Nyári Szünet 2

Bocsi a késésért! :D

A héten már nem lesz friss, sajnos gőzerővel kell készülnöm a pótvizsgára. :( :D
Poén lesz mert majdnem fél osztályom ott lesz :D

Szóval, itt a friss. Remélem sokan írtok majd komit és köszönöm a több mint 30.000 látogatót( Egészen pontosan 32.878) és 33 rendszeres olvasót!

Továbbá ha már számok: Ez a 61. fejezet! :D Egészen pontosan a fejezet felrakásakor 428 kommentált jegyez a blogger!! :D Nem semmi. Köszönöm nektek!! :D:D

Másnap Sebivel együtt felkeltem, bár fölöslegesen. Sue minden nap reggel 8ra jött, Sebinek reggelit csinálni, pakolni meg miegymás és este 6-ig volt nálunk. Persze ez mindig változhat, de egész addig így lesz míg, ahogy én hívom, karanténban vagyok. A földszinten köntösbe ledobtam magam az ebédlőbe és onnan figyeltem, hogy Sue mit tüsténkedik. Még a reggelim se csinálhattam meg. Enyhe túlzásnak éreztem, de csöndbe maradtam, legalábbis míg Sebi itthon van.

Együtt megreggeliztünk és Sue is velünk evett mert bejelentettem, hogy nem pálya, ha mi eszünk és aki csinálta meg nem eszik. Végül Sue kedvesen mosolyogva ült le hozzánk. Úgy tűnt Sebinek is tetszik, hogy nem Suen akarom kiélni a bosszúm. Miért akarnám szegény nőn kiélni a bosszúm? Ennél okosabb vagyok.

Mikor Sebi elment otthonról azt látta, hogy a kanapén fekszem és a TV-t kapcsolgatom. Amint kigördült a kocsi a garázsból felkeltem és bementem a konyhába Suehoz aki éppen bevásárló listát írt.

- Óóó megyünk vásárolni? – csillant fel a szemem. Rám nézett majd elnevette magát.

- Sebastian azt mondta, hogy nem mehetsz ki a házból. – lehervadt a mosolyom.

- Nem-e? – kérdeztem. Most aztán tényleg bedühödtem. Nagyon nem tetszett ez a dolog nekem. Felmentem az emeletre és felöltöztem.

- Figyelj Sue, a vásárlástól csak nem lesz semmi bajom. Nehogy már itthon kelljen feküdnöm! - Sue felsóhajtott.

- Ne csináld ezt. – mondta fejcsóválva. – Ha csak magadnak ártanál akkor azt csinálsz amit akarsz mikor én vagyok csak itt. – rámutatott a hasamra. – Mindenki a maga testi épségéért felelős, de te most hármatokért vagy felelős. Milyen érzés lenne, ha az miatt halnának meg a kicsik és talán te is, mert nem bírtál egyhelyben maradni? Mi fontosabb a sértett lelked, hogy Sebastian még a széltől is óvni próbál, vagy a saját és ami még fontosabb a gyerekeitek épsége?

- Oké. –sóhajtottam fel. Igaza volt. Kivettem a kezéből a bevásárló listát és a lista aljára írtam még pár dolgot. – Kérlek. – nyújtottam neki vissza. – El ne felejtsem, hogy az egyik barátnőm és munkatársam ma átjön. Hoz nekem pár fontos iratot.

- Rendben. – hatalmas mosolyt villantott rám és már ott sem volt. Körbe néztem még egyszer a házban és ezúttal felmentem a legfelső emeletre is. Benyitogattam a szobákba és hatalmas meglepetés ért mikor az egyik szoba ajtaja bevált zárva. Neki feszültem párszor, hátha csak beszorult az ajtó, de nem nyílt ki továbbra sem. Leültem az ajtó elé és mérgesen néztem rá.

Jó ideig ott ülhettem, mert hallottam, hogy Sue vissza ért a bevásárlásból.

- Suee!! – kiabáltam le. Kihajoltam a korláton és vártam, hogy alul megjelenjen a házvezetőnőnk. Mikor picit ijedten nézett fel rám elnevettem magam. – Nyugi nincs baj. – nyugtattam meg egyből. – Miért van zárva a legfelső emeleten egy ajtó?

- Azaz irodád. – szólt vissza nevetve. – Várj, oda adom a kulcsot. – eltűnt a lépcső közeléből. Egyből izgatott lettem, és éreztem, hogy a picit is mocorogni kezdenek. El is felejtettem, hogy Sebi mondta, hogy itt is lesz dolgozó szobám.

Sue felkocogott hozzám és vigyorogva nyitotta ki nekem az ajtót.

- Azt mondta Sebi, hogy ide még ő sem teheti be a lábát. – ez úgy tűnt tetszett neki. – Megkért, hogy ne szóljak míg nem veszed észre.

- Köszönöm. – hatalmas vigyor ült az arcomon. Kezembe adta a kulcsot és már ott sem volt. Beléptem a szobába és kétszer akkora volt mint a másik házban a dolgozóm. Minden vagy a földön vagy az íróasztalon volt. Guill hozta őket ide. Gondolom nem akart belenyúlni. Kiraktam a szoba falára a pálya rajzokat, mindegyikhez oda tűztem a dolgait. Kiraktam a kocsi tervrajzát, képét. Mindennel felvolt szerelve a szoba. Egy kész mennyországnak tűnt már így elsőre is.

Egész nap pakolásztam, csak ebédelni mentem le, meg délután folyamán valami rágcsálni valóért.

5körül Sebivel megérkezett Eva is egy nagy fekete aktatáskával amin egy számzár volt, hogy ne tudjon senki belenézni. Csak én és Guill tudtuk a kódját.

Olyan voltam mint egy kisgyerek aki előre megkapja a karácsonyi ajándékát. Felvittem az irodába és megmutattam a házat Evanak.

- Ja igen. – mentem oda Sebihez és megöleltem. – Köszönöm a dolgozót.

- Már első nap megtaláltad? – kérdezte nevetve. Csak bólintottam. Kaptam egy puszit és boldogan rám mosolygott. – Örülök, hogy itthon maradtál egész nap.

- Egész nap az irodába pakolásztam. – vigyorogtam. - Örültem, hogy van mit csinálnom.

**

Egész héten csak a házban mászkáltam, és kezdett egyre nyomasztóbb lenni. Sueval néha kiültünk az udvarra, de nem volt olyan jó idő, hogy kint lehessek, mert megfázok, és Sebi persze ezen is siránkozik. Egész héten szófogadó kislány voltam, pedig szerdán Sebinek a gyárba kellett mennie és csak vasárnap jött haza, hiszen hétfőtől bezárják a gyárat és senki nem lehet benn. 2 hét kötelező szünet.

Nem igazán szerettem nyaralni menni, de ugráltam szinte örömömbe, mikor Sebi felvetette, hogy Kimivel, Evaval, Tommival és Kimi jelenlegi imádottjával menjünk el nyaralni. Miután ki örömködtem magam kérdeztem rá, hogy hogyan is gondolja, hiszen a fotósok biztos megtalálják őket. Persze mint kiderült az egészet már kitalálták, miszerint Kimi jachtjára megyünk.

- Segítek bepakolni. – jött fel utánam Sue az emeletre. Sebi megint elment edzeni, meg a többiekkel lebeszélni a dolgot, engem pedig megint itt hagyott. Kezdtem miatta meglehetősen morcos lenni.

- Gondolom nem vihetek sok cuccot. – a gardróbba álltam és a ruháimmal szemeztem.

- Egy jachtra nem is kell sok ruha. – mondta mosolyogva. – Olyan ruhákat viszont vigyél amik a pocakod takarják. – kihúztam pár vékony felsőt amik igazából a vállam meg a hasam védték. Még régebben vettem őket Evaval, sőt még azelőttről is volt pár ilyen fajta felsőm. Végül is az lett belőle, hogy én mutogattam a ruhákat Sue meg mondta, hogy érdemes-e vinni. Én tuti bepakolok legalább két bőrönd ruhát egy hétre mint általában, de most Sue hasznos segítségnek tűnt. Simán belefértem egy bőröndbe úgy, hogy a laptop, és az összes kütyüm is benne volt. Bepakoltunk Sebinek is mert az katasztrófa ahogy ő pakol. A héten nagyon jól össze barátkoztam Sueval. Már örültem, hogy itt van, mert így nem voltam legalább egyedül a házba. Úgy már tuti megőrültem volna.

- Beszülnünk kéne. - jegyezte meg Sebi mikor beléptem a hálóba este. Másnapra volt az indulás tervezve.

- Mit csináltam? – kérdeztem ásítva. Annyira nem érdekelt a héten semmi, hogy az hihetetlen.

- Nagy örömödre, halasszuk el az esküvőt decemberre. – felkönyökölt és engem nézett. Megpróbáltam komoly és szomorkás arcot vágni, nem nagyon ment. Igazából totálisan megfeledkeztem róla.

- Hogy jutottál erre a döntésre? – felmásztam az ágyra és beültem vele szembe. A pocakom még nem volt annyira zavaróan nagy, de már bárki megmondhatta, hogy várandós vagyok. Persze én nem annyira rajongtam azért, hogy nem férek bele a kedvenc ruháimba.

- Neked most legkevésbé egy esküvőre van szükséged. – sóhajtott. – Egy ilyen mindig idegességgel, futkosással telik.

- Szóval akkor decemberig békén hagysz? – kérdeztem vigyorogva.

- Békén. –bólintott mosolyogva. – De ha megszületnek a kicsik és már jól leszel elveszlek egyből.

- Ez fenyegetően hangzik. – nevettem. Végig dőltem az ágyon és a plafont néztem. – Belegondoltál már abba, hogy mennyire beleélted már magad a kicsikbe?

- Veled ellentétbe, én nem hisztériázom rajta. Én örülök neki. – most ő ült felé és a hasam kezdte el simogatni.

- Nem hisztériázom, jó? – nézetem rá szúrósan. Csak fejcsóválva vissza dőlt mellém, és megölelt.

- Pihenj inkább. – kaptam egy puszit és ő szinte már aludt is.

- Egész napi semmittevésbe nem lehet elfáradni. – morogtam.

Legalább hajnali egy volt mire elaludtam, de nem hagytak sokáig aludni, mert 3 fele megszólalt a telefonom. Volt már annyi eszem, hogy rezgőre tegyem, és arra Sebi nem ébred fel. Kimásztam az ágyból és kimentem az emeleti nappaliba.

- Eva, mi a francot csináltál már megint? – vettem fel bosszúsan Evanak.

- Tommi vagyok. –mondta zaklatott hangon. – Tudom, hogy neked pihenned kell meg ilyenek, de Eva bezárkózott a fürdőszobába és nem válaszol. – hallatszott a hangján, hogy ki van borulva. – Nem kérném, ha tudnék más megoldást, de kérlek gyere ide. Evanál vagyunk.

- Sietek. – mondtam és már a gardróbba is voltam. – Sebnek te magyarázod meg.

- Rendben, siess kérlek. – nem várta meg a válaszom, csak kinyomta. Nagyon durván ki lehet bukva Tommi, ha engem hív. Sebi után ő volt a legkiborítóbb gyerek kérdésbe. Gyorsan felöltöztem, összefogtam a hajam és írtam Sebinek egy cetlit, hogy Evanál vagyok, hívja Tommit, majd ő elmagyarázza. Nehogy egyből velem ordibáljon.

Lesiettem, beültem a Mercibe, és már ott se voltam. Fél órás utat tettem meg 20 perc alatt, hiszen nem volt forgalom, és hajnalba rendőrök sem nagyon vannak kint.

Kiszálltam a kocsiból, és már rohantam is a bejárati ajtóhoz. Mire csengettem volna, Tommi már szélesre is tárta előttem az ajtót.

- Ha bármi rosszul létet érzel szólsz.

- Neked is szia. – válaszoltam morcosan.

- Mit fogok ezért Sebastiantól kapni. – sóhajtozott. – Emeleti fürdő. – mutatott az emelet felé.

- Basszus, basszus, basszus. – felrohantam a lépcsőn és elkezdtem ütni az ajtót ököllel. – Eva! Virág vagyok, engedj be! Baszki, mi lesz már! Engedj be, kérlek! - tudtam, hogy ebben a fürdőben vannak a gyógyszerek, és minden amivel komoly gondot lehet okozni magadnak. – Mégis mi a fene történt? – kérdeztem Tommitól.

- Nem tudom, már két napja rossz volt a közérzete, és rosszul volt elég gyakran sok mindentől. – megvakarta a fejét. Látszott, hogy töri a fejét mi lehet. Nekem egyből leesett.

- Utoljára egy hónapja feküdtetek le, igaz? – néztem rá. Picit elpirult de bólintott. Neki döntöttem a homlokom az ajtónak. – Eva kérlek szépen engedj be.

- Miért nem reagál? – kérdezte Tommi. – Nekem sem reagált.

- Én se reagálnék. – morogtam. Megindultam a hálószobája felé.

- Hova mész? – kérdezte értetlenül.

- A hálóba van még egy ajtó ehhez a fürdőhöz, és pótkulcs is van. – magyaráztam. – Mindkét zárban pedig nem lehet kulcs. – pasik…

Előszedtem a pótkulcsot és kinyitottam a háló felüli ajtót. Eva a földön feküdt magzat pózba és zokogott. Elkaptam Tommi kezét mikor megindult a fürdő felé.

- Kinn maradsz. – mondtam parancsoló hangon neki és bementem, majd becsuktam az ajtót. Oda feküdtem Eva mellé. – Bevettél valamit?

- Nyugtatót. – suttogta. – Szart se ér. – rekedt volt nagyon a hangja. Hittem neki. Tudtam, hogy megmondaná, ha bevett volna valami mást is.

- Voltál orvosnál vele, vagy csak tesztet csináltál? – kérdeztem halkan.

- Voltam orvosnál. – suttogta. – Miért velem történik meg? Már túl léptem az előző babán. Én ezt nem bírom. Nekem ez sok.

- Úgy tűnik az van megírva neked is, hogy gyereketek legyen. – kisöpörtem az arcából a haját.

- Most jöttünk csak újra össze! Ez nem fair. – felsóhajtottam.

- Az élet nem mindig fair. Ciaron is még létezik és dolgozhat. – erre elmosolyodott picit.

- Mi van ha nem Tommi az apa? – kérdezte halkan.

- Megvan rá a lehetőség? – kérdeztem kíváncsian.

- Hát miután szétmentünk volt pár jó éjszakám Bennel.

- Mit mondott a doki hány hetes a magzat? – kérdeztem rá.

- 5. – mondta halkan.

- Akkor még a Német Nagydíj előttről való a kicsi. – mondtam pár pillanat után, mikor végig gondoltam. – Sőt még a parádé előttről.

- Ettől még nem nyugszom meg. – jegezte meg. Ezt nem hittem el, mert látszott rajta, hogy egy picit nyugodtabb lett. Legalább Tommié.

- Nem mondtam, hogy meg kell nyugodnod. – mondtam lazán. – Míg ki vagy borulva itt maradhatok, és semmi kedvem most vissza menni Sebihez.

- Tényleg. Rondán kifogsz kapni. – ezen már mosolygott.

- Tommi fog rondán kikapni. – csóváltam meg a fejem amennyire tudtam fekve. – Ő hívott ide.

- Nem akarok kimenni hozzá. – mondta halkan. – Erre nem vagyok felkészülve.

- Elveteted? – kérdeztem pár perc csönd után.

- Nem. – sóhajtott. – Örökre elveszteném Tommit.

- Csak miatta, nem veteted el? – kérdeztem mosolyogva. – Valaki elég komolyan szerelmes.

- Miért neked mi volt az elsődleges okod, amiért nem vetetted el? – támadott vissza.

- Vannak elveim. Még ha kevés is. – mondtam somolyogva. – Én nem vagyok gyerekgyilkos.

- De nem sirattad volna meg, ha elvetélsz. – nem a szememre akarta hányni, csak megjegyezte.

- Az elején lehet, hogy nem. Most már rohadt sokat nélkülöztem és szenvedtem miattuk, most már megszülöm a két rosszaságot. – erre elmosolyodott megint.

- Borzalmasa szigorú anya leszel. – jegyezte meg nevetve. – Sebi meg igazi vajszínű, anyuci háta mögött mindent megengedő apa.

- Na azt próbálja csak meg. – én is nevettem vele. Picit talán kínunkba nevettünk, de jól esett.

**

Végül Sebi csak fél napig morgott a dolgon. Tommiból pedig nem tudtam kiszedi, hogy mit mondott neki, hogy nem akadt ki, pedig érdekelt volna a titok nyitja.

Délután szálltunk hajóra Monacóban. Az első egy órában én személy szerint feszengtem a jachton mert nem tetszett, hogy nincs szárazföld a lábam alatt, de szépen lassan én is feloldódtam. Egész nap koktélokat ittunk, sajnos én csak alkohol menteset, és nevettünk a fiúkon, ahogy a vízbe ugrálnak. Így ment el egy teljes hét.

Sajnos a nyaralás ezzel le is telt, mert nekem dokihoz kellett mennem.

Mivel Sebi ismert már, így ő is jött velem a dokihoz, és addig erősködött míg bent nem maradhatott a vizsgálatokkor.

- Úgy hiszem a szigorú pihenést felfüggeszthetjük. – mondta a doki a vizsgálati eredményekkel a kezében. Fent ültem az asztalon Seb pedig ott állt mellettem. Én elégedett fejet vágtam, ő meg húzogatta a száját.

- De nem kéne inkább pihennie a szülésig? – kérdezett vissza. Combon rúgtam, de oda se figyelt rám.

- Pihennie továbbra is sokat kell, de már nem annyira szigorúan mint eddig. – mosolygott rám a doki.

- Dolgozhatok? – kérdeztem reménykedve.

- Nem. –vágta rá Sebi. A doki rá nézett majd rám. Végül elmosolyodott.

- Irodai munka ellen nincs kifogásom. – biccentett. – Ha jól tudom még van másfél hetük amikor nincs munka. – kérdőn nézett ránk.

- Csak Augusztus utolsó hetében lesz futam. – biccentettem.

- Azon ott lehet, de a versenymérnöki székben nem akarom meglátni. – megrázta felém az ujját nevetve.

- Nekem már ez is elég, egyenlőre. – nevettem én is. Egyből sokkal jobb kedvem lett.

- Természetesen a csapatorvossal még beszélek, és hetente meg kell nálam jelennie vizsgálaton. – szigorúan nézett rám.

- Itt leszek. – bólintottam. – Jó kislány leszek. – Sebi erre elröhögte magát.

- Na azt megnézem. – heherészet. Megint lábon rúgtam és nagyon szúrósan néztem rá. A doki csak csóválta a fejét.

Még csinált egy ultrahangos vizsgálatot a doki, és kiderült, hogy egy kisfiúnk és egy kislányunk lesz.

Sebi egészen hazáig vigyorgott mint a tejbe tök, esélytelen volt leszedni az arcáról a vigyort.

Mivel nyaralás után egyből a dokihoz mentünk, így csak most értünk haza egy hét után. Ahogy beléptem a kapun arra számítottam, hogy Báró és Pehely ott lesz, de csak Pehely kocogott oda hozzánk. Egyből felvettem és megsimogattam a fehér szőrét.

- Szia Pelyhecske. – elkezdett dorombolni és a fejét a mellkasomnak dörgölte. – Úgy tűnik hiányoztam. Ennek örülök. – nevettem. – Báró! Merre jársz? – hangosabban kérdeztem, de nem jött elénk. Közben Sebi is oda ért mellém.

- Na hello macsesz. – ő is megbirizgálta Pehely fejét, de Pehely puszta szeretetből a mancsával arrébb pofozta Sebi kezét. Megcéloztam a házat, de nem értem oda az ajtóhoz mikor kinyílt és Sue jött elénk mosolyogva. Megölelt minket és látszott rajta, hogy örül, hogy végre haza értünk.

- Báró merre van? – kérdeztem tőle aggódva. Még nem volt rá példa, hogy ne köszöntött volna valamelyikünket mikor haza értünk.

- Nem tudom, napok óta eltünedezik és csak estére jön be a házba. – vonta meg a vállát Sue. – Mindig haza jön és semmi baja nem volt még.

- Értem. –bólintottam. Nem tetszett a dolog. Le raktam Pelyhet és megindultam hátra felé a kertbe. Sebi és Sue bevitték a cuccainkat a házba. Én úgyse emelhettem nehezet. Hátra mentem a kertbe de ott se láttam sehol a zsemleszínű Goldit.

- BÁRÓÓ!! – kiabáltam, de semmi reakció. Vissza indultam a ház felé, de egyszer csak Báró tűnt felém rohanva. Oda jött és leült velem szembe. Tiszta sár volt és víz. Bizonyára nem rég esett az eső. – Hát te hol jártál? – kérdeztem picit szidva. – Gyere megszárítkozni. – intettem neki és megindultam a ház felé, de oda kocogott mellém és a kezemben lévő kulcsnak a nyakba akasztóját elkapta és elkezdett arra felé húzni amerről érkezett. – Báró erre van a ház. Gyere szépen. – megrántottam a kulcsot, de nem engedte el. Makacsul húzott a hátsó kerítés részhez. A kerítésnél elengedte a nyakba akasztót és átbújt a kiásott lyukon a kerítés alatt. – Ez mióta van itt? – kérdeztem értetlenkedve. Rám vakkantott amit annak vennem, hogy maradjak csöndbe és kövessem. – Ezért tuti veszekedni fog velem Seb. – sóhajtottam egyet, majd átmásztam a kerítésen. A telek ezen része egy erő szélétől volt nem sokkal. Báró az erdőt célozta meg aminek nagyon nem örültem, főleg, hogy csak egy vékony szövet cipő volt rajtam meg egy lenge nyári ruha és minden tiszta víz volt. Követtem Bárót, de közben próbáltam figyelni az utat, hogy vissza találjunk, bár míg Báró itt van nem fogok eltévedni, volt egy olyan érzésem. Nemsokára egy nagy karton doboz mellett letelepedet és rám nézett. A doboz láthatóan megviselt volt és vizes. Nyüszögés hallatszódott belőle. Leguggoltam mellé és elvettem azt az oda húzott oldalt ami takarta előlem a doboz tartalmát. Báró lefeküdt a vizes avarba és engem nézett. Én csak döbbentem pislogtam mikor megláttam a 3 kiskutyát és egy álmosnak tűnő szuka Goldit.

- Nagyon remélem, semmi közöd a kiskutyákhoz. – néztem Báróra aki felkelt és oda telepedett közvetlen a dobozhoz. Nem voltam kutya szakértő, de pár naposnál nem voltak idősebbek a kiskutyák.

Csak akkor figyeltem fel az igazi gondra, mikor a szuka kutya nyüszíteni kezdett és Báró egyből nyalogatni kezdte és az orrával bökdöste ahol csak érte. Akkor esett le, hogy nem álmos a szuka kutya hanem talán haldoklik és Báró ezért hozott ide.

- Báró menj vissza a házba és rángasd ide Sebit, nincs nálam a telefonom. – néztem a kutyára. – Ha kell morogj, találj ki valamit. Okos kutya vagy. – megsimiztem a fejét majd meglöktem a ház felé, de ő nem mozdult. A kicsiket meg a szukát nézte. – Itt maradok velük, ne félj. – mosolyogtam rá. Vakkantott egyet és már ott sem volt. – Ha, egészség szakra megyek még tudnék is mit kezdeni magammal. – felsóhajtottam és levettem a boleróm, hogy a kölyköket rátegyem. Tiszta víz volt minden, még a doboz belseje is. Először bizalmatlan volt velem az anya kutya, de amint látta, hogy segíteni akarok hagyta, hogy pakolgassam a 3 kiskutyát. Jobb ötlet híján letérdeltem a sárba és ráültem a sarkaimra, majd a szuka kutyát az ölembe húztam. Tiszta víz volt, és láthatóan remegett a hidegtől. Betakartam a szoknyám aljával amennyire tudtam, bár nem hiszem, hogy sokat ért volna. Próbáltam a saját test melegemmel melegíteni, de nem sok sikerrel, hiszen a hasam már elég nagy volt ahhoz így 20 hetesen, hogy akadályozzon pár dologban. Már kezdtem én is fázni mikor meghallottam Sebi szitkozódását.

- Sebiiii. – kiabáltam. Egyből szaporább lépteket hallottam.

- Te mit művelsz itt? – nézett rám értetlenül.

- Ne most. Segítsd bevinni a házba az anya kutyát. Átvan fagyva. – pá pillanatig tétovázott, majd kibújt a pulcsijából és abba tekerte bele a remegő kutyát. Hát többet ért mint az én lenge ruhám. Felvettem a kiskutyákat a földről és megindultam Sebi után. Báró előttünk kocogott, hogy biztos ne tévedjünk el.

- Te jól vagy? – nézett hátra Sebi rám.

- Jól vagyok. – sóhajtottam. – Picit hideg van, de mindjárt vissza érünk úgyis. – megvontam a vállam.

- Hány kiskutya van? – kérdezte kíváncsian.

- Három. – válaszoltam. Óvatosan fogtam a kicsiket nehogy bajuk legyen. Ahogy beértünk a házba megcsapott a jóleső meleg. Leraktam a kiskutyákat az anyukájuk mellé Báró kosarába és hívtam az állatorvost, míg Sebi feltekerte picit a padló fűtést.

Báró oda telepedett a kosár mellé és még Pehely oda dugta az orrát, bár őt tisztes távolságba feküdt el a szőnyegen. Sue hozott törülközőket és átdörgöltük a kutyákat jó alaposan.

Az állatorvos gyorsan kiért szerencsére, de a szukának már így is késő volt. Nem tudott már vele mit csinálni. A klinikára már elmondása szerint nem ért volna be vele, és sok vért vesztett és valami mizéria volt mikor világra hozta a kicsiket. Én már átöltözve telepedtem oda mellé.

- Nekem is babáim lesznek. – mondtam neki a fejét simogatva. Rátette a fejét a térdemre és onnan pislogott rám. Fáradtam megnyalta a kezem és egyre lassabban szuszogott. A kiskutyák körülötte nyüszögtek és piszkálták az anyukájukat. Báró még mindig ott feküdt mellettük és látszott rajta, hogy fáj neki a szuka elvesztése. A térdemre hajtott fejjel hunyta le a szemét örökre. Egy pillanatra és is becsuktam a szemem. Mire kinyitottam Báró is oda jött hozzám és bele mászott az ölembe és panaszosan vonyított.

Az állatorvos elvitte a szukát, és törzskönyveztette a 3 kiskutyát akik nálunk maradtak. Sebi is oda ült mellém és Bárót simogatta. Sue az állatorvos javaslatára lement a gyógyszertárba cumisüvegért és abból etette az elesett kiskutyákat.

- Pehely ne legyél pofátlan. – szólt rá Sebi mikor Pehely oda ment Suehoz. Azt hittük tejet megy kunyizni, de oda feküdt a kiskutyák közé és dorombolt nekik. Muszáj volt mosolyognom mert a három kölyök egyből oda bújtak hozzá. Az állat doki szerint 4 naposak voltak.

Este nehéz szívvel hagytam lent a 3 kiskutyát és Bárót. Pehely jött fel velünk aludni szokásához híven. Oda bújtam Sebihez és nagy nehezen tudtam csak elaludni.

Reggel picit meglepődtem mikor egyedül ébredtem, pedig még csak reggel 6 óra volt. Lementem a földszintre és Sebi a földön aludt a kiskutyák meg Báró pedig oda bújva hozzá. Ezen jót mosolyogtam. Halkan mentem be a konyhába reggelit csinálni. Persze Báró így is felébredt és oda jött hozzám.

- Sajnálom. – oda guggoltam hozzá és átöleltem. Ráfektette a vállamra a fejét és szusszantott egyet. Meglepetten húzódott el mikor az ikrek elkezdtek a rugdalózni a hasamba. Néha komolyan elgondolkodtam, hogy hogyan lehet egy kutya ennyire okos. Leült velem szemben és a hasam nézte. Mosolyogva raktam a táljába kaját és öntöttem vizet a vizes tálba. Pakoltam reggelit egy tálcára és oda ültem Sebi mellé a szőnyegre.

- Sebike. – megsimogattam a haját, és vártam, hogy felébredjen. Nagyot nyújtózkodott, ropogott is mindene rendesen. A kiskutyák egyből nyüszögve konstatálták, hogy nincs tovább nyugis alvás. Szerencsére rájuk is gondoltam így hoztam nekik be tejet.

Mire Sue megérkezett már mindenki teli hassal feküdt a földön.

- Gondolkodtatok már a neveken? – kérdeztem mosolyogva miután levette a cipőjét. Oda térdelt hozzánk. – Az ikreknek sem adtatok még nevet és a három jövevénynek sem.

- Nem hiszem, hogy meg kéne őket tartani. – mondtam elgondolkodva. – 4 kutya egy macska meg két kisbaba sok lenne.

- Akkor mit kezdjünk velük? – ráncolta a homlokát Sebi.

- Réka régóta akar kiskutyát. – nevettem.

- Két kiskutyával már meglehet birkózni nem? – kérdezte a jövevényeket nézve.

- Hááát… - húztam a számat. – Kiderül.

Egész nap a kiskutyákkal szórakoztunk. Nagyon picik voltak még és esetlenek, pont ezért viccesek.

- Mit szólnál a Pötyihez meg Mogyihoz? – kérdezte este felé Sebi. – Ez a kiskutya foltos, szóval a Pötyi találó. – felvette a foltos kutyust és felém nyújtotta. - Ő pedig a legbarnább hármuk közül. A mogyoró jut róla eszembe. – vette fel a következő kiskutyát és őt is nekem adta. Pötyinek a lábai és az egyik füle barnább volt, míg a másikkutyus teljesen sötétebb színű volt. A harmadik kutyus teljesen olyan volt mint Báró. – Ő kifog rajtam. – emelte fel.

- Én benne vagyok a nevekbe. – bólintottam. – Báró neked tetszenek bolond gazdád által kitalált nevek? – kérdeztem vigyorogva.

- Ki a bolond? – nézett rám nevetve Sebi. Egyszer csak a kiskutya a hatalmasat tüsszentett a kezébe. Annyira aranyos volt, hogy csak nevettünk rajta. – Egészségedre. – emelte fel Sebi szem magasságba. Sírtam a nevetéstől, mikor a Pötyit vissza adtam neki és lepisilte a felsőjét.

- Legyen Aliz. – mondtam nevetve.

- Miért pont Aliz? – kérdezte morogva a fürdőből.

- Mert lakott egy kutya az utcába mikor kislány voltam és ő nagyon békés kutya volt és okos. – magyaráztam. – Báró is nagyon okos, és ő itt nagyon hasonlít rá. – ölembe vettem a kiskutyát és megsimogattam a fejét. Báró a nagy nyelvével végig nyalt rajta, és a kiskutya eldőlt. Ezen megint jót nevettem.

- Pötyi, Mogyi, Aliz, Báró és Hópehely. – jött vissza Sebi félmeztelenül. Mosolyogva bólintottam. Felkeltem a földről és oda bújtam a Sebihez akinek a hajából csöpögött a víz, mert gyorsan letusolt. Pont akkor kezdetek el az ikrek rugdosni mikor belebújtam Sebi nyakába. – Ezt éreztem. – mondta ledöbbent hangon. Rácsúsztatta a kezét a hasamra és várt. Az ikrek megint rugdosni kezdtek. – Érzem őket! – olyan szintű imádat és boldogság volt a hangjába, hogy ha nem hallom nem hiszem el.

A változatosság kedvéért egész lefekvéséig a hasam simogatta meg tapizta. Az elején még vicces volt, de pár óra után igazán idegesítő lett.

- Seb ne simogass már folyton! Az agyamra megy. – elkaptam a kezét már az ágyba fekve de ő csak ránézett a kezemre amivel a csuklóját szorítottam.

- Ne sajátítsd ki őket. – mondta komolyan. Köpni-nyelni nem tudtam. Jó pár percig csak nagyokat pislogtam.

- Pofám leszakad. – morogtam és felkeltem az ágyból. – Én maradok itthon velük, én hordom ki őket. Az én testem változik miattuk. Jogom van a kisajátításra. Egyébként pedig annyira kértelek, hogy ne cseszegesd a hasam folyton. – nem vártam meg a reakciót, mert látszott rajta, hogy nem nyugszik meg. Bevágtam a háló ajtaját és lementem nappaliba. Báró ott feküdt a kiskutyákkal a kosarába. Bementem a konyhába és öntöttem magamnak egy pohár vizet. Nem kapcsoltam villanyt, így kiláttam a sötétségbe. Egy kocsi állt meg nem messze a háztól és két pasi szállt ki belőle. Figyeltem ahogy oda érnek a kapuhoz és átmásznak rajta. Oda sétáltam a bejárati ajtóhoz halkan kinyitottam és kiléptem a tornácra. Engem nem láthattak, mert sötét volt és messze is voltam tőlük. Felnyomtam a kerti locsolót, és vigyorogva figyeltem ahogy tiszta víz lesz mindkettő. Vissza osontam a házba, közben már Báró az ajtó mellett ült.

- Feküdj vissza szépen. – megsimiztem a fejét és az ajtó mellett lévő kapcsoló táblán felnyomtam a kaputól a bejárati ajtóig a lámpasor világítását. A nappali ablakon keresztül figyeltem vigyorogva ahogy sprintbe távoznak.

- Mi történt? – jött le ásítva Sebi. – Miért ég kint a lámpa sor?

- Két pasi úgy gondolta be oson. – megvoltam a vállam és lenyomtam a világítást. Vissza mentem a konyhába meginni a vizem.

- Nem kéne a rendőrséget hívni? – ölelt meg hátulról.

- Fölösleges. – mondtam unottan. – Ha igazán profik lettek volna, akkor beljebb jönnek és bekapcsol a riasztó. – nyomtam egy puszit az arcára és megindultam az emelet felé. – Aludjunk. Fáradt vagyok.

- Aludjunk. – vont vállat és jött utánam.

Tényleg fáradt voltam, és kedvtelen.

Hajnalban ismét a telefonom rezgésére ébredtem. Kimentem az emeleti nappaliba és ott vettem fel csak Lacinak.

- Szia, miért zargatsz ilyen hajnali órákban? – kérdeztem egykedvűen.

- Ide tudnál repülni? – kérdezte zaklatottan. – Réka kórházba került.

- Mi történt? – egyből felélénkültem.

- Le esett a lépcsőről és nagyon megütötte magát. – mondta idegesen. – Nagyon sok vért vesztett, és mesterséges kómában tartják. Megduzzadt az agya. – leültem a fenti kanapéra és csak néztem magam el. A régi rémálmom megvalósulni látszott.

- Az első géppel megyek. – mondtam csendesen. – Még nem tudom Sebivel vagy nélküle.

- Pesti Gyerek klinikán vagyunk az intenzíven. – mondta. – Szólok a nővéreknek, hogy engedjenek be.

- Rendben. Sietek. – mondtam és letettem. Iszonyúan féltem. Vissza mentem a szobába és oda térdeltem sebi mellé.

- Sebi, ébredj, Réka kórházba van. – megráztam a vállát. Rám nézett és amint eljutott az agyáig mit mondtam felült. Pár pillanatig engem nézett majd kiugrott az ágyból és öltözni kezdett, közben már a repteret hívta. Én is gyorsan felöltöztem, és pár fontosabb holmit beledobáltam egy bőröndbe. Sebi közben hívta Suet is és Tommit.

Remegő kézzel ültem be a kocsiba és még akkor is remegett a kezem mikor Pesten leszálltam a gépről. Egyből a kórházba mentünk. A recepción eligazítottak minket, hogy merre kell menni. Ahogy oda értünk a szobához, amit a nővérke mondott megtorpantam. Sebi egyből észlelte a dolgot és átölelte a derekam majd nyomott egy puszit a homlokomra.

- Csak próbálj nyugodt maradni. – suttogta majd kitárta előttem az ajtót. Laci az ágy mellett ült sápadtan. Lassan néztem rá az ágyban fekvő kislányra. Csövek lógtak ki belőle mindenhonnan és a feje be volt kötve. Nyeltem egyet. Próbáltam nem kiborulni. Laci felkelt és megölelt. Nagyon felborzolta az idegeimet, hogy a folyton mosolygó Réka fal fehéren fekszik az ágyba mindenféle csövekkel. Sebi oda húzott egy széket és lenyomott rá.

- Nyugodj meg, oké? – kérdezte az arcom simogatva. – Legalább olyan sápadt vagy mint Réka. Jó kezekben van, nem lesz baja.

Belenéztem a kék szemekbe, és tudtam, hogy ő ezt nem garantálhatja, de mégis megnyugodtam egy kicsik.

Legalább egy óráig ültünk mellette mikor a gép ami eddig nyugodtan csipogott egyre lassabban kezdett el szívhangot jelezni. Fél perc alatt éreztem, hogy ájulás határon vagyok. Nővérek rohantak be, meg orvosok és minket kitessékeltek. Nem mondtam semmit. Nem bírtam volna megszólalni, de elég volt Sebire néznem. Tudta, hogy legszívesebben fejbe vágnám mert azt mondta minden rendben lesz.

- Ha elvesztem nem élem túl. – suttogtam halkan. A két pasi közt ültem de nem mondtak semmit. Két oldalról fogták a kezem.

Mikor a doki fáradt és gondterhelt arccal kilépett a szobából elszorult a torkom.