Európa - Brit 2 (Seb)

Sziasztok! Megvolt a 10 komi tehát itt az új fejezet, ami mint azt biztos tudjátok Sebi szemszögéből íródott :) A következő fejezet megint csak 10 komi után jön, és most tessék nem csalni :D

Jó olvasást! :)

Pussz. Csillu

*Seb szemszög*

Nem örültem, hogy Virág elment Eva után az erdőbe. Görcsbe volt a gyomrom a félelemtől, hogy baja lesz. Tommival a kanapén ültünk csendben és néztünk ki a fejünkből, csak a telefoncsörgésre ugrottunk fel mindketten. Anna volt, hogy menjünk be a gyárba, de azt nem részletezte, hogy miért. Tovább pörgött az idő, és kezdtem egyre idegesebb lenni, hogy mi tart ennyi ideig. Az egy óra lejárta előtt pár perccel csörgött ismét a telefonom.

- Szia, na? Megvan? Jól vagytok? – kaptam fel a telefont. Próbáltam minél jobban palástolni az idegességemet.

- Szia, jól vagyunk, hazafelé tartunk. – a hangja nyugodt volt, így én is nyugodtabb lettem. – Ti is kaptatok behívót?

- Igen, megvárjunk, vagy majd a gyárban találkozunk? – meg akartam várni. Azt akartam, hogy újra a közelemben legyen és biztonságban tudhassam. Persze ezt neki nem mondtam meg, mert egyből jönne azzal, hogy felnőtt nő, és ne aggodalmaskodjak.

- Ha eléritek az Angliába tartó gépet előttünk, akkor menjetek nyugodtan. De léci, foglalj jegyet nekünk valamelyikre, amit elérünk. – az utolsó mondat biztossá tette, hogy pontosan tudja, hogy mi elérjük a kettes gépet, így nem volt lehetőségem direkt lekésni.

- Rendben. Szeretlek titeket. Szia! – hadartam és letettem. Utáltam, hogy ennyire nyugodt, míg én itthon megőrülök. – Jól vannak, Virág haza viszi Evat és mennek a gyárba. Gyere, még elérjük a kettes gépet. – indultam meg az emelet felé.

- Biztos jól vannak, vagy Virág ismét csak palástolja az igazán nagy bajt, hogy csak a megoldás után szóljon? – szólt utánam Tommi. Erre nem is gondoltam.

- Bízom benne. – néztem vissza rá a lépcsőről.

- Nem is ezt kérdőjeleztem meg. – vágta rá.

- Mi mást tehetnék? – indultam meg tovább a lépcsőn. Hópehely mellettem kocogott felfelé a lépcsőn.

- Várjuk be őket. – válaszolt már az ajtóban állva.

- Nincs kedvem veszekedni. – fordultam felé. – Én is szívesebben bevárnám őket, de abból Virág balhét csinál. – sóhajtottam.

- Eva is. – vont vállat. – De gyomor ideg nélkül ülök fel legalább a gépre.

- Én így is anélkül ülök fel. – hazudtam egyből. – Ha Virág azt mondja, hogy jól vannak és rendben, akkor úgy is van. – ezt igazán még én se hittem el. Mindig védi a környezetét, ha ez abban nyilvánul meg, hogy hazudik, míg meg nem oldódik a dolog, akkor megteszi.

- Ha Virág azt mondja, hogy csapd a falnak a kocsit, mert úgy éri meg a verseny megtennéd. – nem kérdés volt.

- Ezt hívják bizalomnak. – bólintottam és bementem a hálóba. – Dehogy csapnám neki, ennyire hülye nem vagyok. – morogtam. Hópehely felugrott az ágyra és kényelmesen összegömbölyödött. – Készülj, mert mész szomszédolni. – jegyeztem meg neki. Erre felnézett és nyávogott egyet. - Ne nyávogj, legyen bűntudatod, mert míg nem loptad be magad Virág szívébe Bárót is vittük a futamokra. – felkelt, oda jött hozzám és rám bámult. – Na, menj arrébb, vagy a bőröndbe végzed. – arrébb lökdöstem lábbal, de visszaült ugyan oda. – Akkor én megyek arrébb. – morogtam. Léptem kettőt az ágy felé, de jött utánam. – Idegesítő vagy. – vetettem oda neki és átmentem a gardróbba, hogy átöltözzek. Cuccot nem viszek, mert ha pár napra ott kell maradni van ott annyi cuccom. Hópehely még mindig jött utánam.

- Macska szállj le rólam. – néztem rá nyomatékosan. Lementem a konyhába valamit enni, de megint jött utánam. – Báró igazán elüldözhetnéd már a háztól ezt a bolond macskát. – néztem vádlón a konyha küszöbén ücsörgő kutyára. Erre ő csak szusszantott egyet.

- Már megint Pehellyel vitázol? – jött be az ajtón Tommi hátizsákkal.

- Bosszantó egy állat. – felületem a pultra és megeszegettem a szendvicsem.

- Fél egykor eszel. – konstatált a Tommi. – Ha végzünk a gyárban szépen átmegyünk a kondiba.

- Én inkább egyből mennék németbe. – húztam el a számat. Szerettem edzeni, de most nem volt túl sok kedvem hozzá.

- Ha a következő futamon nyerni szeretnél és beférni a kocsiba, akkor nem siránkozol. – jegyezte meg. – Gyere, induljunk.

- Egy szendvicstől még ugyan úgy beleférek a kocsiba. – dünnyögtem.

- Hallottam. – kiabált vissza.

- Nem érdekel. – morogtam. Átvittem a szomszédba Bárót és Hópelyhet, aki kedvesen meg is harapott búcsúzóul. Pont elértük a gépet. Már fél úton voltunk mikor csörgött a telefonom. Meglepetten néztem a svájci számot. Mindenki Annát zaklatja, ha akar tőlem valamit.

- Sebastian Vettel. – vettem fel. Kíváncsi voltam ki jutott át Annán, vagy ki az és honnan tudja a számom.

- Jó napot, Dr. Johant vagyok. – nem mondott sokat a név, de a doktor titulusra gombóc lett a torkomba. – Ön Virág Norton élettársa? – a félelem egyre jobban mardosta a lelkem.

- Igen, mi történt? – feljebb csúsztam a székbe és vártam a választ. Tommi engem nézett és az ő arca is már aggodalmas volt.

- A hölgyet és Eva Müllert autóbaleset érte. – fordult egyet velem a világ. A vér a fülembe lüktetett. – Nem hozták még ki őket a kivizsgálóból, de a protokoll szerint szólnom kell magának.

- Rendben, köszönöm. – egyszerűen nem bírtam felfogni. Mi lesz, ha komoly baja van? Mi lesz, ha baja van a babáknak? Letettem a telefont és egyből hívtam Kimit. Ő otthon volt és megkértem, hogy menjen be a kórházba, és hívjon, amint tud valamit.

- Megyünk egyből vissza? – kérdezte Tommi. Csak bólintani bírtam, miközben már Annát hívtam.

- Szia Sebi, mikor étek ide? – vette fel a telefont.

- Hello, nem megyünk, foglalj nekem és Tomminak a legelső gépre jegyet léci, ami megy vissza Svájcba, Virágnak és Evanak autóbalesete volt. – hadartam el.

- Te jó ég! – hüledezett. – Jól vannak?

- Nem tudom! – fakadtam ki. Kezdett elönteni a tehetetlenség dühe. Nem kellet volna felszállni a gépre. – Beszélj Christiannal, kérlek.

- Elintézek mindent, menjetek csak vissza hozzájuk, és hívj, ha már ott vagy és biztosat tudsz. – már ő is aggódott. – Foglalok jegyet nektek. – azzal letette. Legszívesebben törtem zúztam volna a dühtől és az aggodalomtól. Mikor leszállt a gép egyből mentünk is az aulába, hogy mikor megy vissza gép. Szerencsére csak 20 percet kellett várni rá, de egy öröké valóságnak tűnt.

Már visszafelé ültünk a gépen, de egyre idegesebb voltam.

- Ugyan már, nem szokott ez az út ilyen hosszú lenni! Már rég meg kellett volna érkeznünk! – fakadtam ki.

- Seb még csak 10 perce szálltunk fel. – mondta nyugodt hangon Tommi.

- Hogy bírsz nyugodt lenni? – támadtam le.

- Semmit nem oldok meg azzal, ha dühöngök, mint te. – sóhajtott fel. Válaszolni nem tudtam, mert megszólalt a telefonom. A légi utas kísérő egyből nagyon rondán nézett rám, de nem érdekel.

- Mi van velük? – vettem fel gyorsan mikor láttam, hogy Kimi hívott.

- Nyugodj meg… - a vonal totálisan recsegett nem is értettem mit mond. – Virág…. és elvetélt. – nem értettem teljesen, de a lényeget igen. Kiesett a kezemből a telefon és csak néztem magam elé. Nem igazán bírtam feldolgozni az infót.

- Uram, kérem kapcsolja ki a telefonját. – jött oda okoskodni a légi utas kísérő. Tommi felvette a telefonom és kikapcsolta. Nem adta vissza, gondolom az arcomra rá volt írva, hogy pillanatok múlva nagyon dühös leszek. A szívem belefacsarodott a gondolatba, hogy elvesztettük az ikreket. Annyira bele éltem magam és már Virág is teljesen megbékélt a gondolattal. Még igent is mondott az eljegyzésre, sőt az esküvőbe is bele ment, ami hatalmas változás, és ezt mind az ikrek miatt. Pont mire elfogadta elveszítjük őket. Ez egyszerűen igazságtalan.

- Vegyél mély levegőt, és ne hagyd, hogy bedühödj. – mondta Tommi halkan. – Nem nagy publikum előtt kéne dühöngened. Virágnak most hatalmas szüksége lesz rád. Próbálj nem szétesni. – csak bámultam magam elé. Szüksége lesz rám. Valószínűleg ő is ki van borulva és fájdalmai is lehetnek. Egyszerűen nem bírtam elfogadni a gondolatot, hogy az ikrek halottak. Nem születnek meg. Nem látom Virágot nagy pocival. Nem morog tovább miattuk, miközben bármit képes lenne feláldozni értük.

Nagyon magamba zuhanhattam, mert arra eszméltem fel, hogy leszáll a gépünk. Egyből kocsiba ültünk és a kórházba mentünk.

- Jó napot, Virág Norton melyik kórteremben van? – értem oda a recepcióhoz. Végig nézett rajtam a nővérke és felcsillant a szeme. Egyből megigazgatta a ruháját és a haját. – Kérdeztem valamit! - jöttem ki a béketűrésemből. Annyira meglepődött a hangnemen, hogy elhabogta a szoba számot én pedig ott hagytam. Nem gondolkodtam, csak rohantam végig a folyosókon. Amint megtaláltam a szobát kopogás nélkül benyitottam. Kimi az egyik fotelben ült Virág pedig az ágyban feküdt és nagyon morcos fejet vágott, de amint meglátott elmosolyodott. Nekem pedig egy nagyon kicsit megnyugodott a lelkem, hogy legalább ő jól van.

- Nem kellett volna vissza jönnöd, Christian ki fog akadni. – jegyezte meg. Figyelmen kívül hagytam a kemény csaj álarcot és oda mentem hozzá. Óvatosan megfogtam a kezét és nyomtam egy puszit a homlokára.

- Minden rendben lesz. – bíztattam. Értetlen arcot vágott, majd elnevette magát.

- Sebi Drága, kapcsold be a telefonod. – a mosolya őszintének tűnt. Nem értem mi ez az egész. Ennyire nem érdekelné az ikrek sorsa? Örül, hogy nem kell ott hagynia a munkáját? Bekapcsoltam a telefonom és egyből SMS-t jelzett.

„ Mielőtt eldobod az agyad, és rosszra gondolsz, ha nem értetted volna, a szar vonal miatt: Virág jól van. Eva viszont terhes volt és elvetélt. K.R.”

Ránéztem Kimire aki a bajsza alatt vigyorgott.

- Ne nézz így. Ide jöttem, és szóltam, hogy jól van, csak vagy szakadozott, vagy csak egyből a rossz hírt hallottad ki. – emelte fel a kezét. Ezen már tényleg elnevettem magam. A feszültség feloldódott bennem, egészen addig, míg le nem esett, hogy Eva viszont elvetélt.

- Biztos jól vagy? – kérdeztem azért rá Virágot nézve. Bólintott.

- Eva viszont elvesztette a babát. – sóhajtott fel. – Pont elfogadta volna. Az ölébe volt a táskája, és a légzsák annyira hason vágta, hogy elvetélt. – magyarázta. Oda tettem a kezem a hasára.

- De akkor te, hogy-hogy…? – nem fejeztem be a mondatot. Nem bírtam volna kimondani azok után, hogy azt hittem elveszítettük őket.

- Az alacsony mivoltom megvédte őket. – mosolyodott el. – A bordáim és a mellem kapta az ütést. – húzta el a száját. Már nyitottam volna a számat, hogy rákérdezzek a bordáira, de leintett. - Ne hisztériázz, semmi bajom. Még csak meg sem repedt egyik sem.

- Annyira aggódtam. – sóhajtottam egyet. Úgy éreztem éveket öregedtem ez alatt a másfél óra alatt.

- Sejtettem, hogy csapot-papot ott hagyva rohansz majd vissza. – csóválta a fejét. – De örülök, hogy itt vagy. – felült jobban az ágyon és hozzám bújt. A kórházi hálóing alatt nem volt rajta melltartó, ebbe egyből biztos lettem, ahogy a mellkasomhoz bújt. Ránéztem Kimire Virág feje felett, aki kacsintva távozott a teremből.

20 perc múlva már a parkolóban voltunk. Virágot kiengedték, Evat viszont még éjjelre bent tartják. Virág megállt a Merci mellett és összevont szemöldökkel nézte a német zászlót a kocsin.

- Szedd le. – mutatott rá.

- Nem. – könyököltem fel a kocsi tetejére a vezető oldal felől. Összefonta a karjait a melle előtt és kislányosan dacos arcot vágott.

- Szedd le vagy nem szállok be. – nézett rám.

- Akkor gyalogolsz. – vontam vállat és beültem a kocsiba. Tudtam, hogy két percen belül beül mellém. Figyeltem, ahogy sóhajt egyet majd beül.

- Miért kell ennyire hangoztatni, hogy ki vagy? – kérdezte mikor becsatolta magát.

- Azt hangoztatom, hogy kiknek drukkolok, nem az, hogy ki vagyok. – magyaráztam, míg kiálltam a parkolóból.

A pirosnál ránéztem Virágra, aki csukott szemmel pihent. Az övet alig észrevehetően eltartotta a mellkasától és az alsó rész, ami a hasánál volt pedig hozzá sem ért a testéhez.

- Nem fogunk karambolozni ne félj. – megsimítottam a combját, amire rám nézett. Rátette a kezét a kezemre és összekulcsolta az ujjainkat, majd visszatette a kezem a sebváltóra, de nem engedte el.

- Zöld! – bökött fel a lámpára. Oda fordultam és tényleg zöld volt. Váltottam, ami így, hogy fogta a kezem nehézkesebb volt és indultam tovább. – A mi karambolunk sem az én hibám volt. – hátra döntötte a fejét és behunyta a szemét. – Belénk jöttek. Még szerencse, hogy a Nissannal voltam. Erős volt a kaszni.

- Nem véletlen kaptad azt a kocsit. – jegyeztem meg vigyorogva.

- Ezzel azt mondod, hogy béna sofőr vagyok és számoltál azzal, hogy közlekedési balesetem lesz. – morogta csukott szemmel.

- Nem tagadom. – nevettem el magam. Tényleg nem volt a legügyesebb sofőr.

- Vezetésbe te vagy a jobb, nekem az agyi munka jobban megy. – nézett rám. Az arca komoly volt, de a szemében vidámság csillogott. – Sehol se lennénk, ha te ülnél az én helyemen.

- De akkor se, ha te vezetnéd a kocsit. – vágtam vissza vigyorogva. – Tudod, hogy Christian miért hívott be minket? – lestem rá a szemem sarkából.

- Igen, miután felébredtem beszéltem vele. – nem is értem miért nem lepődöm meg azon, hogy egyből a munka után érdeklődik. – Egy óra múlva konferenciahívásba kapcsol minket.

- Kellek oda, vagy leülhetek meccset nézni? – kérdeztem reménykedve.

- Nem ülsz le meccset nézni. – vonta össze a szemöldökét. – Nincs is most meccs. – nézett az órára.

- De ismétlés biztos, hogy van. – vigyorogtam. Sóhajtott egyet és újra megcsukta a szemét, de ezúttal észrevettem valamit, amit eddig nem.

- Óvatosan veszel levegőt. – jegyeztem meg. – Megsérült a bordád. Így kiengedtek?

- Nem sérült a bordám, azt a doki észrevette volna. – motyogta csukott szemmel.

- Akkor mid sérült meg? – fordultam felé a pirosnál. – Láttam, hogy óvatosan lélegzel! Ne mond, hogy semmid!

- Meghúzódott egy bordaközi izmom. – morogta. - Semmi bajom. Kipihenem. Nem akarok kórházban feküdni – nem szóltam semmit, esélytelen lett volna vitázni vele. Megálltam a ház előtt és oda sétáltam az ő oldalára, hogy segítek kiszállni.

- Mit szeretnél? – nézett fel rám kérdőn mikor kicsatolta az övét.

- Segítek, gyere. – nyújtottam a kezem.

- Se rokkant, se beteg nem vagyok. – morogta.

- Nem is állítottam ilyet. – mosolyogtam. Valahogy rá kell vennem, hogy hagyja magát. Bármennyire palástolta én láttam rajta, hogy fáj neki. – Csupán próbálok udvarias lenni.

- Anyukád örömtáncot járna, ha ezt látná. – vigyorodott el. Elfogadta a felé nyújtott kezet. Óvatosan hoztam fel az ülésből és átkaroltam a derekát. Direkt ott támogattam ahol fogta a melle alatt. – Mint mondtam nem vagyok rokkant. – elengedte a kezem és megindult a ház felé, de félúton megtorpant és egy pillanatra kiült a fájdalom az arcára. Azt hitte nem láttam így rám mosolygott. – Jössz már?

- Na, gyere te kismama. – léptem oda hozzá vigyorogva és óvatosan a karomba vettem. – Ne ellenkezz, tudom, hogy nem vagy rokkant. Gyakorlom a nászéjszakára. – kacsintottam rá.

- Nászéjszaka. – motyogta picit elborzadva. Elnyomtam egy nevetést, és letettem a kanapéra. Soha nem volt egy átlagos felfogása, és pont ez volt az, amit szerettem benne. Nem unalmas mellette az élet.

- Segítsd le rólam ezt a nyavalyás inget. – piszkálta a gombokat. Vigyorogva ültem le mellé és kezdtem el végig gombolni a gombokat. Direkt végig simítottam a kézfejemmel a mellén, amit észre se vett. Ahogy végig értem a gombsoron lehúztam a vállairól és kibújtattam a kezeit az ingből. Még most se bírtam betelni a látvánnyal, pedig milliószor láttam már melltartóba, sőt meztelenül is. – Töröld le ezt a vigyort a képedről nagyon gyorsan. – kacagott fel halkan és óvatosan. – Csatold ki léci. – bökött a melltartóra. Óvatosan magamhoz öleltem, és kiakasztottam a hátán a csatot.

- Szeretlek. – súgtam bele a fülébe. Próbáltam kordában tartani a vágyam.

- Én is téged. – mosolyodott el. Imádtam ezt a mosolyát. Igazi volt és bensőséges. Egy kézzel tartotta maga előtt a melltartóját. Felsegítettem a kanapéról és megindultunk az emelet felé, hogy felvehessen valamit mikor megszólalt a vezetékes telefon.

- Christian és a remek időzítés. – morogtam. Levettem a pólóm és a feje fölé tartottam. – Bújj bele ebbe, mert ha így maradsz nem fogunk konferencia beszélgetni. – próbáltam nem kajánul vigyorogni, de nem jött össze. Persze ezen már ő is elvigyorodott és hagyta, hogy rá adjam a fehér Red Bullos pólóm. Nem takart annyit, mint ami szerencsés lett volna, de jobb volt, mint, hogy itt mászkáljon deréktól felfelé meztelenül. Ledobta a melltartóját a kanapéra és besétált az irodába. Út közbe kilépett a szoknyájából, de a pólóm jóval a feneke alá ért, így pont annyit takart, hogy megőrüljek tőle. Főleg, hogy a harisnyatartó teteje viszont kilógott.

- Itt vagyunk. – nyomta meg a ki hangosítást a telefonon és beült a székébe. Én ledobtam magam a vele szemben lévő szintén irodai kényelmes székbe és néztem, ahogy maga elé húz egy lapot és egy tollat fog a kezébe.

- Itt volt az ideje. – válaszolt Christian. – Virágnak és Evanak balesete volt, ezért nem tudnak most személyesen részt venni.

- De azért Vettel ide jöhetett volna. – jegyezte meg valaki. Annyira nem ismertem az ott dolgozókat, hogy tudjam hangból, hogy ki volt. Úgy tűnt viszont, hogy Virág egyből felismerte a hangot.

- Ciaron fogd inkább be. – nézett mérgesen a telefonra. – Attól még, hogy te nem szereted a feleséged, Seb szerethet annyira engem, hogy féltsen, és inkább velem legyen. – erre elmosolyodtam. Jól esett, hogy egyből megvédett. Nem akartam beleszólni a közte és Mark versenymérnöke közti harcba. – Azért lett össze hívva a megbeszélés, hogy Ciaron moroghasson vagy fontosabb indok is van? – kérdezte picit morcosan.

- Mark összetörte az autóját nagyon rondán. – kezdett bele Christian. Erre Virág arcán egy elégedett mosoly jelent meg. Vigyorogva csóváltam a fejem. Nagy volt az utálkozás. Én ebből szeretek kimaradni. – Ciaron új kasznit akar készítetni Marknak, de Adrian és Guill is azt mondja, hogy erre kevés vagy épp, hogy lenne idő.

- Ciaron túl sokat akar. – könyökölt fel az asztalra. – Csütörtök estére kész kéne lennie a kaszninak mindenestől, és éjjel illetve hajnalba kéne összeszerelni, és összehangolni a kocsival. – elkezdett a lap tetejére firkálgatni. – Ez kétheti napi 20 órás munkát jelent a készítőknek és a szerelőknek. – folytatta. – Egy emberi szervezetnek a 6 óra alvás létfontosságú. Kétlem, hogy erre bárki is képes lenne.

- Az egyik régebbi kasznit kéne felhasználni. – jegyezte meg valaki.

- Adriannak igaza van. – úgy tűnik Virág mindenkit ismer hangról.

- Seb monacói kaszniját már kijavították. A többi kaszni annyira sérült, hogy nem lehet ennyi idő alatt megjavítani, sőt gazdaságosabb újat csinálni. – magyarázta Ben. Virág rám nézett. Megvontam a vállam. Nem akartam belefolyni.

- Végezzetek teszteket rajta. – mondta végül.

- Elvégeztünk párat. Lépj fel átküldöm az adatokat. – felismertem Guill jellegzetes akcentusát. Virág pötyögött a laptopon majd előre hajolt és számolni kezdett. Nem bírtam levenni a szemem a pólómról, ami alatt nem viselt melltartót. Lejjebb csúsztam a székbe, hogy ne lásson bele az ölembe, és ne buktassam le saját magam. A haját nem fogta össze így most az arcába lógott, de ez sem zavarta meg a bonyolult számolás közben.

- Ahogy látom a kaszninak már semmi baja. – mondta fel se nézve. – Az értékek normálisak, már csak be kell őket állítani Webber igényeire. – tette hozzá úgy mellesleg.

- Nem kerülök hátrányba? – kérdezett vissza Mark. – Biztosak vagytok benne?

- Én is a te kasznidat használom. – válaszoltam.

- De az a kaszni nem volt sérült. – ellenkezett.

- Már ez sem az. – szólt közbe Guill. Mark le volt szólva. Még megbeszéltek pár dolgot, de már nem figyeltem oda. Végig Virágot néztem, ahogy hátra dobálja a haját, hogy ne legyen útba és ahogy a pólón átüt a melltartó hiánya. Ahogy lerakta a telefont felkelt a székből, továbbra sem nézett rám.

- Vegyél fel egy felsőt, vagy valamit kérlek. – nézett végre rám. Egyből leesett miért nem nézett rám. Ördögien elvigyorodtam.

- Miért tennék ilyet? – felkelni a székből nem akartam. Most én voltam fölénybe.

- Mert valami vacsit kéne csinálni és így nem tudok, ha félmeztelenül mászkálsz. – nézett végig a mellkasomon.

- Vacsizunk később. – vontam vállat vigyorogva. Felnevetett és oda jött hozzám.

- Lekésed a meccset. – ült az ölembe lovagló ülésbe. Neki döntötte a homlokát az enyémnek, de így is érzékeltem a huncut mosolyt az arcán.

- Nem érdekel. – suttogtam az ajkai közé. Közelebb hajoltam és megcsókoltam. Nem bírtam magammal tovább és ezt ő is pontosan tudta.