyaság. Nekem a pörgős munka való, a matematikai feladványok. Fogalmam sincs, mit kell csinálni egy síró kisbabával. Pláne nem kettővel!

- De hiszen... – nem fejezte be csak ránézett Rékára.

- Kicsiként csak párszor láttam. – válaszoltam. - Én szinte egyből elmenekültem az egyetemre.

- Itt leszek én is. – kaptam egy puszit és a pocim simizte. – Mindent megoldunk. – örültem, hogy nem azt mondta, hogy nem lesz baj. A baj mindig jön magától.

Egy kis idő múlva már úgy éreztem teljesen megnyugodtam, így fel akartam kelni, de megint megszédültem, mint reggel, csak most sokkal jobban. Összefolyt körülöttem a világ, és ha Seb nem kap el, végig terülök a földön. Mire visszabillent a világ már ziháltam.

- Mi baj? – kérdezte Sebi aggodalmasan. Csak megzártam a fejem. Nem bírtam volna válaszolni. Nem értettem a dolgot én magam sem. Persze Seb egyből bepakolt a kocsiba, hogy visszavisz a kórházba, és hiába jártattam a számat, hogy semmi bajom csak egy erősebb rosszullét volt.

A dolog akkor vált világossá mikor csörögni kezdett a telefonom.

- Virág Norton. – vettem fel egyből. Magyar volt a szám, de nem tudtam ki lehet.

- Jó Napot. Honvéd Kórház főorvosa vagyok. – egy pillanatra elgondolkodtam rajta, hogy szépen kinyomom a telefont és nem akarom megtudni, hogy mi történt és kivel. – Az ön telefonszáma lett megadva, hogy értesítsük arról, ha Varga László kórházba kerül. – egy pillanatra megszédültem a hírtől.

- Mi történt vele? Jól van? – kérdeztem egyből. Seb érdeklődve nézett rám Réka pedig kíváncsian dőlt előre a hátsó ülésen.

- Autóbalesete volt, és kómában tartjuk. Nem tudni még mennyire sérült meg az agya és a gerince. – valószínűleg lefehéredhettem, mert Sebi lehúzódott az autópályán a megálló sávba és aggódva nézett engem.

- Mi történt? – kérdezte Réka suttogva.

- Az első géppel megyek. – vágtam rá. Az orvos elköszönt és én csak néztem ki a fejemből. – Seb vigyél ki a reptérre. – mondtam csendesen.

- Miért? Mi történt? - kérdezte már ő is. Elgondolkodtam egy pillanatra, hogy mondjam el, hiszen Réka apukájáról volt szó. Úgy döntöttem egyszerűen kimondom.

- Lacinak balesete volt. Kórházba van. – Seb nagy szemekkel nézett rám Réka pedig egyből megkapaszkodott a vállamba.

- Apa kórházba van? Ugye nem lesz baja? – a hangja egyből hisztérikus lett.

- Réka nyugodj meg, rendben? – kérdte Sebi. – Attól még, hogy kórházba került, nem feltétel súlyos a baja. – nem mondtam semmit, mert Réka erre valamennyire megnyugodott. Én nem hagytam a saját lelkemnek és agyamnak, hogy feldolgozza az információt. Nem kellett még egy kiborulás. Haza vitt minket Sebi. Otthon elmondtuk a hírt, de a következő gépre csak két jegy volt így Rékával mentünk elsőnek a többiek pedig majd csak órákkal később jöttek utánunk.

Alig bírtunk végig ülni a repülő utat. Réka meglepően felnőttként kezelte a dolgot. Csendesen mégis folyton mocorogva várta, hogy leszálljunk.

Mire a kórházba értünk már olyan idegállapotban voltam, hogy úgy rohantunk végig a folyosón, hogy mindenkit, aki szembe jött arrébb löktünk csak. Iszonyúan aggódtam.

A legnagyobb baj mégsem akkor ért mikor bementem Lacihoz a kórterembe. Egész jól viseltem a dolgot, bár belülről aggódtam érte nagyon, de tudtam mennyire erős. Mikor kimentem a kórteremből, hogy lemenjek Sebiék elé az egyik oldalalsó lengőajtót az egyik nővér kilökte, mert éppen valamit hozott ki abból a szobából, de engem telibe talált az ajtó. Jobb eset volt, hogy homlokon talált, de a hasamat is jó alaposan eltalálta. Összefolyt a világ immár harmadszor aznap, de most a fájdalomtól. Térdre estem és a hasam öleltem amennyire tudtam. Iszonyúan fájt. Nem láttam rendesen és a hangok is alig jutottak el hozzám a fájdalomtól. Ez mindössze pár pillanatig tartott, mert utána éreztem, hogy lehúz valami a sötétségbe ahol nem volt fájdalom, nem volt aggódás, nem volt idegeskedés és nem volt félelem a kisbabáim miatt.