Monaco- Török 2

Tovább borzolom az idegeiteket! :D Köszönöm a 10 kommentet! :) Továbbra is fent tartom, szemét és mocskos módom! :D 10 Komi és hozom a frisst :D

Mikor felébredtem pár pillanatig nem értettem, hol vagyok. Sajnos lassan visszatértek az emlékeim és egyből dühös lettem.

- Hé, ébredj fel, mert ha alszol nem tudnak leosztani. – böktem meg Sebit, aki mögöttem aludt. Felültem az ágyban és kihúztam a kezemből az infúziós tűt.

- Mit művelsz? Maradj nyugton. – kapta el a karom mikor felkeltem.

- Neked csönd. – mutattam rá. – Miattad vagyok ikerterhes. – böktem meg a vállát. – Megérdemelnéd, hogy valami nagyon fájdalmas dolgok tegyek veled!

- Látom már jobban vagy. – mosolyodott el.

- Ne örülj. – morogtam.

- De örülök. – vigyorodott el. – Ikreink lesznek, és jobban vagy.

- Nem akarom az iker szót hallani a szádból pár évtizedig Vettel!

- Ikreink lesznek, ikreink lesznek! – skandálta. Magam sem értem miért, de nagyon felment bennem a pumpa. Oda léptem és nem teljes erőből, de felpofoztam.

- Na, most vigyorogj. – morogtam. – Én szülöm meg őket, én hordom ki őket és eszek helyettük, én hízok el, én nem tudok dolgozni miattuk! – vágtam csípőre a kezem. – Neked egy jó ideig csönd van.

- Milyen harapós vagy ma. – simogatta meg az arcát. – Feküdj vissza szólok egy dokinak.

- Nem fekszem vissza. – toppantottam. Sebi mosolyogva távozott a kórteremből. Leültem az ágy szélére és kifújtam a levegőt. Tisztán előttem volt a tegnap éjszaka, és még mindig a fülembe csengett a gyermeki sikoly. Eddig az ikrek és Seb elterelték a figyelmem, de most volt időm ezen elgondolkodni. Ha az én gyermekem halna meg teljese összeroppannék, ebben már biztos voltam. Túlságosan is kötődöm Rékához, és a két sejtkupachoz a hasamba. Ha miattam halnának meg az pedig még jobban padlóra küldene. Sebiről nem is beszélve.

- Jobban kell magamra figyelnem. – motyogtam az orrom alatt a hasam simogatva. A dokit gyorsan meggyőztem, hogy elengedhet, így 1 óra múlva már a gyárba léptem be. Sebnek dolga volt így a nyakamra akasztotta Kimit, hogy figyeljen rám. Arra nem gondolt, hogy Kimi nem jöhet be a fejlesztő szobába, így oda menekültem.

- Dobsz egy hátast. – nyomott a kezembe az egyik mérnök egy lapot.

- Minek az adatai? – kérdeztem mielőtt neki kezdtem volna olvasni.

- Fenék lemez külső, illetve alsó része. – mondta magabiztos fejjel. Végig néztem az adatokat és magas elugrás volt, ami nem sok jót jelentett.

- Kezdjetek neki a megtervezésnek és a gyártásnak. Most! – néztem rá és visszaadtam neki a lapot.

- Már elkezdtük. – vigyorodott el.

- Ki adott rá engedélyt? – lepődtem meg.

- Én. –szólalt meg a hátam mögött valaki. Hátra fordultam és az állam a földön csattant.

- Guill! – öleltem meg. – Hát te mit keresel itt?

- Christian felhívott, hogy lelkileg nem vagy toppon és, hogy testileg sem teljesen. – nézett jelentőségteljesen a pocakomra. – Mi volt az első számú szabály kisasszony? – rejtette a kezeit a háta mögé.

- Nem célszerű összefeküdni azokkal, akikkel nap, mint nap dolgozom. – sóhajtottam. – De Sebivel csak péntek, szombat, vasárnap melózom kéthetente. – húztam ki magam.

- Nem gondoltam végig a megfogalmazást. – bólintott. – Oldjuk meg, hogy Seb újra a régi gyorsaságában villoghasson. – vigyorgott majd oda ment az egyik géphez. – Később beszélgetünk.

- Rendben. – bólintottam. Ketten együtt egy jó csapatot alkottuk, már akkor is mikor idekerültem. Ő volt az, aki 5 perc után kérvényezte, hogy vegyenek fel, pedig nem is ismert. Később mikor elment a csapattól engem jelült ki a versenymérnöki posztra. 2009 Ausztrália nagyon jól alakult egészen az ütközésig. Futam után felhívott és gratulált majd ordított velem, hogy mennyire óvodás szinten vagyok, ha nem bírtam Sebet lenyugtatni, és lebeszélni a Kubicával folytatott viadalról. Később vallotta be, hogy ő már a tesztek alatt sem bírt Sebbel.

A munka teljesen elvonta mindenről a figyelmem. Nem gondoltam másra csak a kocsira, és arra, hogy Guillaume itt van. Este 11kor mentünk fel az irodámba, ahol Guill cuccai is voltak. Beültem az ottani gép elé Guill pedig mögém állt, hogy lássa mit csinálok.

- Egyáltalán mit csinálsz mióta elmentél innen? – kérdeztem míg grafikonokat rajzoltattam a géppel.

- Élvezem a család fogalmát. – mosolygott. – Van két kislányom. – erre a mondatra eszembe jutott a kislány az út közepén. Megrázkódtam és éppen elfogott volna az a furcsa érzés mikor Guill hátulról átölelt. – Nem tudtál mit csinálni. Nem mondom, hogy felejtsd el, mert nem fogod tudni. Törekedj arra, hogy ez is egy rossz élmény egy rossz emlék legyen, mint a balul elsült futamok. Mindent megtettél, amit tudtál.

- Evan túltettem magam hamar, de ez… a sikolya… a sírás… a könnytől maszatos kicsi arca… egy kisgyerek volt még csak. - motyogtam rekedten.

- Az élet soha sem igazságos. – sóhajtott. – Ne keresd az miértet most az egyszer. Fogadd el, hogy így kellett lennie. Talán ez egy jelzés volt, hogy jobban figyelj a babákra.

- Vagy egy újabb pofon az élettől. – hunytam le a szemeimet. – Biztos, hogy volt anyukája, aki most ebben a pillanatban is zokog a kislánya miatt.

- Éppenséggel nem volt. – szólalt meg Kimi az ajtóban. – Utána kérdeztem, és a kislány egy árvaház tagja volt, már baba kora óta. A szülei meghaltak. Autóbalesetben. A kislányt egyébként Liliannek hívták. – sétált oda az asztalhoz.

- Köszönöm. – mosolyogtam rá keserűen. A szívem egy picivel könnyebbnek tűnt. – Téged meg sem rázott a dolog?

- Én vagyok a Jégember. – vont vállat lazán. – Tenni nem tudtam ellene, ahogy te sem.

- Magatokra hagylak titeket. – sétált az ajtó felé Guill. – Holnap reggel 5-kor találkozunk. – nézett vissza rám mosolyogva. Biccentett Kiminek és távozott.

-Ő egyébként ki? – ült le a kanapéra Kimi. Feldobta a lábát az asztalra és kényelmesen elhelyezkedett.

- Guillaunme Rocquelin. – mondtam fel se nézve a grafikonokból. – David Coulthard versenymérnöke volt attól kezdve, hogy a Red Bullhoz szerződött. A futamokon biztos láttad.

- Láttam. – bólintott. – Soha nem tudtam, hogy ki. Nem is érdekelt.

- Az összes rossz szokásomra ő szoktatott rá. – nevettem. – A gyárban való korán keléstől kezdve a naplemente és a napkelte nézésen át a papírra firkálásig mindenre. Ő firkálgatott minden infót összevissza fel a futam alatt az előtte lévő lapra. Ha végig nézd a jegyzeteit, amit futamokról kellett elraknia, mind csak számolás, amiről fogalmad sincs, hogy éppen, mint számolt, vagy sorrendek, vagy ilyesmik. Én is ezt csinálom.

- Tanított valami értelmeset is? – kérdezte vigyorogva.

- Igen. – vigyorodtam el. – Én is, mint minden mérnök, hajlamos voltam a pilótát egy hibátlan gépként kezelni a tesztek és a fejlesztések alatt. Soha egy pillanatig nem számoltam azzal, hogy a pilóta mit ronthat el, vagy esetleg mi a legjobb megoldás az ő szemszögéből. Semmi ilyen nem is jutott eszembe egész addig, míg Guill nem szólt a fejlesztések alatt, hogy a kormányra ne pakoljunk plusz 3 gombot. – mosolyogtam az emléken. - Egyetlen magyarázata volt, amit úgy mondott mintha a legbiztosabb lábakon állna a dolog: „Mert a pilótának nem praktikus.” – Kimi fura arcot vágott így folytattam a mesélést. – Neki az volt az elmélete, hogy a kocsit nem a csapatnak fejlesztjük, hanem a pilótáknak. Én ezen jót röhögtem egészen az első éles teszten amikor még csak mögötte álltam. Olyan lágysággal irányította Sebet és annyira bízott a visszajelzéseibe, hogy simán megkérdőjelezte a kocsi jó állapotát, csak mert Seb szerint rázott a kocsi. Hajnali 3-ig ültünk a telemetria felett, és tényleg találtunk hibát. Azóta vallom én is, hogy a kocsit a pilótának építjük, és elsősorban hagyatkozom Sebre, aztán a gépekre.

- Miért ment el akkor? – kérdezte.

- Megszületett a 2. kislánya is, és azt mondta, hogy itt az ideje, hogy ne csak hébe-hóba lássa a lányait. – mondtam szomorkásan.

- Ha nem megy el te még mindig csak mérnök lennél? – kérdezte vigyorogva.

- Nem. –ráztam a fejem. - Választhattam, hogy versenymérnök leszek, vagy fejlesztési vezető.

- Inkább versenymérnök lettél. – vigyorgott. – Utazgatsz.

- Mindkettő vagyok. – vigyorodtam el. – Nem tudtad, hogy a fejlesztési csoport vezetője is vagyok?

- Nem. – mondta teljesen meglepett arccal. – Szóval azért van itt John.

- Pontosan. – bólintottam. A következő pillanatban egy hatalmas durranás hallatszott, amibe az egész épület beleremegett és elment az áram. Egy pillanatra sem paráztam be, bár általában félek a sötétben. Futólépésben indultam meg az alagsor felé ahonnan a robbanást sejtettem. Gondolatban rimánkodtam, hogy senkinek ne legyen baja. A lépcsőfordulóban többen is álltak, de beljebb kevesen tudtak menni, mert ide érvényes kártya kellett a bejutáshoz. Egyből lehúztam a lengő ajtón a kártyámat és már bent is voltam. Az egyik szerelő éppen tántorgott ki a szerelő gödör területéről. Az ajtó bomba biztos volt, így az nem szakadt át, de mivel kinyitottam az ajtót ömlött ki a por és füst a folyosóra. A Fejlesztőbe már senki nem volt. Eszembe jutott, hogy sérülte-e ettől a robbanástól a szélcsatorna, de amikor megláttam, hogy a kijött szerelő keze vérzik egy elég mély sebtől minden aggodalmam az emberekre összpontosult. A kezem az orrom elé húztam, hogy minél kevesebb port lélegezzek be és bementem a nyitott ajtón. Hallottam, hogy többen is bejönnek utánam. Korom sötét volt a teremben.

- Van még itt bent valaki? – kérdeztem fennhangon. – Megsérült valaki komolyabban?

- Virág? – jött a bizonytalan kérdés jobb oldalról. Nem mozdultam, mert magas sarkúban voltam és fény semmi nem volt. Fogalmam sem volt mi robbant fel, de pusztítás az biztos volt.

- Én vagyok. – mondtam hangosan. – Ben hányan voltatok lent? Jól vagy? – nem indultam meg a hang felé, de arra fordultam.

- Öten voltunk lent. – válaszolt. – Nem érzek fájdalmat, de valószínű, hogy csak az adrenalin miatt. – mondta pár pillanattal később. – Virág, felrobbant az egyik számító gép. Hogy lehetséges ez?

- Fogalmam sincs. – válaszoltam. – Valaki még eszméleténél van? – kérdeztem ordítva. Néma csend fogadott.

- Ben melyik gép robbant fel? Mennyire nagy a törmelék halom a földön? – kérdeztem. Már valaki elment lámpákért.

- A hátsó személyi számítógép robbant fel. – adta hírül. Gyorsan magam elé képzeltem a helyet. Az a gép a terem túlsó végében volt. Ben valahol a falnál lehet, gondolom oda csapta a lendület. Tehát akkora kár nincs, így a padlón sem lehet annyi törmelék.

- Ben adj hangot folyamatosan. – szóltam neki. Motoszkált picit majd valami fémmel elkezdte ütni a falat vagy a padlót. Teljesen sötét volt, és hatalmas volt a por, így még a lámpákkal sem megyünk sokra. Megindultam a hang irányába szép lassan a lábam magam előtt csúsztatva. Hamar rájöttem, hogy nem csak a földön várhat rám bármi dolog amibe ütközhetek hiszen egyébként is lógnak dolgok a plafonról. Leguggoltam és úgy haladtam tovább a kezemmel tapogatva a padlót.

- Szia. – mondtam mikor a kezem alatt emberi testet éreztem.

- Amit éppen tapizol az a fenekem. – közölte nevetve. – Várj, megfordulok.

- Neked az égvilágon semmi bajod. – sóhajtottam. – Vagy csak ennyire hülye vagy. – ráztam a fejem lemondóan. Végig tapiztam a hátát a gerince mentén, de semmi rendelleneset nem találtam. A nyaki ütőéren ellenőriztem azért a pulzusát, de az is rendben volt, a helyzethez képest. Közben megérkeztek a lámpákkal így valamivel többet láttunk. Beindították a szellőző rendszert, ami kitisztította a levegőt is. Amint volt valamennyi fény ránéztem Benre. A combján egy márvány asztallap része feküdt ezért nem tudott felkelni. Lecibálták róla páran és máris talpon volt. Én is felkeltem és körbe néztem. Egy rész hiányzott a falból ahol a gép volt és láthatóan a felszerelés azon része, ami a közelében volt megrongálódott, de a terem másik végében lévő kocsik és alkatrészek csak porosak lettek. Nem volt nagy robbanás, csak megrázta az épület szerkezetét. Láttam a másik 3 szerelőt is a földön fekve, de az ő sérüléseik sem tűntek súlyosnak.

Agyrázkódással, és csonttöréssel mindenki megúszta a dolgot. A Red Bull pedig egy kisebb vagyont dobott ki a helyre állításra. Senki nem értette, hogy robbanhatott fel a gép, de nem sokáig foglalkoztak a témával, mert a sérült szerelők haza mehettek és jöttek mások, akik vállalták helyettük a műszakot. A profizmus oltárán soha senki nem áldoz pár óránál többet. Ez aranyszabály volt.

Szerdán Seb szó szerint úgy rángatott el a gyárból haza. Nagyon nem tetszett neki, hogy mindig körülöttem van a balhé. Szerintem, ha megmerte volna csinálni simán rám zárja a lakást Svájcban és lenyeli a kulcsot. Jót röhögtem volna rajta és kimegyek a sajátommal, mert arra biztos nem gondolna. Ha mégis akkor előszedem a pótkulcsot.

Szerda este éppen látványosan unatkoztam a kanapén fekve egy nagy tábla csoki társaságában mikor Seb visszaért a titokzatos útjáról.

- Siaaaaaaaaaaa. – ugrott rám sikítva Réka. Én annyira megdöbbentem, hogy csak hápogtam.

- Beszéltem Lacival és közösen megegyeztünk, hogy elhozza Rékát hozzánk. – mosolyogott kedvesen rám.

- Ugye hiányoztam? – kérdezte csillogó szemekkel.

- Persze! – öleltem meg és a háta mögött Sebinek egy köszönömöt suttogtam. Visszagondolva picit magamba fordultam, de most ismét jól éreztem magam.

- Játszunk? – fogta két kicsi kezébe az arcom.

- Mit játszunk? – kérdezte Seb és oda ült hozzánk.

- Kergessük a Bárót! – vágta rá a kiscsaj. Sebbel összenevettünk, Báró pedig leült és hatalmas könyörgő szemekkel nézett ránk, de már késő volt, mert Réka a már a fülét cibálta.

- Kiscsillag, ne bántsd Bárót! – szólt rá Sebi. – Keresd inkább meg Hópelyhet, őt cibálhatod. – mondta ördögi vigyorral.

- Ez nagyon gonosz volt. – súgtam oda. Hópelyhet soha nem fogja megtalálni, mert biztos voltam benne, hogy a mosókonyhába vagy a hálóba alszik. Sebnek fél órájába telt mire meggyőzte Rékát, hogy hagyja békén a házban lakó állatokat.

- Gyere Csillag, menjünk fürdeni. – nyújtottam felé a kezem.

- Nem. – fonta össze a kezeit a mellkasa előtt.

- De. – vágta rá Seb.

- NEM! – toppantott Réka.

- Nem kellet volna már ebből a korból kinőnöd? – érdeklődte meg Seb.

- Nem. – annyira rázta a fejét, hogy a fürtjeit az arcát csapkodták.

- Akkor menjünk aludni. – próbálkozott be Sebi.

- Nem! – toppantott egyet Réka megint.

- Akkor itt hagylak. – toppantott egyet Sebi is Rékát utánozva.

- Nem! – ölelte meg Seb lábát. – Játszunk!

- Nem! – fonta most össze a kezét Sebi.

- Bújócska? – próbálkozott ezúttal Réka Sebnél.

- Nem! – fordította el a fejét Sebi.

- Virág menjünk fürdeni! – jött oda hozzám.

- Hopp. – Emeltem meg Rékát és elindultam vele a fürdőbe.

- Hé! – kiabált utánunk Sebi.

- Ovisok nem jöhetnek! – kiabált vissza Réka durcásan. Folytak a könnyeim a nevetéstől.

- Te vagy az ovis! – kérte ki magának Sebi. – Te kezdted!

- Ne mutogass, mert rászoksz a lopásra! – nézett csúnyán rá Réka.

- Nagyon felvágták a nyelved! – engedte meg a vizet Seb.

- Nem! – jött a válasz a kiscsajtól. Belemászott a 3 személyes kádba és elkezdett pancsolni, amiből Seb jött ki rosszul, mert a végére már több víz volt rajta, mint a kádba.

- Nézünk mesét? – nézett rám Réka könyörgő szemekkel.

- Nem! – vágta rá Seb. – Foci lesz a TV-be, azt nézzük! – kapcsolta be a plazma TV-t a sport csatornán. Réka durcásan dobta le magát a puha szőnyegre, hogy onnan nézze Sebit morcosan.

- Csinálsz teát? – kérdezte Sebitől, aki előtt már ott volt a korsó sör. Én már keltem is, hogy megcsináljam a teát.

- Nem! – vágta rá Sebi vigyorogva.

- Sport van, mese nincs! Sör van, tea nincs! – kelt fel Réka a földről. – Teát akarok! – toppantott.

- Hisztis. – dőlt előre Seb, hogy egy vonalba legyen az orruk.

- Pasi! – vágott vissza Réka. Seb köpni-nyelni nem tudott. A kishölgy felkelt és bevonult utánam a konyhába. – Rakjuk ki az utcára Sebit!

- Mert? – kérdeztem nevetve.

- Szemtelen! – vonta össze a szemöldökét. Erre már nem tudtam mit mondani, csak nevettem teli torokból. Még nagyon kicsi volt, de úgy osztotta Sebit, hogy öröm volt hallgatni. Lefekvéskor én egyből Seb mellkasának bújtam Réka pedig oda bújt az én mellkasomhoz, és Sebi kezét fogva aludt el.

- Nagyon emlékeztet rád. – suttogta Seb a fülembe.

- Inkább kapják meg az ikrek is az én jellemvonásaimat. – mosolyogtam.

- Miért nem jók az én jellemvonásaim? – érdeklődött Seb.

- Belőled egy is sok. – mondtam vigyorogva.

- Belőled viszont soha nem elég. – nyomott egy puszit a vállamra. – Gyorsan elfogadtad a tényt, hogy ikreink lesznek.

- Láttam meghalni egy kislányt. – suttogtam. – Sok minden megváltozott bennem.

- Remélem még több jó tulajdonságod lett. – mondta mosolyogós hangon. – Mint például a munka mániád, vagy még több manipulatív képesség… – mondta halkan nevetve.

- Nem vagyok manipulatív! – kérdeztem ki magamnak.

- Szerinted miért hallgat mindenki rád? – kérdezte költőien.

- Talán egy picit… – vigyorodtam el.

Az élet soha sem egyszerű, még ha boldog is vagy azzal, amit kaptál. Kés élen táncolsz nap, mint nap, és csak egy fájdalmas mondat vagy tett a megfelelő pillanatban és az életed széthull.

Ikreink lesznek, aminek örülök, de félek is az egésztől. Boldog vagyok, mert biztos voltam benne, hogy Seb jó apa lesz, bár nem az ő területe lesz a nevelés. Réka is most itt van velünk, és a kocsi hiányosságát is megtalálták a mérnökök. Boldog voltam. Teljesen boldog. A szörny persze ott lapult a mélybe és fel-fel mordult, hogy el ne felejtsem azt, hogy minden csoda 3 napig tart. De három nap boldogság, most az enyém. Utána nem bánom, ha jön ismét valami fájdalmas, mert ismét vissza fog térni ez a boldog békesség.