Kanada - Európa 1

Itt a friss. Nem lett meg a 20 komi, de elsiklom felette, mert gondolom a nyár folyamán van mindenkinek jobb és kellemesebb dolga is. :D Aki csak olvassa kérem, hogy komizzon. :D Ja és mondja el, hogy szerinte a fejezetvége mire utal és vajon ki köszönti Virágot. :D Hát jó olvasást, és ne verjetek meg nagyon :D

Vasárnap este Evval le sem feküdtünk aludni. Kimi Eva szobájában aludt, mert messze elutasította azt az ajánlatot, hogy aludjon Seb mellet, mert egyszerűbb, mint hajnalban rohangálni. Nem Kimi lenne, ha elfogadta volna az ajánlatomat. Tommi a mi szobánkba aludt a kanapén. Ő sem akart egy pasival az ágyon osztozni. Eva és én az erkélyen ülve iszogattuk a kávénkat.

- Nem értem miért ragaszkodnak ennyire az alváshoz. – vigyorodott el. – Igazából fáradtabbak lesznek így, mint mi.

- Ez mindig így van. – nevettem fel halkan. – Még 2 óra a gép indulásáig. – néztem a telefonomra. – És még 30-35 a napfelkeltéhez.

- Innen látni fogjuk? – hajolt ki Eva a korláton, hogy hátha be tudja határolni az égtájat.

- Nem tudom. – vontam vállat. – Fogalmam sincs merre néz az ablak.

- Te vagy a mérnök, találd ki! – fordult felém kihívással a szemébe.

- Hát jó. – sóhajtottam. – A pálya arra van igaz? – mutattam balra.

- Igen innen látni lehet a VIP szektort. – helyeselt Eva.

- Arra meg a reptér. – mutattam előre.

- Igen, ott az irányítótorony. – bólintott ismét. Hümmögtem egy sort.

- Oké, fogalmam sincs. – nevettem el magam. – A Red Bull motorhomeból látszik a napnyugta, tehát innen látszik a napkelte, mert a home a reptérnek háttal áll.

- Te ilyeneket is tudsz? – lepődött meg.

- Nem látni onnan az irányító tornyot. – vigyorogtam.

- Én az ilyeneket nem figyelem. – nevetett velem.

- Én sem, csak jó a memóriám, és nem emlékszem, hogy a látképbe benne lenne az a böhöm torony. – ittam bele a kávémba.

- Akkor mindjárt felkel a nap és látni fogjuk. – foglalta össze.

- Mikor mész el orvoshoz? – kérdeztem sóhajtva.

- Talán szerdán. – nézett a távolba elgondolkodóan. – Én egyből haza megyek, amint leszállunk. De szeretném, ha eljönnél velem. – nézett rám szomorkásan.

- Biztos nem akarod megtartani? - fordultam a nappali felé. Pont ráláttam Tommi kócos szőke hajára.

- Egyikünk életében se fér bele, és nem akarok bálna lenni. – poénkodta el.

- Köszi. – húztam el a számat. – A mi életünkbe még kevésbé fér bele, mint a tiétekbe, bár nekünk legalább stabil a kapcsolatunk.

- Ezt viszont én köszi. – horkantott fel. Ránéztem, de a megbántottság legkisebb jelét sem láttam rajta.

- Megmondod neki? – dőltem a korlátnak háttal a tájnak.

- Nem. – ingatta a fejét. – Lehet, rámenne a kapcsolatunk, ha megtudná, hogy el akarom vetetni.

- Nem azért nem kezdek most el vitatkozni veled, mert a te oldaladon állok. – mondtam pár perc után. – Azért nem vitázom, mert abban egyet értek, hogy Tomminak nem kell a fájdalom. Te pár napig szarul leszel miatta, mert a tested és a lelked sem fogja tolerálni, de utána nem lesz bajod, nem lesz benned a „mi van ha” kérdés. Tommival csak vitáznátok és ő ameddig él ezen rágná magát. Olyan, mint Seb. Őt védem, és nem téged. – néztem rá szigorúan.

- Jó barátnő vagy mondhatom. – morogta, de a mosoly ott volt a szemébe.

- Ez te is tudod, hogy nem barátnő kérdés. – sóhajtottam. – Tommi boldog és talán még elégedett is az életével. Nem akarom, hogy ebbe belerondíts. – vontam vállat. – Te magadnak mindig megcsinálod a bajt. Te menthetetlen vagy.

- Ne félj, te is. – nevetett fel keserűen.

- Ja. – igazgattam meg magamon a takarót. – Csak Sebet ne rántanám magammal.

- Na, Seb is mostanában kézen fogva jár a balszerencsével. – morogta Eva.

- Akárcsak Kimi régen. – sóhajtottam fel. Megfordultam és megböktem Evat is. Éppen feljövőben volt a nap. Figyeltük, ahogy végleg eltűnik a sötétség, és egy új nap és új hét veszi kezdetét.

Haza fele vezető repülő úton mindenki aludt, még én is. Befészkeltem magam Seb karjaiba magamra húztam a takarót és lerúgtam a magas sarkúimat. Kimi magán gépével mentünk, szóval megtehettem.

Svájcban landolt a gépünk egy nagyon hosszú út után. Már esteledett mikor haza értünk a házba több hét után.

- Azt hiszem, ebből látszik mennyire régen jártunk itthon. – jegyezte meg Seb mikor Hópehely jó alaposan neki dörgölőzött a lábának.

- Vagy végre észhez tért. – vettem föl a már nem is olyan pici macskát. Nem sokat teketóriázunk, mert 1 órán belül már aludtunk.

Hajnalba a vezetékes telefon csörgésére ébredtem.

- Úgy is téged keresnek. – morogta Seb majd a fejére húzta a takarót és átfordult a másik oldalára. Csukott szemmel vettem fel az éjjeli szekrényről a telefont.

- Virág Norton. – motyogtam bele. Rálestem az órára, ami hajnali kettőt mutatott.

- Bocs, hogy ilyenkor zavarlak. – szipogta a telefonba nővérkém.

- Nem probléma. – ültem fel az ágyba. Soha nem volt az a mindenen sírós típusú tesóm. – Mi történt?

- Tomi bulizni volt, és összeverekedtek valakivel. – mondta letargikus hangon. – Most műtik. Hugi nagyon sok vért vesztett! – fakadt ki hisztérikusan. – Félek, hogy…

- Ne! Ilyenre ne is gondolj. – rúgtam le magamról a takarót. A mozdulatra és a mondatra Seb is lerángatta a fejéről a takarót és rám nézett. A magyar tudása nem a legtökéletesebb, de nagyjából értette mit mondok és elég volt rám néznie. – Az első géppel megyek, nyugodj meg, jó?

- Megyek veled. – ugrott ki Seb az ágyból. Én már fél kézzel a felsőt rángattam magamra.

- Rendben. – motyogtam szipogva. Seb a repteret hívta én meg Evat, hogy lehet kések a fotózásról.

Fél 6 volt mire beértünk a kórházba. A nővérem és a férje egymásba kapaszkodva ültek a folyosón anyuékkal és Lacival, akinek az ölébe Réka aludt.

- Valami változás? – kérdeztem egyből. Nővérem csak felkelt és megölelt. Egy idő után újra úrrá lett rajta a sírás. Elkezdett belém úgy kapaszkodni, mintha én lennék az egyetlen reménye. Simogattam a hátát és csitítgattam, de nem mondtam, hogy semmi baj, mert igen is baj volt.

Legalább fél órán át így álltunk mikor a doki megjelent. Egyből mind felé fordultunk. Seb hátulról hozzám bújt és elkezdte a hasam simogatni, jelezve, hogy bármi is a hír én nem omolhatok össze.

- Fogadják őszinte részvétem. – nézett a nővéremékra. – Az agya túlságosan károsult ahhoz, hogy rendbe tudjuk hozni. – szerencse, hogy Seb fogott, mert a térdeim felmondták a szolgálatot. Megkapaszkodtam Seb karjaiba és belefúrtam a fejem a pulcsijába. Nem bírtam elhinni, egyszerűen nem. Éreztem, ahogy az izmok feszülnek a karjába, hiszen az én súlyomat kellett megtartania. Elég hamar megunta, mert óvatosan letett a földre és ő is oda ült mellém. A hátát neki támasztotta a falnak és az ölébe húzott. Beletemettem a fejem a nyak hajlatába és hagytam, hogy a könnyeim végig száguldjanak az arcomon. Beleharaptam az alsó ajkamba, hogy ne zokogjak fel hangosan. Bőven elég volt a nővérem hisztérikus zokogása, amit a doki egyből lereagált és betessékelte az egyik kórterembe, hogy benyugtatózza. Fogalmam sincs mennyi ideig ültem Seb ölében, de egyre jobban kezdtem megnyugodni. Éreztem a puha kezét, ahogy a hasamat simogatja, míg a másikkal szorosan tartott az ölébe. Nem mondanám, hogy igazán ismerte Tomit, de neki is fájdalom ült a szemébe. Végig néztem a társaságon, mikor már úgy éreztem, hogy nem akar a világ szilánkokra hullani a fájdalomtól, ami a szívemben volt. Anyuék bent voltak a nővérem kórtermében Laci pedig Rékát próbálta megnyugtatni, aki még mindig az ölében ült. Mikor Réka észrevette, hogy őt nézem óvatosan lemászott Laci öléből és oda szaladt hozzám. Kérdés nélkül kucorodott bele az ölembe és hajtotta a fejét a mellemre. Seb egyből elvette a hasamról a másik kezét és a térdemre tette.

- Ugye a bácsi csak viccelt, és Tomi mindjárt kijön nevetve!? – törölte meg a szemecskéit.

- Nem, Kicsim, nem fog kijönni. – ahogy kimondtam fogtam fel igazán, hogy ez tényleg így van. Az a rosszcsont kölyök, aki az agyamra ment kisgyerekként többet nem hív fel a legváratlanabb időpontokba és nem kéri a segítségem, hogy győzzem meg a szüleit valamiről. Nem akar jönni hozzánk, hogy csaphassa a szelet a szomszéd lánynak, és nem fog többet elrángatni osztálykirándulásra. Elmorzsoltam egy újabb könnycseppet a szemem sarkába. Laci odajött és megpróbálta kiszedni az ölemből Rékát, hogy haza indulhassanak, mert neki munkába kell mennie. Mivel Réka görcsösen kapaszkodott belém nekem pedig nem volt erőm arra, hogy egy gyerek elvesztése után a sajátomat bárki kezébe adjam, Seb meggyőzte Lacit, hogy nyugodtan menjen, majd mi elvisszük hozzájuk Rékát és lefektetjük aludni.

- De ugye boldog ott ahova ment? – kérdezte szomorúan már az ágyában fekve. Én is ott feküdtem mellette Seb pedig a szobában lévő fotelben ült. – Ugye még látom? – erről eszembe jutott egy dal.

- Tedd össze így a két kezed. Így teszi minden jó gyerek. – imára kulcsoltam az ujjait, ahogy régen a nagymamám nekem. - Szomorú szemmel végigmért, s nevettünk Isten tudja, miért - kezdtem bele halkan a haját simogatva. Érdeklődve nézett rám. - Nézz csak fel, az ég magas. Bár azt mondják, hogy nem igaz. Ott jártak ők, a repülők. És nem látták sehol. – újra megeredtek a könnyeim, de ha már felidéztem ez a dalt nem álltam meg. - Kell ott fenn egy ország. Mely talán ránk is vár. Kell ott fenn egy ország. Amit senki nem talál. – meglepődtem mikor Seb odaült mellénk az ágyra. - Kell ott fenn egy ország. Mely bárkit átölel. Kell ott fenn egy ország. Amit sosem rontunk el. – az oldalamon feküdtem és a könyökömre támaszkodva énekeltem halkan, pont, mint régen a nagymamám mikor a nagypapám meghalt. Nem lehetettem idősebb sokkal, mint Réka most. - Felnőtt az ember, s mindent lát. Szobánkban ott a nagyvilág. Melyből egy gyermek mit sem ért. Egy kőre hajtja kis fejét. – nem tudtam, mikor fogtam meg Seb kezét, de arra eszméltem, hogy már ülök, Réka az ölembe fekszik és egyik kezemmel Réka fejét simogatom, a másikkal Seb kezét szorongatom. - Az arca szép, nem álmodó. Nem kelti fel már ágyúszó. Csak egy hang szól, halk és fáradt. Mint egy régi altató. – már a kis arcát simogattam, amin még ott voltak a könnyek nyoma. - Nézz csak fel, az ég magas. Csak hadd mondják, hogy nem igaz. Mit tudnak ők, a repülők. A szívük jég, csak jég. – belenéztem Seb kék szemeibe. Fájdalommal, szerelemmel és aggódással volt csordultig tele a kék szempár. - Kell ott fenn egy ország. Mely talán ránk is vár. Kell ott fenn egy ország. Amit senki nem talál. Kell ott fenn egy ország. Mely bárkit átölel. Kell ott fenn egy ország. Amit sosem rontunk el. – mire a dal végére értem én is megnyugodtam és Réka is elaludt. Óvatosan ráfektettem teljesen az ágyra és betakartam. Sebbel a nyomomba lementem a nappaliba.

- Honnan ismered ezt a dalt? – ölelt meg.

- Nagymamám énekelte nekem mikor a nagypapám meghalt. – motyogtam. – Nem bírom feldolgozni. – fakadtam ki. – Egyszerűen nem megy.

- Az idő mindent megold, csak nem szabad hagyni, hogy maga alá temessen. – sóhajtott fel Seb.

°◦○◦°

Mire kezdődött a fotózás addigra már Svájcban voltam újra. Borzalma kedvvel mentem oda. Naptárat fotóztak, amit ennek a program keretében adnak majd el. Én és 5 kidolgozott pasi. Egyértelmű volt, hogy a nőket célozzák meg ezzel a mozgalommal. Nem értettem minek kellek oda, de mikor rám adtak egy fehér hosszú ujjú garbót, ami a combom közepéig sem ért kezdtem érteni a dolgot és megijedni is kezdtem, hogy majd itt én fogom a női nemet egyedül képviselni. Mikor kimerészkedtem az öltözőből és megláttam Isabella Reist kijönni egy másik szobából megnyugodtam. Eva beszervezte Timo Glock modell barátnőjét is. Ahogy láttam ő is megkönnyebbült mikor hasonló ruhában meglátott. Megöleltük egymást és összekapaszkodva mentünk ki a fotózás helyszínére, ami egy hatalmas nappali volt. Teljesen megnyugodtam mikor megláttam Jessicát is, aki Button exbarátnője és Nicolet Hamilton kedvesét, na és persze Evat aki szintén fehérbe pompázva várt ránk. Tehát komolyan vette, mikor a nyakába varrtam a szervezést.

- Mindenkivel jóba vagy, akik itt vannak, ugye? – vont arrébb Eva.

- Mindenkit ismerek látásból. – bólintottam. – Nicole-on kívül senkivel nem dumáltam még. – sóhajtottam. – Minden esetre remek munkát végeztél. – néztem rá hálásan.

- Jól vagy? – simított végig a karomon aggodalmasan.

- Jó színésznő vagyok. – vontam vállat. Pár percig nézett rám, majd bólintott és megindultunk a fotós felé. Igazából annyi dolgunk volt, hogy jól érezzük magunkat. Nevetgéljünk, párna csatázzunk, dobáljuk a konfettit. Attól függ éppen melyik hónapra fényképeztek. Ami zavart, azaz volt, hogy folyton sminkeltek, frizuráztak és öltöztetettek. Úgy éreztem magam, mint egy rossz Barbie baba. Végig vigyorogtam és nevettem az egészet. Próbáltam üresen tartani a gondolataimat, de minduntalan visszaúsztak a doki szavai, és a nővérem zokogása, a gyászról nem is beszélve. Persze az első 2 percben levágták a Bad Boyzos srácok, hogy valami miatt általánosan rossz a kedvem, így figyeltek rá, hogy mindig valamit hülyüljenek és egy percre se hagyjanak magamra. A nap végén ezt meg is köszöntem mindnek.

- Nem rossz pasik. – sóhajtott fel Eva a kocsiban már. – Szívesen kipróbálnám milyen velük.

- Ott van neked a pasid. – figyelmeztettem fáradtan.

- Ezért nem próbáltam ki velük ténylegesen. – biccentett Eva. – Vak te sem vagy. El kell ismerned, hogy jók.

- Jók. – bólintottam a vezetésre koncentrálva. – De számomra a legjobb még mindig az a szőke, kék, kiborító német, aki hazavár.

- Nyálas. – dünnyögte Eva. – De jogos. – tette hozzá mielőtt kiszállt volna.

Mikor beléptem a lakásban ordított a meccs a TV-be. Hópehely a nem tetszését jelezve a konyha asztal közepén aludt össze gömbölyödve, amit viszont én nem toleráltam így rövid úton felkaptam onnan a macskát. Báró a mosókonyha felől rohant fel, mikor meghallotta, hogy haza értem. Pehely kényelemesen elhelyezkedett a karomban én pedig átsétáltam a nappaliba. Seb a kanapén ült a lába az asztalon. Kimi az egyik fotelt foglalta el. A lábát hanyagul átvetette a fotel karfáján. Az asztalon üres vodkás üveg volt, ami már most nem sok jót ígért. Elvettem Seb mellől a kapcsolót, és kikapcsoltam a TV-t, hogy a két össze-vissza vihogó pasi rám figyeljen.

- Most mindketten, mint a villám húztok aludni. – adtam ki a parancsot.

- Hallod Sebas az asszony parancsolgat. – vihogott Kimi és egy másik üveg után nyúlt, ami félig volt. Kivettem a kezéből.

- Rendben, akkor csináljatok, amit akartok. – vonultam fel az emeletre. Kivételesen elnéztem, hogy ittak. Seb szintén ki lehet, és ki van borulva és Kimit hívta, hogy elfelejtse a reggelt. Bementem a vendégszobába és magamra zártam az ajtót. Pehely és Báró is velem tartottak. A félig teli vodkás üveget leraktam az éjjeli szekrényre és kibújtam a ruháimból. Megvártam, míg Pehely az egyik párnán elfekszik és befeküdtem a másik oldalra. Báró oda bújt a hasamhoz és szusszantott egyet, mintha csak azt mondaná, hogy „Bolond emberek”.

Legalább 2 órán át folytak a könnyeim, pedig azt hittem már elfogytak. Egyszerűen nem bírtam felfogni a dolgot. Néha megakadt a szemem a vodkás üvegen, de olyankor Báró mindig megbökött a nedves orrával és nem tetszést láttam a nagy szemeibe. Seb a legkönnyebb utat választotta, ezzel engem a legnehezebbe sodorva. Egy pillanatig sem akartam úgy vele aludni, hogy részeg. Vágytam az ölelésére és az illatára, de most nem lehetett. A pia nagyon kihozza belőle az érzelgősségét és a szex éhségét. Most pedig egyikre se vágytam.

3 fele tudtam elaludni. Addigra már a két részeg pasi is valahol aludt. Azt nem tudtam hol és hogyan alszanak, mert nem füleltem, de az biztos, hogy a házat nem hagyták el.

°◦○◦°

Reggel arra ébredtem, hogy egyszerre ordítanak fel a fiúk.

- A hálóba aludtak. – vigyorogtam el. – Egymás mellett. – néztem Pehelyre, aki egyből talpon volt és kecsen leugrott az ágyról. Lerúgtam magamról a takarót és kinyitottam neki az ajtót. Megvártam, míg a fehér szűrcsomó távozik majd behajtottam az ajtót, de nem csuktam be, így Báró is távozhatott, amikor akart.

- Fáj a fejem. – ültem le az ágyra nyöszörögve. Irtózatosan hasogatott a fejem. Végig dőltem az ágyon és magamra húztam a takarót. Még hallottam, amikor a fiúk egymást túlharsogva próbálták megmagyarázni a tegnap estét és azt, hogy hogyan kerültek egymás mellé a francia ágyra, majd az oldalamra fordultam és elnyomott az álom.

Hirtelen ébredtem fel egy jéghideg kéz érintésére. Egyből felültem az ágyba és kerestem a veszélyt. Talán egy picit paranoiás vagyok, mert csak Seb térdelt az ágyon mellettem, és aggodalom és meglepettség volt a szemébe.

- Feküdt vissza. – nyomott le a párnákra a hálóban. – Hozom a lázmérőt, mert szerintem felment a lázad. Mi a francot csináltál, hogy ennyire kimerültél?

- Miről beszélsz? – kérdeztem csukott szemmel. Még mindig iszonyúan fájt a fejem. A kezem rászorítottam a homokomra. Hányingerem volt és az agyam ki akart mászni a homlokomon át.

- Szerda este van. – fordult vissza az ajtóból. – Végig aludtad a napot. Még arra se ébredtél fel, mikor áthoztalak, vagy mikor Kimi eltört egy poharat. Pedig az ilyenekre elébredsz. Kezdtem aggódni. – sóhajtott majd kiment az ajtón.

- Végig aludtam egy napot? – gondolkodtam hangosan. Báró oda ugrott mellém az ágyra és az arcomhoz nyomta a fejét. Hidegnek éreztem. Fáztam a szobába, pedig pontosan tudtam, hogy 19-20 foknál nem lehet a házban hidegebb, mert akkor menne a fűtés.

- A láztól lehet baja a babáknak? – ért vissza Seb. Nagyon aggodalmas fejet vágott.

- Nem tudom. – motyogtam. – Fáj a fejem, nem bírok gondolkodni és nagyon fázom. – fészkelődtem az ágyba.

- Mond, hogy mit csináljak, amitől lemegy a lázad és jobban leszel. – nyomta a hideg kezét a homlokomra.

- Ne vedd el a kezed. – nyögtem ki. A fejfájásom egy fokkal elmúlt a hideg érintéstől. Oda hajolt és az arcát az enyémnek nyomta a másik kezével pedig másik oldalt simogatta az arcom.

- Hívjam anyát? – kérdezte mikor csipogott a lázmérő. – Nagyon magas lázad van. – mondta enyhe pánikkal a hangjába.

- Segíts ki a fürdőbe egy hideg fürdőre. – nyögtem ki nehezen. Iszonyatosan fájt a fejem.

- Bajuk lehet? – kérdezte mikor a derekamat szorongatva tartott meg, hogy tudjak menni. Nem kellett hozzá tennie, hogy az ikreknek, tudtam, hogy őket félti.

- Mennyi volt a lázam? – kérdeztem már a folyosón lépkedve. Seb megunta a dolgot, hogy botladozom, mert a karjaiba vett és úgy vitt a fürdőig.

- 39,8. – mondta aggodalmasan.

- Akkor igen. – hunytam be a szemem. Megfeszültek az arcán az izmok, de küzdött a kétségbeesés ellen. Megnyitotta a zuhanyt és beállt velem a hideg víz alá. – Tegyél le, és menj száraz ruháért, meg fogsz betegedni, arra meg senkinek nincs szüksége. – próbáltam úgy mocorogni, hogy a lábam végre talajt fogjon, de nem engedett el.

- Nem tudsz megállni a lábadon. – ellenkezett. – Nem érdekel egy hülye kis megfázás. – továbbra is az ölében tartva ült le a zuhany tálcára. Én már remegtem a hidegtől. Mikor már a fogaim is össze összekoccantak Seb engedett a vízhez több meleget.

- Meg fogsz fázni. – mondtam nehezen. Alig bírtam beszélni a fejfájástól és a hidegtől.

- Pszt! – döntötte a fejét a csempének. – Egyszer az életben hagyd, hogy én döntsek. Hagyd, hogy gondoskodjak rólad, ahogy te szoktál rólam. – csak bólintottam mikor rájöttem, hogy bárhogy próbálnám, nem tudnék már értelmesen beszélni. Nem sokkal később elzárta a zuhanyt és leszedte rólam a vizes ruhát, hogy egy törülközőbe bugyoláljon be. Leültetett a tükörnek háttal a mosdó pultjára, míg ő is ledobálta a vizes cuccait. A dereka köré tekert egy törülközőt és visszavett a karjaiba, hogy visszavigyen a hálóba. Befektetett a takarók közé és nyakig betakart. Ismét megmérte a lázam.

- Lejjebb ment. – sóhajtott elégedetten. Kiment és hozott nekem teát. – Próbállak utánozni. – vont vállat mikor kérdőn néztem rá. – Te is mindig teát hozol nekem, és ülsz mellettem és vizes borogatást pakolsz a homlokomra. – köszönet képen rámosolyogtam. Beszéddel inkább nem próbálkoztam. Megittam a teát is ismét elnyomott az álom. Seb ott ült mellettem az ágy szélén és engem nézett.

°◦○◦°

Legközelebb már arra ébredtem, hogy a hasamon fekszik valaki. Kinyitottam a szemem lustán és kellett pár pillanat mire leesett mit látok.

- Mi a jó édes… - ültem fel hírtelen az ágyba és lerugdostam magamról az ismeretlen kislányt. – Te meg ki vagy és mit keresel itt? – húztam fel a lábam. Nem zavart, hogy bunkó és modortalan vagyok. A hasamon heverészett!

- Lili vagyok. – dőlt végig az ágyon mellettem. A fejembe, mint egy folyam játszódott le a sok össze-vissza kép. Autók ezrei süvítnek el előttem… egy kislány a kocsik közt áll és sír... egy csattanás és sikoly… az üresség érzése… ahogy Kimi közli, hogy a kislány neve Lilian volt. Riadtan ugrottam ki az ágyból.

- Te meghaltál. – mondta hisztérikusan. – Lehetetlen, hogy itt legyél. – hátráltam az ajtóig. A pánik a torkomat szorongatta. – Hol van Seb? – esett le, hogy nem jött fel a zajra.

- Nincs itt. – ült fel az ágyban. – Csak mi vagyunk itt ketten.

- Nem értem. – ráztam a fejem. Kezdtem kétségbeesni.

- Csinálsz nekem kakaót? – ugrott le az ágyról vidáman.

- Nem. –vágtam rá. – Mit keresel itt?

- Ezt neked kéne tudnod. – nézett rám. – Gyere, csináljunk kakaót. – sétált ki mellettem az ajtón. Lassan sétáltam utána a lépcsőn majd be a konyhába. Minden rendbe volt. Minden a helyén volt. Túlságosan patinás rend volt. Rajtam Seb egyik pólója volt, míg a kislányon egy kórházi hálóing.

- Nyugodj meg. – mosolygott rám már az asztalnál ülve. – Nem bántalak.

- Nem is láttam rá esélyt. – vontam meg a vállam. – Csak ez abszurd. – sóhajtottam fel. Kíváncsi voltam mi ez az egész, így hagytam magam sodródni az árral.

- Itt a kakaód. – mutatott az asztalra, ahol a bögrém állt és tele volt meleg kakaóval. Már meg se lepődtem. Elvettem az egyiket és felültem a pultra.

- Miért jöttél? – kérdeztem pár korty után.

- Ezt neked kéne tudnod. – pislogott rám kakaós szájjal.

- Akkor tisztázzunk valamit. – sóhajtottam fel. – Te szellem vagy, igaz?

- Igen. – bólintott pár perc mérlegelés után.

- Ez nem a valóság, hiszen akkor itt lenne Seb és a háziállatok. – nem kérdeztem, de ő mégis bólintott. – Az utolsó emlékem, hogy fájt a fejem és lázas voltam. – elmélkedtem. A fejembe csak úgy kattogtak a fogaskerekek a gondolkodástól. Megszokásból végig simítottam a hasamon, ami teljesen lapos volt. Az utolsó emlékeim szerint már volt egy kis pocakom.

- Elvetéltem? – néztem rá megijedve. Erre a gondolatra valami egészen más is az eszembe jutott. – Meghaltam? – kérdeztem kikerekedett szemekkel. Nem válaszolt, csak elkezdett kedvesen mosolyogni. – Válaszolj már Lili az istenért! – csaptam le a bögrét a pultra és leugrottam a pultról. Most kezdtem el igazán félni. A pánik kezdett eluralkodni rajtam és egyre gyorsabban vettem a levegőt. Aztán fájdalmasan nagy fény kezdte el szúrni a szemem. Eltűnt a konyhánk és egy pillanatig nem láttam semmit, mert a fény elvakított.

- Szia Virág. – hallottam meg egy ismerős hangot.