Török- Kanada 2

Mivel össze jött a 15 komi ezért itt az új! :D Köszönöm mindenkinek aki írt! Most nem nagyon fogok tudni írni a héten, de próbálkozom vele. Kikerült a talis felhívás, aki szeretne jönni jelezze, lécci. Nem szabok határt, de minél több komi jön össze annál nagyobb eséllyel éjszakázom, hogy írjak nektek.:D

- Felnőtt vagyok, tudom mi a jó nekem! – csapott az asztalomra Seb iszonyú dühvel. Kedvesen, aranyosan adtam elő neki, hogy pakoljon, mert 40 perc és megy a gépe. Erre persze kijött rajta a dühroham, ami egy ideje már benne volt. – Itt maradok! – vártam mikor toppant a lábával, mint Réka. Majdnem felnevettem mikor csak a keze rándult meg, hogy akaratosan üssön egyet a levegőbe.

- Mr. Vettel, elhiheti, hogy mint versenymérnöke pontosan tudom, hogy mi a jó Önnek, és most Önnek a családi körökben eltöltött pihenés kell, hogy végre túllépjen a Törökországban történteken. – váltottam teljesen hivatalos hangra. Ma semmi nem érdekelt. Totálisan semmi.

- Nem érdekel egy versenymérnök mit tenne. – iszonyúan koncentráltam, hogy fel ne nevessek mikor magáról elfeledkezve toppantott egyet. – Az érdekel, mint szerelmem mit tennél.

- Tudni akarod? – dőltem előre a székembe. Dühösen bólintott én pedig a telefon után nyúltam. Gondolom azt hihette, hogy visszamondom a foglalást, de ő nem látta, hogy milyen számot tárcsázok.

- Szia Virág, hogy vagytok? Hogy-hogy te hívsz? – vette fel Seb anyukája.

- Szia Heiki. - köszöntem bele Sebit nézve. Megvártam, míg leesik neki, hogy mire készülök. Elfehéredett, majd még dühösebb lett. Szemét húzás anyucinak szólni, de mint mondtam, ma antiszoc vagyok. – Gondoltam szólok, hogy Sebi ma megy hozzátok. Sajnos nincs ideje szólni nektek, mert 30 perc múlva megy a gépe és pakol. – teli arcból vigyorogtam Sebire, és néztem, ahogy elönti a tehetetlen düh. A telefonért nem nyúlhatott, mert azzal lejárat engem, hogy hazudtam.

- Óóóó! – mondta boldogan. – Te nem jössz vele? – kérdezte picit szomorkásan.

- Sajnos nekem dolgom van a gyárban. – sóhajtottam színpadiasan. – Norbert ki tud érte menni? Elég pukkancs még a Webberes ügy miatt. – ha szemmel ölni lehetne…

- Persze, persze! – mondta nagyon boldogan. – Köszönöm, hogy szóltál! Megyek és főzök neki valami itthonit.

- Rendben, szia! – tettem le. – Ezt tenném, ha a szerelmedként cselekednék. – álltam fel a székből.

- Ez egy nagyon- nagyon- NAGYON szemét húzás volt! – morogta. – Most irtózatosan haragszom rád! – enyhe hisztis él volt a hangjába.

- Hidd el, ha lenyugszol végre teljesen és tudsz racionálisan gondolkodni, nem fogsz. – kinyitottam az ajtót és kilestem. Tommi a szemközti falnál állt, Seb és a saját bőröndjeivel együtt. Seb németbe ment, Tommi pedig haza Svájcba Evaval. – Már megy is. – mosolyogtam rá. Viszonozta és bólintott.

- Seb indulj, mert lekésed a gépet. – fordultam felé. Ő még mindig dühösen állt az asztalomnál.

- Nem! – fonta össze a kezeit. – Az én életem, és nekem több beleszólásom van, jóval több, mint neked! – vágta oda dühösen. A szavak fájtak és egy pillanatra megrándult az arcom, de aztán visszavettem a kifejezéstelen tekintetemet. – Nem úgy gondoltam… - kezdett volna el mentegetőzni, amint leesett neki, hogy ezzel megbántott. Felemeltem a kezem és az ajtó felé mutattam.

- Lekésed a géped. – a hangom érzelemmentes volt. Akár egy meghunyászkodott kiskutya úgy ballagott ki az irodámból. Megállt velem szemben és megölelt.

- Most akkor napokig nem látlak? – kérdezte suttogva.

- Nem tudom. – mondta még mindig semleges hangon. Hagytam, hogy megöleljen és vissza is öleltem, de érezte, hogy most picit erős volt, amit mondott.

Pár perc múlva már az irodám asztalára borulva pihentem. Lehetetlenül fáradtnak éreztem magam lelkileg.

- Menj te is Seb után. – szólalt meg Guill. Felnéztem és a szokásos helyén ült a kanapén.

- Kopogni nem tanítottak meg? – dőltem hátra a székbe morcosan.

- Minek kopogjak, ha úgyis beengedsz? – tárta szét a karját vigyorogva. – Holnaptól már beindul a munka és Ciaron is elhúzott, szóval te is leléphetsz nyugodtan.

- Pont azért nem fogok lelépni. – húztam fel az orrom. – Én nem vonom ki magam a munkából, holmi fáradtság miatt.

- Pedig úgy tűnt kezdesz megváltozni és rájönni, hogy minimalizálnod kell a munkával töltött időt, ha nem akarsz elvetélni. – oda jött az asztal másik végéhez és összefonta a karját.

- Ha rá mersz csapni az asztalomra megütlek. – mondtam csukott szemmel. – Előbb megvolt a melóm, mint az ikrek.

- De az ikrek fontosabbak. – elég sok volt a fenyegető él a hangjába.

- Kinek? – néztem fel rá. – Belefáradtam abba, hogy játsszam a kismamát, mérnököt, versenymérnököt és barátnőt egyszerre.

- Profi vagy a munkádba, tehát tudnod kell fontossági sorrendet állítani. – mosolyodott el.

- Na, jó mond meg mi a sorrend. – sóhajtottam pár perc után. Egyenlően fontos volt nekem mind.

- Egy karrierista liba vagy. - nevetett. – A legfontosabbak most az ikrek, aztán Seb. Utána a munka és abból is elsősorban versenymérnök vagy nem fejlesztő és egyéb mérnök. – mondta elgondolkodva. – Azért vagyok itt, hogy a családod legyen most az első. Én itt mindent kézben tartok, míg te a kismama depiket és a fáradékonyságot átvészeled. – kedves mosoly jelent meg az arcán, amit eddig nagyon kevésszer láttam. – És persze köteles vagy nekem egy halom képet küldeni a babákról majd és megmutatni nekem őket.

- Megszülök, utána úgyis hurcolászom magammal őket ide. – nevettem.

- Miért van olyan érzésem, hogy még szülni is futamról mész? – nevetett velem.

- Ki tudja, Brazil vagy Abu Dzabi alatt szülök-e meg. – vontam vállat nevetve.

- Úgyse hagyja Seb, hogy azokra a futamokra gyere. – somolygott. – Brazilba sokat kell utazni.

- Mondtam, hogy megkérdezem róla? - vigyorogtam.

- Nehéz lehet veled. – csóválta a fejét. – Nagyon nehéz.

- El se tudod képzelni mennyire. - a hangra egyből felkeltem a székemből és megkerültem az asztalt és Guillt. Seb lazán a szemközti falnak támaszkodva hallgatta végig valószínűleg az egész beszélgetést. Gyanakodva néztem Guillre, aki túlságosan is ártatlanul vigyorgott.

- Mindketten mentek a következő géppel Németországba. – mondta bujkáló nevetéssel. – Ahogy elküldted Sebastiant egyből hozzám jött, hogy segítsek. – Seb továbbra sem jött be az irodába. A szemébe ott volt az enyhe félelem.

- És még én vagyok a szemét. – horkantottam fel. – Guill te nekem nem adhatsz ki utasítást.

- De. – vigyorgott. – Christian felhatalmazott, hogy felülbírálhatlak, ha az érzelmed miatt nem vagy döntés képes. – lesz egy ordítozós köröm Christiannál. – De most, mint barátod mondom, hogy menj Sebbel pihenni.

- Ha ő nem megy, akkor én se. – mondta magabiztos vigyorral Seb.

- Te mindenképpen mész, ha megy Virág, ha nem. – nézett rá Guill. Jó érzés volt látni Seb leolvadó vigyorát. Guill felemelte a kezét mikor Seb meg akart szólalni. – Abban egyetértek Virággal, hogy neked most otthon kell lenned, hogy Kanadára egybe legyél mentálisan. Abban viszont veled értek egyet, hogy Virágnak is kell ez a pihenés.

- Mekkora egy… - kezdtem bele, de nem találtam meg a megfelelő kifejezést. – Erre nincs szó mi vagy. – nevettem el magam. Felvettem az asztalról a táskám és kisétáltam az irodámból. Végül is nem bántam, hogy pihenhetek. A folyosó végén kopogás nélkül nyitottam be Christianhoz.

- Ha dühöngeni jössz, már távozhatsz is. – nézett rám az asztala mögül. – A hétre elegem van a dührohamaidból. – mutatott az ajtóra.

- Nekem meg belőled van elegem. – mosolyogtam rá negédesen. – Meg Ciaronból, de az más tészta.

- Viszlát! – mutatott az ajtóra.

- Csak így? – néztem nagyot.

- Csak így. – bólintott és vissza is fordult a papírjaihoz. – Vasárnap gyere vissza majd. – fel se nézett. Én meg vállat vontam és kisétáltam. A folyosón ott várt Seb és a bőröndjeink.

Már 10 perce német földön voltunk, de nem tudtunk elindulni, mert Seb akart vezetni minden áron, de az apukája szerint most nincs olyan állapotba, hogy vezethessen. Ezen ment a vita mióta leszálltunk a gépről.

- Vezetek én. – jegyeztem meg a kocsi motorháztetején ülve.

- Nem. – vágták rá tök egyszerre. Apa és fia, le se tagadhatják a másikat.

- Pasik. – morogtam. Beültem a volánhoz és beindítottam a BMW motorját. A hangra mindketten oda néztek. – Vagy beszálltok, vagy taxiztok hazáig. – néztem rájuk a kocsiból. Norbert morcosan nyitotta az első ajtót, hogy beül mellém, de Seb egyből kikérte magának, hogy mellém ő ül. Ismét ment a vita így átnyúltam az anyósülésen és becsuktam az ajtót meg lenyomtam a zárat.

- Mindketten beültök hátra. – adtam ki a parancsot. Elegem volt a vitáikból. Oda akartam már érni és enni valami nagyon édeset, mert megőrülök. – És velem egyikőtök se próbáljon meg veszekedni, mert terhes vagyok ikrekkel ráadásul éppen kívánós, pisilnem kell és morcos vagyok. – lerúgtam a magas sarkúm és kényelmesen elhelyezkedtem. Szó nélkül szálltak be hátra. – Na azért. – morogtam.

- Tiszta anyád. – halottam halkan Norbert hangját.

- Halottam. – szóltam vissza.

Az út körülbelül fél órás volt, így még nevetségesebb volt a vitájuk. Amikor megálltam a ház előtt, hátul még mindig néma csend volt. Talán megölték egymást csöndesen. Kikapcsoltam az övet és otthagytam őket a kocsiba. Ahogy beértem az udvarba Fabi rontott ki a házból és egyből a nyakamba volt, hogy megöleljen.

- Szia Törpi. – nyomtam egy puszit a hajára.

- Fabian segíts apádnak és Sebastiannak. – jött ki az ajtón a rettegett anyuka is. Kedves mosollyal ölelt meg ő is. – Örülök, hogy te is eljöttél. – végig nézett rajtam és a szeme megakadt a picit dudorodó pocakomon. – Alig várom, hogy megszülessenek.

- Én még nem döntöttem el, hogy várom-e. – nevettem. – Még nem tudom, hogy okoznak nagyobb fejtörést.

- Valószínűleg születésük után jobban téped majd a hajad, főleg ha csak Sebastianból indulok ki. – nevetett ő is. Ránéztem Sebre. Éppen az öccsét hessegette arrébb, hogy kiszedje a csomagokat a kocsiból. Fabi pedig leste a bátyja minden szavát.

- Nem akarok megszülni. – nevettem el magam. – Én ugyan meg nem szülök. – indultam be a házba Heiki mögött.

- Majd adok pár tippet, hogy lehet megfékezni a randalírozó Vetteleket. – nevetett. Közben a fiúk is beértek a házba és egyből túlkiabálva egymást rohantak a nappali TV-je felé játszani. – Gyerekek! – ordított el magát Heiki a hatalmas zajban, amit ketten csaptak. Egyből csönd lett. – Látod így kell ezt.

- Nem kell őt már tanítani. – jött oda Norbert és nyomott egy puszit a felesége arcára. – Jól elrendezett minket a reptéren.

- Már megint a vezetésen veszekedtek? – sóhajtott Heiki.

- Ühüm. – bólogattam. Közben megtaláltam a sütit a konyha pulton így gyorsan elvettem párat, de sajnos nem elég gyorsan.

- Teszed vissza. – kaptam meg a szúrós szemeket a ház asszonyától.

- Terhes vagyok. – mutattam a hasamra meggyőződéssel. Heiki csak sóhajtott egyet majd bólintott. Seb is oda jött és rányúlt a sütire de mire elérte volna a kezén csattant a fakanál.

- Te nem vehetsz. – nézett rá szigorúan az anyukája.

- De pont annyira van közöm a babákhoz, mint Virágnak! – mutatott rám kaján mosollyal.

- Jó, hogy mondod. – bólintott az anyukája. – Nem arra tanítottalak, hogy agy nélkül csináld bárkivel is. Vacsora után se kapsz sütit. – már előre féltem a választól.

- Lehet agy nélkül csináltam, de arról csakis Virág tehet. – fonta össze a kezét. – Nem én tehetek arról, hogy pasiból vagyok.

- Fogd csak rám fiam, és vacsorát se kapsz. – fonta össze a kezét Heiki is. Kíváncsi lettem volna, hogy gyerekként Seb hányszor lett ágyba parancsolva vacsora nélkül. Biztos voltam benne, hogy egyszer sem. Heiki bele is őrülne, ha nem tömheti tele a gyerekei és a vendégek hasát.

- Azt mondtad, ha lesz valakim, akit szeretsz, akkor jöhet az unoka. – vonta össze a szemöldökét Seb.

- Úgy gondoltam lesz annyi eszed, hogy legalább a kezét megkéred előtte! – ütötte meg Seb fejét gyengéden. Vicces volt a helyzet, mert Seb anyukája velem volt egy magas, tehát a fia jó egy fejjel fölé magaslott, pedig Seb sem volt magas típus.

- Említsd csak meg Virágnak az esküvőt és sikító frászt kap. – mondta vigyorogva Seb. Rám terelte Heiki figyelemét és zsebre tett 3-4 sütit is. Csúnyán ránéztem, de ő csak megvonta a vállát.

- Ez igaz? Nem akarsz hozzá menni a fiamhoz? – lépett felém Heiki. Na, most ebből, hogy magyarázom ki magam.

- Ebből is látszik, hogy nem a pénze miatt vagyok vele. – vontam vállat lazán, pedig picit görcsöltem. Seb megszokta a szócsatákat az anyukájával. Próbáltam úgy veselkedni, ahogy Seb elleni csatákban szoktam. – Miért olyan fontos egy ékszer meg egy papír? Nap, mint nap együtt vagyunk és talán az összes többi házaspárnál is több magaslatokat és mélységeket járt, illetve jár meg a kapcsolatunk. Mi tényleg mindig ott vagyunk egymás mellett.

- Nem értem mire gondolsz pontosan. – ingatta a fejét. – Norberttel is nap, mint nap együtt vagyunk és elhiheted, hogy már sok mindent megéltünk.

- Elhiszem. – bólintottam. – Sebnek én vagyok a pályán is az egyetlen, akire támaszkodhat és az életben is én vagyok az egyik első ember, akihez fordul. A másik persze te vagy. – mosolyogtam rá. Ez enyhe ferdítés volt, Seb kérdőn rám is nézett, de nem szólalt meg. Ő kevert ebbe bele. – Mi már megéltünk komolyabb ütközéseket és földöntúli örömöt is. – neki dőltem a falnak és úgy néztem továbbra is Heiki barna szemeibe. – Ti is átélitek, mikor Seb kiesik, vagy mikor nyer, de ott ülni és hallani a hangjában a szomorúságot, dühöt vagy éppen a földöntúli örömöt egészen más. Főleg tudni, hogy az én kezem is nagyban benne volt. Én sietek a megnyugtatására, ha dühöng és én állok ott a dobogón és söpröm ki a szememből és az arcomból a pezsgőt, amit belelocsolt. Elképzelni sem lehet, hogy ez mennyiben más. – halványan elmosolyodtam, mert tudtam, hogy nyertem. – Nekem nincs szükségem arra a gyűrűre és a papírokra, hogy tudjam minden nap, hogy szeret, de ha neki és nektek fontos akkor jöhet a gyűrű és egyéb formaságok. – Seb egy hatalmas boldog mosollyal díjazta a monológom. Talán igazán ezekkel még ő sem volt tisztában.

- Rendben. – bólintott végül Heiki. – De nem adom fel az esküvő ötletét. – nézett még rám nevetve.

- Majd ha Virág végre túllépett az ikrek okozta traumán utána majd jöhet az esküvő okozta idegbaj is. – ölelt meg Seb vigyorogva.

- Az ikreket még nem vertem le rajtad, szóval vigyázz mint beszélsz. – ütöttem meg gyengéden a mellkasát. Persze ő csak vigyorgott.

Másnap hajnalban a vihar tombolására ébredtem fel. Kimásztam Seb öleléséből és oda mentem az ablakhoz. Kint a fákat szinte földig döntötte a szél és zuhogott az eső. Teljesen sötét volt, csak a villámlás hozott néha egy kis fényt a környékre.

- Nem tudsz a vihartól aludni? – ölelt át hátulról Seb. A kezei a hasamat simogatták.

- A házasság kikötő a viharban, de gyakrabban vihar a kikötőben. – idéztem. – Félek, hogy azaz egy kis ékszer és aláírás arra a papírra megváltoztatna mindent.

- Anya szeret mindent hatalmas cécóval ünnepelni. – tette a fejét a vállamra. – Imádja azokat az alkalmakat mikor mások agyára mehet és van dolga. Mászkálhat, szervezhet. A legnagyobb esemény, amiben részt vehet az esküvő. – egy pillanatig szorosabban ölelt, de utána ugyan olyan gyengéden tartott a karjaiban és a hasam simogatta lassan és nyugodtan. – Nem kell hozzám jönnöd, csak mert anya szeretné kiélni magát, mint szervező és szeretné végre elmondani rólad hivatalosan is, hogy a menye vagy.

- De te is azt szeretnéd, ha hivatalos lenne ez az egész. – sóhajtottam.

- Szeretném büszkén kihúzni magam és rád mutatni, hogy „Ő az én feleségem”. – nyomott egy puszit a vállamra. – Szeretném, hogy az ikrek ne csak a gyámságom alatt legyenek, hanem egy igazi nagy család legyünk. – sóhajtott egy mélyet mielőtt folytatta volna. – Szeretném, ha ott lenne mindkettőnk kezén a gyűrű jelezve az egész világnak, hogy összetartozunk. – ismét magához szorított egy pillanatig erősebben. – De semmiképpen nem akarom erőltetni, és végképp nem akarom, hogy megromoljon köztünk a kapocs.

- Az ikreknek minden értelemben te leszel és vagy már most az apjuk. – tettem a kezem a hasamon nyugvó kezére. – És nem is kétséges, hogy nem leszel teljes értékű tagja az életüknek. Ha házasodni szeretnél, hát kérd meg a kezem és házasodjunk össze. – nem tudtam elnyomni a vigyort az arcomon. – De nem veszem fel a neved. Maximum plusz névnek vagyok hajlandó felvenni.

- Én sem gondoltam másképp. – nevetett halkan. – Tudtad, hogy már jó ideje mindig magammal hordom a gyűrűt?

- Sejtettem, mert ahányszor találtam gyűrűs dobozt a cuccaid közt, biztos, hogy valami kis szemétkedős szöveg volt benne. – mondtam morcost játszva.

- Sejtettem, hogy a kíváncsiságod hajtani fog. – nevetett ismét. – Aludj még párat erre a kijelentésedre, mert nem akarok később ezen veszekedni és igazából azt sem akarom, hogy csak azért gyere hozzám, mert én azt szeretném.

- Oké. – sóhajtottam. Itt volt a nagy alkalom, hogy letérdeljen és megkérje a kezem. Még igent is mondtam volna. Belőle pedig előbújik az előzékeny, előre gondolkodó énje, amit havonta ha egyszer előszed valahonnan, és olyan nagyon racionális. Ha most megkéri a kezem és igent mondok, a nap végére lehet, hogy beledobom a gyűrűt a legközelebbi tóba vagy folyóba. Esetleg magam is ugrok vele együtt. Ismert. Túlságosan is jól ismert, és ez picit megrémített. Ennyire még soha senkinek nem sikerült kiismernie. Talán igaz a mondás: A család olyan, mint egy ház. Először alapokra van szükség, mielőtt elkezdjük a dekorációt. A mi alapjaink még süllyedeznek a kétségeim, a munkamániám és a kötődés ellenességem mocsarában. Seb viszont megtanult mocsáron járni. Nem olyan profi még, hogy vízen is menjen neki, de a mocsaramba már jól tájékozódik. Abba bele se merek gondolni mi van, ha a mocsár már rég felszáradt, csak én látom még mindig ingoványosnak.